Szele Tamás: Mozart a viharban

Tudják, mi valósítaná meg a teljes nemzeti egységet ebben a kis drótoktól öleltben? Miből lenne össznépi és egyöntetű botrány? Pillanatnyilag egy Varázsfuvola-bemutatóból az Operaházban, kérem, az ellen végre kéz a kézben demonstrálhatna szélsőjobb és szélső „bal”.

Az idézőjel azért, mert a baloldaliságnak nincs valódi köze a mostani túlkapásokhoz.

A szerző, bizonyos Wolfgang Amadeus Mozart ugyanis egyik oldalról szabadkőműves, másikról „fehér”, szóval mindenki képes utálni, ha kellően elvakul, ráadásul Monostatos alakja is meglehetősen negatív.

Akkor tegyük rendbe a dolgokat: azért az a kijelentés, miszerint „A klasszikus zene természetéből adódóan rasszista” nem a mostani amerikai közgondolkodást tükrözi, ez csak Nebal Maysaud „Itt az ideje, hogy hagyjuk meghalni a klasszikus zenét” című írásában jelent meg, a New Music című lapban. Elég furákat ír különben, olyanokat, miszerint:

A nyugati klasszikus zene nem a kultúráról szól. A fehérségről van szó. Ez az európai hagyományok kombinációja, amely azt a különös hitet szolgálja, hogy a fehéreknek kultúrája van és ez mindegyik másnál jobb. Legfontosabb célja, hogy kulturális horgonya legyen a fehér felsőbbrendűség mítoszának.”

A fene tudja, nekem nem válogat a fülem, szeretem például Mozarton kívül a pekingi klasszikus operákat is, nézem, hallgatom is őket, de nem azért, hogy kulturálisan progresszív legyek, hanem mert jók, legalábbis nekem tetszenek. Mondjuk érteni sem árt őket, az igaz, akárhogyan is kapiskálja az ember a kínait, nem árt a történetnek utánanézni. De ne őrüljünk már meg: ez a mindentől elrugaszkodott írás csak egy ember véleménye, elmondta, nem adott rá parancsot, nem lenne képes rákényszeríteni senkire, és hát ne feledjük, olvastunk mi már olyant is, hogy:

Csupán mi vagyunk.

Korunk arca.

A kor kürtje harsonázik általunk a szó művészetében.

A múlt szűk.

Az Akadémia és Puskin érthetetlen hieroglifák. Puskint, Dosztojevszkijt, Tolsztojt ésatöbbi, ésatöbbi le kell dobni a Jelenkor Gőzhajójáról.”

Ezt 1913-ban írták az orosz futuristák a „Pofonütjük a közízlést” című kiáltványban, még Majakovszkij és Hlebnyikov is szignálta, aztán hogy is lett? Nem dobtak ki senkit. Sem Puskint, sem Dosztojevszkijt, sem Tolsztojt, sőt, még Majakovszkijt vagy Hlebnyikovot sem, mert mindegyikért kár lett volna. Szóval ennek is valami ilyesféle konklúziója lesz, mert másféle nem is lehet.

Azonban lássuk Mozart másikféle ellenségeit, mert azok komolyabbak. A Magyar Nemzet valószínűleg nem véletlenül tartja akár lélegeztetőgép segítségével is életben azt, amit úgy nevez, hogy „vita a szabadkőművességről” és ami Szakács Árpád rágalom-áriájával kezdődött Romsics Ignác ellen, folytatódott Ungváry Krisztián válaszával, és azóta kormánypárti céllövészetből áll Romsics, Ungváry és a szabadkőművesség ellen. A kérdéssel korábban részletesen foglalkoztam, akit az előzmények érdekelnek, itt találja őket.

Azt csak ismételni tudom, hogy ehhez a történethez a szabadkőművességnek semmi köze, csak ürügyként van rá szükség. A harc a magyar történettudomány, kultúra és közélet teljes és abszolút kisajátításáért folyik, minden egyéb csak hajánál fogva előrángatott magyarázkodás, Trianontól Sarastroig, a szerzők egy reménybeli abszolút kulturális forradalom kedvéért bátran maguk mögött hagyják a tényeket, és elmerülnek saját univerzumukban, melynek kialakításában nagy szerepet játszott a jelek szerint Marvin, a Paranoid Android.

Fricz Tamás ma még duplázott is, hiszen ő korábban egyszer már elsült volt, de kevésnek találhatta tulajdon lojalitását és újból bevetette legendás nyelvét, mely egy csatában sem hagyta még cserben. Az írásának  már a címe is Orbán Viktor-idézet:

Az igazság erő nélkül keveset ér”

Ami így kezdődik, eleve közönségsikerre van ítélve bizonyos körökben. Megírni már nem is kellett volna, elég lett volna bemásolni két oldalt a Gőgös Gúnár Gedeonból vagy a Mosó Masa mosodájából, a cím „elviszi” az egészet, de azért nézzük, mit mond.

Gondolatom lényege: a formális, látható, „hivatalos” intézmények és politikai szereplők vizsgálata felől el kell mozdulni az informális, kevéssé látható és kevéssé ellenőrizhető hálózatok, szerveződések és kapcsolatrendszerek feltárása felé. És ebbe szervesen beletartoznak a szabadkőműves-hálózatok is.”

József Attila mélységei emelkednek éteri magasságba, hogy én is írjak valami marhaságot, ámde a költő nem egészen erre gondolt, mikor azt írta, hogy „Csak ami nincs, annak van bokra”. Fricz tehát azt mondja: mindaz, amit látunk és tudjuk, hogy létezik, vagyis az intézmények, kevésbé veszélyesek annál, amit nem látunk és aminek a létezéséről csak elképzeléseink vannak, pontosabban Fricznek és társainak az elbeszéléséből van róla tudomásunk, tehát a szabadkőműves világösszeesküvéstől a gyíkembereken át a Háttérhatalomig minden: az a valódi veszély!

Magyarul: ne attól féljünk, amiről tudjuk, hogy veszélyes vagy rossz, majd ők szépen megmondják, mitől féljünk, de attól aztán nagyon.

A tét tehát nem más, mint hogy vagy elsüllyednek a nemzetállamok és a demokráciák, mert képtelenek arra, hogy felfogják a veszélyt, amit a globálissá vált háttérerők jelentenek, vagy pedig képessé válnak ezen hálózatok feltérképezésére, transzparenssé tételére, ezáltal a velük szembeni védekezésre, az önvédelem megszervezésére; itt valóban létkérdésekről van már szó.”

És ha történetesen nincs globális háttérerő, megoldják. Feltérképeznek ők minden hálózatot, még a szennyvízét is, és felelősségre vonnak mindenkit, aki kapcsolatban áll azzal: úgy tessék legközelebb nagydolgozni, hogy a kétrétegű papír másodpéldányát lehet, nemsokára le kell adni a Központnak, ahol ezek a szakértők majd kiértékelik.

Az informális hálózatok szerepének feltárása már Trianon esetében is nélkülözhetetlen, de különösen az a XXI. század második évtizedének a végén, amikor Magyarország ellen ismét összehangolt politikai támadás indult, akárcsak száz évvel ezelőtt.”

És feltár. Mindent, mindenkit, erősen az az érzésem, nemsokára megindítják a spontán és össznépi feljelentő-központot is, hogy legyen feltárni való. Annyi szabadkőműves még a Monarchia idején sem volt, amennyit most fel fognak névtelenül jelenteni a házmesterlelkűek.

A minket elkaszálni készülő informális háttérhálózat ereje felmérhetetlen, és ma már sokkal veszélyesebb, mint a formális politikai vezetők, akik sok esetben nem többek, mint bábok. És ami nagyon fontos: a Soros-hálózat valójában nem Soros-hálózat, hanem a globális, nemzetek feletti és nemzetellenes pénzügyi elit hálózata. Soros legfontosabb mentorai ugyanis a Rothschildok.”

A Rothschildok – ó, milyen kis cizellált szalonzsidózás – mentorai viszont az alakváltó gyíkemberek, az ő mentoraik az Anunnakik, az anunnakik mentora pedig maga a Nagy Cthulhu. Így van ez és nem másként, ha már Fricz mondja.

Orbán Viktor nem véletlenül mondta trianoni beszédében: az igazság erő nélkül keveset ér. És: ha a vértelen szépelgőkre hallgatunk, elveszünk. Új és félelmes erők állnak szemben velünk. Nem várhatunk.”

Ahogy ismerem őket, nem is fognak. Annyiban már biztos vagyok, hogy Mozartot egy ideig nem illik majd szeretni mifelénk.

Pontosabban, háromféle ember lesz Magyarországon.

Az egyik ezért fogja utálni Mozartot.

A másik azért.

A harmadik meg majd hallgatja, csakazértis.

Mozartot nem féltem, ő túléli majd, hiszen halhatatlan.

Magunkért, hallgatókért aggódom.

Nekünk nem biztos, hogy sikerül túlélni.