Szele Tamás: Orbán és a lambada

Valószínűleg nagy lépés lenne egy humánusabb társadalom felé, ha a politikusok leszoknának az ünnepi beszédekről. Például Orbán Viktor mindegyik szónoklata felér egy gyökérkezeléssel, fájdalomcsillapítás nélkül, és harminc fok felett az okozott fájdalom fokonként négyzetesen növekszik. Ráadásul neki sem okoz különösebb örömet a megszólalás: szinte már kötelességből kínozza a hallgatóságot.

De mit tehetünk? Akkor is miniszterelnök, ha ez nekem nem tetszik. Ha felszólal valahol, akkor is hír, ha nem mond semmit, bár azt legalább jó hosszan teszi. Hogy úgy mondjam, dőljünk hátra és próbáljuk meg élvezni, csak azt nem lehet – bár a tegnapi szónoklatról, amit a budai Várban, a Kapisztrán téren, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Rendészettudományi Karának tisztavató ünnepségén mondott el, világosan érezhettük, hogy neki is kellemetlen, főleg, hogy kedvenc témája, Soros György és a világliberalizmus mételye az esemény természete miatt kimaradt belőle.

Ezek érdekes pillanatok: ilyenkor derül ki, hány nótát tud a dudás, bocsánat, a politikus, ugyanis a legtöbben csak egyet bírnak fújni, amelyik már kettőt is, az reményteljes, amelyik négyet-ötöt is képes volt megtanulni, karrierre van ítélve. És ne feledjük: Orbán Viktor nem a magyar miniszterelnökséget vagy a mostani politikai rendszer kiépítését tartja élete fő művének, ő addig nem akar nyugodni, míg egész Európa úgy nem táncol, ahogy ő fütyül.

Na jó, ment volna inkább popzenésznek, akkor már rég lenyugodhatott volna, megírja a Lambadát és el is érte, amit akart. Mert annyi kraft azért nincs benne, hogy több sikeres számot is összedobjon. Az ő lambadája a sorosozás, liberálisozás, és körülbelül úgy is terjed ez a nemzetközi politikai életben, mint egy divatos, nyári tánc, amit aztán remélhetőleg szeptemberre elfelejtünk, de a jövő évi szalagavatón már mindenképpen ciki lesz játszani, és esetleg tíz év múlva kerülhet elő, valami retróhullámmal.

Az ám, de most rendőrtiszteket avatott, akiknek elvileg és meghatározás szerint közük sem lehet sem Soroshoz, sem a liberalizmushoz, legalábbis nálunk nem, lássuk, mit tud, mennyit ér a Kaoma lambada nélkül!

Idézzünk, kérem, idézzünk, miért legyen másnak jobb, mint nekem?

„Magyarország büszke lehet arra, hogy olyan rendőrei vannak, akik védik az életet és a vagyont, képesek garantálni a mindennapok biztonságát, és akik képesek voltak tíz év alatt a bűncselekmények számát felére csökkenteni.”

Miniszterelnök uram, ami ennél is több: ezek szerint egyetlen más ország sem lehet erre büszke, ugyanis más országok rendőrei nem védik sem az életet, sem a vagyont, nem képesek garantálni sem a mindennapok, sem az ünnepnapok biztonságát. Na, ne marháskodjunk, kérem, innen már csak egy lépés, hogy a rendőrség, mint olyan, magyar találmány, és csak mi vagyunk képesek a rendet őrizni, más nem. A bűncselekmények száma sem okvetlenül a felére csökkent, de haladjunk tovább.

„A magyar rendőrök sokszorosan bizonyították rátermettségüket: jöhetett árvíz, vörösiszap- vagy migránsáradat, a rendőrség mindig állta a sarat.”

Hát konkrétan egyik sem tipikusan rendvédelmi feladat… az pedig megint más kérdés, hogy a rendőrök mindig megtették, amire utasították őket, az utasítók képességei és jószándéka felől vannak nekem bizonyos kétségeim. Ha a rendőr azt a parancsot kapja, hogy uborkás szendvicset osztogasson, akkor azt fogja tenni, ha azt, hogy tömeget oszlasson: tömeget fog oszlatni. Szóval, azt senki sem kérdi, pedig valószínűbb, hogy minden rendvédelmi alkalmazott szívesebben osztogatna szendvicset, mint csapásokat gumibottal.

„Olyan rendőreink vannak, akik a legnehezebb időkben ha kell, a határra is kimennek, hogy megvédjék a magyar családokat.”

Ki ám, csak épp parancsra, nem önként és dalolva. Kimennek, de az az ellátás, amit ott kapnak, rosszabb a szibériai munkatáborok napi fejadagjánál és arról sem vagyok meggyőződve, hogy pont a magyar családokat védik – sokkal inkább azt a drótkerítést, ami már annyiba került nekünk.

„Ha a rendőrök elkötelezetten végzik szolgálatukat, akkor Magyarország továbbra is Európa egyik legbiztonságosabb országa lesz.”

És ha nem, akkor nem. Bár én a hétköznapi életben ismerek néhány rendőrt, az állomány majdnem minden szintjéről, és nem tapasztaltam, hogy járványosan terjedne közöttük a lelkiismeretlenség. Ne aggodalmaskodjon, minielnököm.

„Voltak idők, amikor a rendőrök az elnyomás eszközei voltak, az emberek pedig nem tudhatták, hogy a rend védelmezőivel vagy a szabadság ellenségeivel állnak-e szemben. Hosszú évekbe telt, amíg mindenki megértette és elhitte, hogy egyenruhásaink (…) valóban bennünket szolgálnak és védenek.”

Uram, nincs magának egy egészen kicsi, de izmos paranoiája? Engem a nyolcvanas években Nagyváradon mintegy szakmányban vertek az akkori és ottani rendőrök, maga meg csak egyszer kapott párat, a Batthyány-örökmécsesnél. Hogyhogy bennem nem maradt nyoma a komolyabb atrocitásoknak sem, magának meg „évekbe telt” míg bízni tudott az egyenruhásokban? Menjen el egy jó pszichológushoz, higgye el, sokat segít, és ha betartja a gyógyszerezést, számos boldog és nyugalmas év vár még önre.

„Magyarország ma már komoly és tekintélyes állam, a rendőröknek pedig az a feladatuk, hogy a törvényeknek érvényt szerezzenek azokkal szemben is, akik itt születtek és azokkal szemben is, akik az országba belépnek. Az önök munkája nélkül a törvény csak halott betű.”

Ezzel szemben tegnap nem volt sem komoly, sem tekintélyes, az ember kiment a Grabenre kacagányban, kokárdában, árvalányhajban és végigröhögték mögötte az utcát. Bezzeg, ha most tenné! Ugyanaz lenne, csak most még inkább, ugyanis Magyarország a „komoly” és „tekintélyes” jelzők mellé felvette már a nemzetközi porondon a „hírhedett” jelzőt is. Az szintén komoly felfedezés, miszerint a rendőr kötelessége a törvény betartása és betartatása, ennél már csak az nagyobb felismerés, miszerint az ország törvényei mindenkire vonatkoznak, saját polgáraira épp úgy, mint más államok idelátogató lakosaira. Mondja, kérem, maga hogy ment át a jogi szigorlatokon, ha erre csak most jött rá? Vagy azt gondolja, ezt nem tanították meg a hallgatóságának a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen?

„Minden mást megelőz az a parancs, amely úgy szól, „csak a becsület”: a becsület bátorságot, hűséget és tiszteletet jelent.”

Bizony, minielnök úr, csak a becsület – csak azért szolgálnak ezek a tisztek, azt meg kell hagyni, ebben most speciel nem hazudott.

Mert az illemtényüket pénznek azért nem nevezhetjük.

Hát kérem, ilyen az, mikor a magyar miniszterelnök nem a kedvenc témájáról beszél, nem a kedvenc számát játssza. Ezt a beszédet szó szerint akárki elmondhatta volna, ugyanis nem hangzott el benne semmi.

Semmi értékelhető.

Semmi információ.

Egyáltalán: semmi, amit ne mondhatott volna el az alsóbakancsfalvi tűzoltózenekar nyugalmazott tamburmajorja ugyanebből az alkalomból.

Orbán úr, kerülje az ilyen jellegű közszerepléseket, ez már nem a maga színpada.

Inkább lambadázzon.

Talán még az is jobban állna.

Szele Tamás

(Kiemelt kép: MTI /Balogh Zoltán)