Szele Tamás: Sajtóbilincs

Akkor most kicsit udvariatlan leszek és odavágok az asztalra. Nem nagyon, csak annyira, hogy egyből kettétörjön a lapja. Éspedig azért, mert odáig ment aljasságban és szemtelenségben a kormánymédia, hogy már rendőrrel akarja elvitetni a magyar sajtó maradék, független részét.

Mielőtt elkezdenek ezek a díszpintyek amatőrözni, előre közlöm: harminckét éve írok magyarul újságot, és többnyire ismert, rangos sajtótermékekbe, olyanokba, ahova ők – kvalitásaik alapján – takarítani sem nagyon kerülhettek volna. Bár ez időnként szerencse dolga, nem csak tehetségé, nekem is voltak munkanélküli éveim, és most is olyanok a jövedelmi viszonyaim, hogy abból ők éhen halnának.

Én nem. De lássuk, miről beszélek.

Adott az igen militáns kormánypárti sajtóorgánum, a Pesti Srácok. A köznyelv másképp hívja, de én úriember vagyok, legalábbis egyelőre. Ennek van egy blogköre, amit ők üzemeltetnek, olyanok, mint a szabadcsapatok, szpáhik a janicsárokhoz képest: kisebb náluk a fegyelem, kevésbé felelősségre vonhatóak, így a mocskos munkát időnként rájuk bízzák, hogy ha baj lesz valamiből, lehessen vállat vonogatni, sajtószabadságot emlegetni, legrosszabb esetben azt mondani, hogy nem tudják, ki írja ezt vagy azt a blogot. De attól még ezek a sajtóipari kézművesvállalkozások a címlapjukon szerepelnek.

Ma reggel csodálatos címmel jelentkezett az egyik ilyen pennazsoldos, aki „Elnyomó ciszgender” néven vitézkedik:

Könyörögve kérem, Miniszterelnök Úr, tartóztassák le az újságírókat!”

Elsőre az szakadt ki belőlem, hogy „nete ne!” Másodikra meg az, hogy „örülnél mi?” – hiszen ha minden zsurnalisztát lecsuknának Hunniában, ő is, kollégái is, de még az egész szerkesztőségük is szabadlábon maradna. Hanem aminek ilyen a címe, abba bele kell nézni, hátha irónia.

Vészhelyzetben eldől, mire van valóban szükségünk, és mik azok a dolgok, amik hanyagolhatóak (pl. lakásszínházak, ellenzéki tüntetések, ellenzék stb.). A hanyagolható, avagy teljesen fölösleges tartozékokhoz tartozik a mainstream, avagy függetlenobjektív média. Utóbbira nemhogy nincs szükségünk a túléléshez, de a tevékenysége egyenesen káros.”

Nem irónia.

Komolyan gondolja. Ahogy azt is, hogy ő sajtómunkás.

Ez egy eléggé komoly vágyálom kifejezése a szerző, hogy finoman fogalmazzak, szerény alkotói eszközeivel. Minimalista stílus, maximalista követelés. És feneketlen gyűlölet mindenki iránt, aki írni tud és akit maguktól olvasnak az emberek.

Normálüzem esetében ugyanis az ember mint kellemetlen szellentést a családi asztalnál, elviseli a függetlenobjektív média létezését, ha feltétlenül idegeskedni akar rajta, ránéz. Amikor azonban vészhelyzetben azt adják, mi lényegük, többről lesz szó, mint idegesítő mivoltról.”

Az bántja az urat, hogy a múltkor a független sajtó munkatársai kérdezni mertek Kovács Zoltán beglerbégtől, éspedig sajtótájékoztatón, ami neve szerint egy olyan rendezvény, ahol a sajtó kérdez, a kormány meg tájékoztatja. Jó, hát Kovács nem válaszolt, illetve amit mégis, az minősíthetetlen volt, de a feltett kérdésre semmiféle értékelhető választ nem adott. Ez meglehetősen felháborító, ugyanis Kovács beosztása szerint nem a falusi kapcabetyár elismert tisztségét viseli, hanem a kormányzati kommunikációért felelős államtitkár, de hát amilyen a kormány, olyan az államtitkára is, kommunikációja is.

És nem, nem az volt a baj, hogy megsértette a kollégákat. Akármit is ír ez a bloggernek álcázott propagandista. Az volt a baj, hogy nem válaszolt a komoly és fontos kérdésre. A pártkatona az írásban végig azt játssza, hogy a sajtó önérzetében sértődött meg – nem ám, hanem szakmaiságában, hiszen ha valamire nem válaszolnak, arról írni sem lehet.

Most tessék nagy levegőt venni, merülés következik, bűzös mélységekbe.

Talán egyetlen pillanatra kivehetnék a fejüket a saját seggükből.”

Ellenőriztem: a fejem nincs a seggemben, viszont ő igazán kihúzhatná a nyelvét a kormánytagok alfeléből, mert ha így folytatja, károsodni fog bálványainak altesti csontrendszere.

Senki sem faggatta hisztérikusan

…a tisztifőorvost, hogy közölje az ország népével, a világ közvéleményével és természetesen elsősorban a Mélyen Tisztelt Újságírókkal a regisztrált fertőzöttek nevét, lakcímét, telefonszámát.”

egyszerűen csak részleteket szeretett volna közölni a sajtó járvány idején, közérdekű részleteket, ha azok nyilvánosak. Naponta több száz meg nem erősített és kétes hírt hajigál ki a valódi szakma az ablakon, hogy meg ne jelenjen, ugyanis a mostani helyzetben nem hagyatkozhatunk mendemondákra, városi legendákra (máskor sem, de most aztán végképp nem). Nagy és komoly feladat kiválogatni az igazat a hírözönből, épp azért kérdezné az ember az illetékest, hogy véletlenül se tévedjen! És az illetékes vagy nem válaszol, vagy még meg is sértődik, mint nem a sajtószakma, hanem Kovács államtitkár. A munkavégzésünk körülményeiről pont annyi fogalma van szerzőnknek, mint magáról a sajtószakmáról:

Pedig aztán az ő munkavégzése mindössze annyiban változott, hogy az irodai babzsákfotel helyett az otthoni babzsákfotelből írogatja, hogy O1G. Ezt a megterhelő szellemi munkát súlyosbítja a kölyök jelenléte és az ételrendelés problémája (a kedvenc etnokajáldája sajnos csak a belvárosban elérhető, a Rózsadombra nem szállítanak).

Babzsákfotel lehet, hogy van a szerző nénikéjénél, aki Sanghajban volt bártáncosnő, de hogy sem nálam, sem más kollégánál, sem semmiféle szerkesztőségben nincs ilyen, az biztos. A Pesti Srácoknál lehet, azt nem tudhatom, de nem is az én dolgom, legyen a szerzőé. Az etnokajálda meg maximum olcsó kínai büfé a nyóckerben, ahol élek és ahol időnként ebédet veszek, már amikor nem a mellette lévő magyar Csipegetőből veszem. Mint mindenki, tehát a szomszéd építkezés munkásai is. De szerzőnek az is kevés volna, ha önkéntesen éhen vesznék, ő besúgni, feljelenteni akar, mindenkit, aki vele ellentétben tud írni, ugyanis abban reménykedik, hogy ha kivész ez az emberi kategória vagy legalábbis nem lesz szabadlábon, esetleg szilenciumot kap, a közönség majd ráfanyalodik azokra a dolgozatokra, fogalmazásokra, melyeket ő és hasonszőrű társai követnek el.

Nem: a közönség sosem fog „jobb híján” olvasni. Az újságcikk nem olyan igény, mint a víz vagy a levegő, ha pocsék, akkor nem veszik magukhoz az emberek befogott orral.

De a végén megismétli a kérését:

A függetlenobjektív média tevékenysége közveszélyt okoz.

Tisztelt Miniszterelnök Úr, tisztelt Belügyminiszter Úr! Kérem, tartóztassák le az újságírókat!”

Csakafidesz” álnevű olvasója még hozzáteszi kommentben:

Az ivartalanítás is megteszi.”

Más nyájas olvasók akasztást követelnek.

Hát, nekem ilyen javaslataim nincsenek. Én csak azt állapítom meg a szerzőről, hogy tökéletesen immunis néhány dologra, úgymint a sajtószakma és alapvetően a gondolkodás, valamint szeretném figyelmeztetni a gazdáit, hogy óvatosan használják és ne fordítsák üzemen kívül senki felé, mert könnyen elsül.

Nem az a magyar sajtó mélyrepülése, hogy valaki ilyent írt: írjon, amilyent akar, olyanok fogják majd olvasni, akiknek ez tetszik.

Az a mélyrepülés ebben a történetben, hogy ez egy kormánylap címoldalán szerepel.

De ezt nem a sajtónak kéne szégyellnie, hanem a kormánynak. Amint azt is, hogy ilyen hívei vannak.

Nagy, történelmi kár, hogy a szerző lemaradt a huszadik század negyvenes és ötvenes éveiről.

Hogy neki akkor micsoda lehetőségei lettek volna, mekkorát alkothatott volna, mi mindent hagyott ki!

De azért most is igyekszik.