Szele Tamás: Miért szép?

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, most összművészeti esztétika-rovatunk következik, az elmúlt napok rangos kultúreseményeinek bemutatása, melyek remélhetőleg balzsamként hatnak majd az érzékenyebb keblekre és elönti tőlük lelkünket a tisztelet és alázat az Örök Szépség iránt, mely univerzális és melyen nem fog sem idő, sem hatalom.




Kezdjük is rögtön a szlovén faszobrászat legújabb irányzatával. Köztudott tény, ugyebár, hogy Donald Trump amerikai elnök felesége, Melania Trump Szlovéniában született, közelebbről Sevnicában, éspedig Melanija Knavs néven, mint egészen kis csecsemő, ám később sokat nőtt. Nos, az új szlovén faszobrászati irányzat úgy született, hogy egy Brad Downey nevű, Berlinben élő amerikai képzőművész elhatározta: forgat egy dokumentumfilmet egy Maxi nevű helyi férfiról, aki ugyanott, ugyanakkor született, mint a mostani First Lady, csak éppen másként alakult az élete, például sem nem First, sem nem Lady és még sorolhatnánk a különbségeket. Vannak ilyen fatális véletlenek az életben, miszerint két ember sorsa eltér. Nem értem, miért: de megesik. Nos, Melania faszobrát a film forgatása során Maxi faragta ki egy láncfűrésszel – és most Sevnica határában áll.

(Fotó: 444)

A szobor elsöprő hatást gyakorol a szemlélőre. Az arcvonások látszólagos kuszasága a késő-willendorfi stílus cro-magnoni irányzatára hajaz, az alkotás eszköze – a láncfűrész – telitalálat. Az alkotó nem lacafacázik nüanszokkal, hajlatokkal, hangulatokkal: elénk állítja magát az Életet, annak brutális erejével, egyszerűségével. Melania balkezét felemeli a Star Trekből ismert mozdulattal – vajon mit mond? „Békével jöttünk”? „Beszélni akarunk a vezetőjükkel”? „Pincér, még egy kört”? Rejtély, melyet minden műélvező maga kell eldöntsön. Egy bizonyos: az alkotás stílust teremtett. Sőt, irányzatot.

Ugyanis Maxi, a művész még nem sejthette, mikor július elején bemutatta művét a nagyközönségnek, hogy ezzel megihlet egy másik szlovén faszobrászt, Tomaz Schleglt, aki nem aprózta el – miután Melania alakját már megörökítette kollégája, neki csak Trump elnök maradt modellként, készített is róla egy nyolc méter magas faszobrot, a Ljubljana városától 32 kilométerre fekvő Sela pri Kamniku nevű faluban.

(Fotó: Index)



Ez már nem csak grandiózus, de valósággal hipnotikusan vonzza a néző szemét – a korai Flintstone-stílusú alak esetünkben jobb kezét emeli magasba, valószínűleg kapaszkodni próbál, mert épp most informálták a Pentagonból, hogy forog a Föld és nem szeretne leesni. De az is lehet, hogy jelentkezik: „Tanító néni, kérem, ki kell menni…” Esetleg azt játssza, hogy ő a Szabadság-szobor. Sok minden lehet, de aki azt hiszi, hogy az első pillantással kiértékelheti ezt a csodát, nagyot téved. Nézni kell egy ideig, ugyanis a belsejébe egy olyan mechanizmust építettek be, ami képes megváltoztatni a szobor arckifejezését, nagyon barátságosból rendkívül ijesztővé – tehát pofákat vág. Bízvást állíthatjuk: a frászt hozza a közönségére. Az eredeti is.

Csendesen megjegyezném, hogy valami hasonlóra történt kísérlet magyar földön is: Egerben készült egy beszélő Wass Albert-szobor, csak annak az elektronikája csődöt mondott már az átadáskor is, később megjavították, de még később arra járó vandálok, akik nem tudják, mi a szép, megint elrontották, szóval az egri Wass Albert hála az Égnek most nem beszél, nem is énekel és a legkevésbé táncol, ami pedig különösen nagy teljesítmény volna egy mellszobortól. De maga az ötlet alkalmazható volna a Trump-faszoborban: Schelgl úr, mi lenne, ha az elnök nem csak pofákat vágna, de néha mondana is valami iszonyatosat?

Azonban hagyjuk most a szlovén képzőművészetet fejlődni organikusan a maga irányzatai szerint, forduljunk verbálisabb műfajok felé. Jómagam nem tudom eldönteni, konkrétan hova soroljam Hugh Grant rövid remekét, melyet Boris Johnsonhoz intézett. Talán egyperces novella, talán rövidpróza, talán szabadvers, esetleg kurta királydráma Shakespeare után szabadon, mondhatni dramolett – de az erőt az ő szavai sem nélkülözik.

Ne baszakodj a gyerekeim jövőjével. Nem rombolhatod szét azt a szabadságot, amiért a nagyapám két világháborúban is megküzdött. Baszd meg, te túlértékelt gumikacsa. Britannia undorodik tőled és a kis recskázásügyi főbiztosokból álló bandádtól.”

A mű előadás után kiált, talán a Royal Shakespeare Company társulata lenne méltó a színpadra állítására: a filmjogokról még folynak a tárgyalások, de ez a kis kifakadás a maga tömörségében bizonyára elérné a Csillagok Háborúja bármely részének nézettségét, legalábbis Britanniában, annak dacára is, hogy egy perc alatt vége. „You can’t complain with the success”, „nem vitatkozhatsz a sikerrel” – tartja a régi hollywoodi producer-mondás és hát így is van. Várjuk, nagyon várjuk a mozgóképes változatot is – a rövidprózai remek a Twitteren jelent meg a kor szellemének megfelelően és nem kétséges, hogy ez is műfajt teremt.

Esetleg felrakhatnák réztáblán a Downing Street 10. falára is.



És nálunk, nálunk, a vad magyar pusztában nem született semmi szép, semmi örök érvényű? Semmi, mely enyhet nyújtana a sivár világban megfáradt léleknek?

Dehogynem ráadásul valódi klasszikus episztola, egyenesen a miniszterelnök tollából. Aki reneszánsz szellemben, új Janus Pannoniusként ír barátjának, az elbukó római hősnek, Salvininek – idézzük!

Függetlenül az olasz belpolitikai folyamatok jövőbeni alakulásától és attól, hogy más-más európai pártcsaládhoz tartozunk, mi harcostársként tekintünk Önre az európai keresztény örökség megőrzése és a migráció megállítása érdekében folytatott küzdelmek során. Jövőbeni feladatai ellátásához sok sikert és jó egészséget kívánok Önnek.”

Nem érzik a sorokból előtörő férfias, elfojtott bánatot, együttérzést? Akhilleusz sírása ez, Homéroszból, de átüt a szavakon a magabízó hős öntudata is. Azt nem teszi hozzá a költő szavaival, hogy:

Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!” (Janus Pannonius)

meg azt sem, hogy „bibibííí, te rácsesztél, de nekem semmi bajom!”, viszont az értő olvasó felfogja ezeket a többrétegű üzeneteket, melyek oly szépen árnyalják a szerző sokoldalú személyiségét. Ezt színpadra állítani nem lenne érdemes, annyira mély az üzenete – de remélem, a díszkiadása nem sokat várat magára. Esetleg nyerhetne valami díjat is, mondjuk a Svéd Franklin Egyesület nagy aranyérmét, amelyet az atomrombolás terén végzett sikeres kutatásokért adnak Rejtőben, csak azzal az a baj, hogy kizárólag egy makaó nevű kártyajátékon lehet elnyerni. Azonban valami plecsni járna érte mindenképpen.

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, akármerre nézünk, szépség, harmónia terem, összművészeti berkeink virulnak, a Múzsák szelíden mosolyognak ránk a Helikonról és a langy Zephyr borzolja hullámos fürtjeiket.

Mi meg röhögünk.

Kínunkban.