Szele Tamás: Októberi megemlékezések

Tegnap október 23-a volt, és azért a legtöbben megemlékeztünk 1956-ról, persze mindenki a maga módján. Ki Nagy Imrére gondolt, ki Bibóra, ki Mindszentyre, ki Faludyra, ki az áldozatokra, ki a szabadságra: és akadtak páran az országban, akik egyáltalán nem gondolkodtak.

Máskor sem nagyon szoktak, de október 23-a alkalmából pláne nem: pedig hát művészet ilyenkor, hogy az embernek ne jusson eszébe az égvilágon semmi egyéb, csak az, ami egyébként is szokott. Ebből szokott kisülni a méltatlan megemlékezés. Méltót láttunk, hallottunk, olvastunk tegnap sokat, melyik nagyon méltó volt, melyik kevésbé, most lássunk néhány példát a teljesen méltatlan megemlékezésekre.

Azt én tudom, hogy ahány ember, annyiféle ötvenhat, de az a vándorcirkusz-előadás, amit a Mi Hazánk (igaz, még tegnapelőtt) a Corvin-közben előadott, Barnum sátrába kívánkozott – és a pszichiáter kanapéjára. Még ágyút is sütögettek, amivel nem lenne sok baj, hiszen a Corvin közben tényleg volt 56-ban csatazaj, hanem amit beszéltek melléje, az meglepő volt, ha nem is mulatságos. Persze a párthoz legközelebb álló Magyar Jelen kicsit másképp számol be a történtekről, mint a független Telex, de mert a főbb epizódok mindkét tudósításban azonosak, hitelt kell adnunk a sokkal teljesebb és részletesebb Telex-tudósításnak. Akkor lássuk, ki mondott és mit. A legmeghökkentőbb gondolatot Vékony Csongor, a Mi Hazánk Ifjainak elnöke közölte a mintegy 170 fős közönséggel, eszerint:

Soha nem késő újból könyvet égetni. Meg kell semmisíteni a propagandagépezetet.”

Természetesen ez Dúró Dóra kulturális darálója kapcsán hozta szóba, márpedig nem kevés elfojtott vágyat érzek az ötletben: a szónok lelki szemei előtt vígan lobogó máglyák lángjai táncolhattak, amint taglalta, hogy

a hazaszeretet, a kereszténység és az életvédelem nevében”

fognak küzdeni, amiben a radikalizmus is megengedett. Értem, tehát könyvet égetni sosem késő és az élet védelméért akár ölni is képesek lennének. Magasztos elme, remélem eljut majd a békeharc és a szüzességért közösülés szellemiségéig is. Novák Előd előzőleg kissé elhamarkodottan közölte a 170 fős hallgatóság láttán, hogy

szemmel láthatóan szélesedik a párt támogatóinak csoportja”

de ha nem is szélesedik, bizonyára legalább vastagodik. Hogy tegnap ehhez képest a város egy másik helyén mindenféle politikai pártok nélkül sikerült mintegy tíz-tizenötezer fős békés és méltó megemlékezést tartani? Az egy dolog, azonban ők is vannak már százhetvenen. Egyre népszerűbbek tehát, legalábbis Novák alelnök szerint. A további mozgalomépítés jegyében ott helyben megalapították a Magyar Antikommunisták és Ellenállók Szövetségét, a néven nem sokat gondolkodhattak, egyszerűen kivették a régóta létező MEASZ nevéből az „antifasiszta” szót és betették azt, hogy „antikommunista”. Valami olyan logika ez, mint a Komintern ellentéteként létrejövő Antikomintern, csak annak se lett jó vége, ennek se lesz. Nem tudom különben, mit szólna az ötlethez a kivégzett Angyal István, 1956 hőse, aki bizony haláláig, utolsó percéig – kommunistának vallotta magát.

Toroczkai László beszédének még annyira sem örült volna Angyal István, mint Novákénak, a pártelnök ugyanis gátlástalanul zsidózott. Éspedig ezekkel a szavakkal.

Köves Slomó biztosan feljelent ezért is, de feltenném azt a költői kérdést, miért van az, hogy Rákosi és Gerő is zsidó származásúak voltak?”

Angyal István és Nickelsburg László, a Baross téri nemzetőrség parancsnoka meg szintén, szóval nagyon nehéz 1956-ra antiszemita felhangokkal emlékezni, de persze annak, aki minden áron akarja: sikerül. Sikerült Toroczkainak is. Aki aztán azt is kifejtette, hogy lankadatlanul kell harcolni

a tankok, a bankok és a mesekönyvek ellen is”.

És nem jöttek az ápolók, ez egy ilyen humánus országnagy bolondokháza, amiben élünk… még fenyegetőzött egyet, azt ígérte meg, hogy ha 2022-ben „visszatérnek a balliberálisok”, ők „ott lesznek a barikádokon”.

Mind a százhetvenen.

Aztán mindenki hazament és remélhetőleg másnapra kialudták ezt a sajátos „emlékünnepet”.

A másik géniusz, akiről szót kell ejtsünk, éspedig az Azonnali írása nyomán, Bablena Ferenc, a Nógrád megyei közgyűlés alelnöke, a KDNP Nógrád megyei elnöke, aki kissé monomániás ünnepi beszédet tartott Salgótarjánban. Értem én, hogy nem kedveli a gyermekek megrontását, azt egyetlen ép lelkű ember sem kedveli, de azért viszonylag ritkán előforduló dolog az, nem lehet állandóan csak rá gondolni. Végső soron mégiscsak sok kicsit, hogy egy október 23-i ünnepély közepén se jusson más az elnök úr eszébe, mint a pedofília. Gondolhatott volna Nagy Imrére, Bibóra, mivel KDNP-s, gondolhatott volna akár Mindszentyre is, de neki nem ment. Neki tele volt a feje genderrel, illetve, ahogy ő mondta, „gengerrel”. Vagy mivel. Hogy is beszélt?

S az újabb őrületek, a nemek természetüktől való elidegenítését, a gengermániát (sic!). Az érzékenyítés hazug jelszavával kisgyermekeink egészséges lelki fejlődésének megtámadását. A tradicionális értékek, szokások, jogok, erkölcsök nevetségessé tételét. Köztiszteletnek örvendő, nagyszerű emberek szakmainak álcázott, valójában ideológiai alapon történő megtámadását. Többezer éves, kipróbált és leghatásosabb gyermeknevelő, embert építő eszközünket, meséinket átírják, és az átírt, immáron természetellenes emberi kapcsolatokat propagálni kívánják.” (Azonnali)

Tacitus szerint

Germania egészét a galloktól, raetusoktól és pannonoktól a Rhenus és a Danuvius folyó, a szarmatáktól és a dákoktól a kölcsönös félelem, vagy hegyek választják el”




azonban a pannonokat Gengermániától a hallottak alapján kizárólag Bablena Ferenc. Esetleg még a tárgykört behatóan ismerő Kaleta nagykövet. Az a lényeg, hogy vannak ilyen hőseink, akik oltalmazzák a nemzetet. Akik elbukott szabadságharcunk emlékünnepén is csak ilyeneket tudnak beszélni, mert hát csak ilyenekre gondolnak, egyéb nem jut az eszükbe soha.

Szóval, a legtöbben és a legtöbb helyen méltó módon emlékeztek – mert méltó gondolatok jutottak a felszólalók eszébe. Nem azonos mértékben méltóak, de mégis, megfelelőek, ünnepélyesek.

Aztán volt pár hely, ahol teljesen méltatlanul, könyvégetést kívánva, zsidózva, cigányozva, migránsozva, pedofilozva, melegezve.


Kinek mi jut eszébe ’56-ról.

Nekem nagyon nem ez.


Inkább Faludy, akivel kapcsolatban van egy olyan érzésem, hogy több okból kifolyólag sem látták volna szívesen a Corvin közi Mi Hazánk-megemlékezésen, és ezek közül csak az utolsó az, hogy már sajnos elhunyt:

1956. November

Az ég mint kormos, csillagtalan kürtő,

a lápföld sík és pőre.

Vagy százan vánszorgunk a Fertő mellett

és igyekszünk előre.

Mellettem kövér, szovjet tiszt civilben,

rumszag árad belőle.

Egy gyermek sír. Patakon gázolunk át,

s nem leszünk nedves tőle.

Majd: osztrák lámpák, mentőkocsik, szendvics,

mosolygó, piszkosszőke

járőr. Mögöttünk puskaszó, sötétség,

remények temetője.

Furcsa haza. Az ember fellélegzik,

mikor kiér belőle.”




 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!