Szele Tamás: Orbán évtizede

Nagy fába vágom most a fejszémet, kicsit túl nagyba is ahhoz képest, hogy a fejszém is leginkább kisbicska, de látom, rajtam kívül csak az Index emlékezett meg arról eddig, hogy Orbán Viktor pont tíz éve Magyarország miniszterelnöke. Ami így, ebben a formában nem igaz.

Nem igaz azért, mert tegnap volt a 2010-es eskü évfordulója, tehát ma már tizenegyedik éve kormányfő, és nem igaz azért sem, mert ő eleinte a Magyar Köztársaság miniszterelnöke volt, csak aztán feleségül vette ezt a mi kis országunkat és megváltozott a neve, azóta szimplán Magyarország. A kapcsolat kezdetén, jelzem, névváltoztatásról szó sem volt. Örök hűségről sem.



Azért sem teljesen igaz, hogy csak tíz éve tart ez az „aranykor”, mert sokan hajlamosak elfeledni, miszerint 1998 és 2002 között volt már ő négy évig miniszterelnök, ilyenformán tehát a rendszerváltás óta eltelt harminc évből tizennégyben ő volt a kormányfő. És ha ehhez hozzácsapjuk az Antall-kormány négy évét is, tizennyolc évig volt ennek a most már drótoktól öleltnek „konzervatív” kormányzata. De ne csapjuk, ugyanis Antall és társai össze sem voltak hasonlíthatóak sem az elmélet, sem a gyakorlat szintjén az orbáni rendszerrel.

Azért van abban valami érdekes, hogy ha a legtágabban is értelmezzük a Rákosi-korszakot, akkor is csak vagy nyolc évig tartott (1948-1956), Orbán ennél eddig legalább hattal többet tett le a nyakunkra, bocsánat, az asztalra. És Rákosira máig emlékezünk, jelkép lett belőle, tehát nem kétlem, hogy Orbán Viktorból is az lesz.

Hogy minek a jelképe, azt majd az utókor dönti el és az ingadozó közvélemény.




Tételezzük fel azt, hogy az egész mai független sajtó megsemmisül egy katasztrófában, de megsemmisül a kormánymédia és az ellenzéki pártlapok is. Csak ez az egyetlen írás marad meg az utókornak vagy a földönkívülieknek, ebből kell megtudják, milyen volt ezekben az időkben élni. Nem írhatok eseteket ilyenformán, hiszen annyira terjedelmes mindegyik, hogy újabb tíz, ha nem tizenöt évbe kerülne minden botrányt végigvenni 2010 óta, inkább általánosan kéne meghatározni, mi volt a jellemző ezekre az évekre.

A közhangulatra.

Elsősorban az állandó harc és az állandó rendkívüli állapot.

Valamiért, illetve valami ellen mindig harcban álltunk, IMF-től mozgássérültekig, munkanélküliektől romkocsmákban merengő bölcsészekig, Tavarestől Sargentiniig, Európai Néppárttól Európai Parlamentig, Manfred Webertől Soros Györgyig, menekültekig és tovább, messze tovább – ha a magyar nemzetnek vérzivataros századai során valaha is ennyi ellensége lett volna, vagy ha az annak bélyegzettek valóban ellenségeink volnának, már rég nyomunk sem lenne a Föld kerekén, csak hát nem így van. Legjobban mi ebben a tíz évben azokat az ellenségeinket tudtuk legyőzni, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy ellenségeink, sőt, arról sem, hogy harcban állnak velünk. Amikor jött egy, egyetlenegy valódi probléma, nevezetesen a koronavírus-járvány, majdnem összedőlt a szélmalomharcra kiépített és fejlesztett államgépezet. Most persze a koronavírust is diadalmasan elgyőztük, de várjunk még vele, ahogy én Orbán Viktort és rendkívüli helyzetek iránt érzett különös rokonszenvét ismerem, le fogjuk mi még azt győzni párszor.

A közhangulat másik meghatározó eleme az indulat volt. Előtte sem volt a honi polgár konfliktuskerülő, vagy különösképp békülékeny, szántani ugyan lehetett a hátán, de csak, ha nemzeti színű volt az eke: viszont a gyanakvásnak és a gyűlölködésnek ebben a periódusban tomboló viharát soha nem tapasztaltuk még. Itt már messze nem két részre szakadt az ország (az csak a nagyon felületes szemlélő számára tűnik így), valójában tízmillió, sőt, több részre szakadtunk, ugyanis polgáraink jelentős része saját magával sem hajlandó egyetérteni. Mindenkinek, legyen kormánypárti vagy ilyen, netán amolyan ellenzéki, megvan a maga mumusa, gyűlöletcsoportja, akiket ki nem állhat, kiüldözné őket a világból is, ha tehetné, adott esetben lehet egy főnek több ilyenje is, és mindenkinek van egy (rendszerint csak egy) nyunyókája, aki akkor is igazat mond, amikor hazudik, akkor is szép, ha csúnya. Ez részint a kormány még 2010-ben kezdett megosztó belpolitikájának köszönhető, részben pedig annak, hogy a hivatalos ellenzék, látván ennek a politikának a sikerét, utánozta ezt a bevált módszert, legfeljebb ők másokat kezdtek feltűnően utálni. Rendszerint azokat, akiket a kormány feltűnően, Piszkos Fred stílusában agyonszeretett, így aztán ma már alig van ember az országban, akit ne lehetne szabadon gyűlölni politikai okokból. A probléma állandóan változik, ugyanis a kormány pontosan tudja, hogy mit vált ki egy-egy pozitív gesztussal és így (is) rángatja pórázon az ő kis ellenzékét.



A harmadik közhangulati tényező ezzel szoros összefüggésben van: Magyarország áttért a méter-rendszerről az Orbán-rendszerre, nem csak politikai, de méréstechnikai szempontból is.

Megmagyarázom.

Orbán Viktor imád szerepelni, láthattuk már mindenféle élethelyzetben, ugyanis arra ügyel, hogy mindig ott szerepeljen, ahol kamera van. Érdekelne, hogy mit tenne, ha kigyulladna az irodája és sehol nem lenne egy fotós sem: ahogy ismerem, hagyná leégni, mert nem volna kommunikációs értéke az oltásnak. Honthy Hanna hozzá képest egy szerény kóristalány volt. Mármost bármit is művel, bárhová megy, bármit eszik teszem azt, abban a pillanatban két reakció születik rá a közönség részéről: a feltétlen imádat és az ugyanolyan feltétlen utálat. Emlékszem egy esetre a rengetegből, amikor marhapörköltet evett egy vendéglőben. Elég hétköznapi étel, de legalább egy hétig mindenki kormánypárti lett a közösségi oldalakon, aki azt merte mondani, hogy szereti ezt az ételt vagy egyáltalán hajlandó megenni. És ez egy enyhe példa, mondhatnék ezer súlyosabbat is. Miért baj az, ha mindent Orbánhoz mérünk, ha ő a viszonyítási alappont, az origó? Azért, kérem, mert ő semminek sem zsinórmértéke. Attól, hogy kormányfő, még nem akkora egyéniség, akkora tehetség bármiben, hogy hozzá viszonyítsunk mindent – és még ha az is lenne, földi halandó nem lehet annyira tökéletes mindenben, hogy mérce váljék belőle, akár pozitív, akár negatív értelemben. Póriasan: az is hülye, aki azért eszi vagy nem eszi a pörköltet, mert Orbán megette, Mindenki egyen, amit szeret. legyen ez független a politikai vezetéstől.

És minden más is legyen független tőle, kivéve a politikát.

A gazdaságot elő sem veszem, az a fejére állt és pörög, ha nem pörgetnék, már rég el is dőlt volna.

De magától nem pörög, és anélkül a gonosz Unió nélkül sem tenné. (A kínai és orosz államadósság még okoz majd néhány álmatlan éjszakát nekünk is, a jövendő nemzedékeknek is).




A saját szakmám szempontjából azt kell mondanom: békésebb időkben, mondjuk a kilencvenes években, amikor én már országos napilapnál vezettem rovatot, fél évre elég lett volna annyi botrány témának, amennyi mostanság hetente kirobban. Témák szempontjából a bőség zavarával küzdünk meg nap, mint nap, anyagi szempontból inkább a szükségével: a reklámpiac teljes meghódítása ellehetetlenített minden szabad és független sajtókezdeményezést, vállalkozást. De ez más piacokon is így van.

Folytathatnám ezt a rövid összefoglalót napestig, ugyanis még a felét-harmadát sem érintettem a valóban lényeges kérdéseknek, de már itt is feltehetjük a kérdést: mit kaptunk mi Orbán Viktortól?

Nem azt, amit a rómaiaktól.

Állandó szükségállapotot, zaklatott, hisztérikus közhangulatot, gyűlölködést minden mennyiségben, kis, napi és nagy, általános félelmeket, megkérdőjelezhető gazdasági eredményeket, valamint szűnni nem akaró lenézést és a folyamatosan, napi érdekek mentén változó viszonyoknak köszönhetően nem kevés bizonytalanságot.

Ja, hogy voltak eredményei is?

Lehet.

Azokat majd sorolja fel a kormánymédia, dolgozzanak ők is valamit néha.

Nem irigylem őket.