Szele Tamás: Merülési kísérlet

Hölgyeim és uraim, kockázatos útra hívom önöket, a kiváló svájci Auguste Antoine Piccard fizikusprofesszor nyomdokain: most meg fogjuk kísérelni a Mariana-árok elérését, ráadásul a svájci fizikusnak könnyű volt, mert ő batiszkáffal, merülőgömbbel tette, mi anélkül próbáljuk meg, szóval csak az erős idegzetűek maradjanak.

Még az a szerencse, hogy nem mi vagyunk a legelsők ezekben a rettentő mélységekben: előttünk jár a Pesti Srácok. Igen, az ő versenyzőjük, bizonyos Vésey Kovács László már beállította a merülési rekordot, eljutott oda, ahol ember még nem járt és aminél csak azért nincs lejjebb, mert ahhoz már fúrni kéne a tenger fenekén, ott, ahol a legmélyebb. Ugyanő tartja tegnapi írásával a sulyokvetés világrekordját örök időkre, ha olimpiai sportág lenne, most ki kéne venni a programból, mert az nem létezik, hogy eleven ember ennél jobban elvesse a sulykot. Még így is félő, hogy kikel.

De hát mit tett ez a kvalitásos ember?

Vezércikket írt.

Vezércikket írni üdvös cselekedet, magam is elkövettem már néhány ezer alkalommal, rendszerint több haszna is van, például ha gyakran cselekedjük, havonta egyszer fizetést kapunk érte. Jó esetben, tegyük hozzá, mert van, hogy nem, bár ez a veszély a Pesti Srácoknál nem fenyeget, valószínűbb hogy a tegnapi vezéranyag után prémium is jár majd a szerzőnek, elvégre tényleg nem mindennapi sportteljesítményt nyújtott.

Arról elmélkedett ő, hogy kokakóla és fúj.

Nem nagy ügy, a fél magyar sajtó erről elmélkedik, én magam is kifejtettem már azon véleményemet, miszerint ezzel a kólaüggyel csak két társaság jár valamennyire jól, a Coca-Cola és a Pepsi-Cola, de nem várhatom mindenkitől, hogy olyan anyagias filiszter legyen, mint én, vannak a világon magasbrendű eszmék és ideák is, melyeknek virányain a haza fényre derül. Vagy borul. Vagy valami történik. Hát akkor lássuk egy ilyen magasbrendű eszme futtatását szerzőnk tollából. 

Tolószékes embereket sem szeretnénk mozgólépcsőnyi meg buszmegállónyi hirdetéseken nézegetni (sőt, a francnak se hiányoznának a mozgólépcsőnyi és buszmegállónyi hirdetések), miközben nem gyűlöljük a mozgássérülteket, nem akarjuk bántani és kirekeszteni őket, sőt akadálymentesített feljárókat építünk nekik, ahol csak lehet. Arra tanítjuk a gyerekeinket, hogy sajnos vannak, akik ilyen helyzetbe kerültek, és segítünk nekik, ha rászorulnak, nem csúfoljuk ki, nem bántjuk őket. De nem hazudjuk azt magunknak meg másoknak, és főleg nem tömjük a gyerekeink fejét olyan hülyeséggel, hogy tolószékben élni ugyanolyan természetes, mint két lábon sétálni, és nem rosszabb, csak más. Ha pedig a tolószékesek elkezdenék eltördelni a gyerekeink hátgerincét, hogy ők is tolószékesként éljenek, attól a társadalom irgalmatlanul dühbe gurulna.” (Pesti Srácok)

Tetszenek érezni Vörösmarty nyelvszépségeit a szövegben?

Én sem.

Őserővel zúgnak a mondatok, mint repedt fazék a fergetegben, mely ezredév óta viharzik felettünk, akárha csermely a malomaljában, mely csordakútból pitymallik a paszomántra. Vagy valami hasonló.

Miután a stiláris elemzéssel végeztünk, térjünk a tartalomra. Mire gondolt a költő? A költő arra gondolt, hogy nem szereti a homoszexualitást, mint jelenséget.

Kérem, ez szuverén joga. Ízlésbeli kérdésekről nem érdemes vitatkozni, a magam részéről nem is nagyon tud érdekelni ez a dolog: mindenki azzal bújik ágyba jó esetben, akivel szeretne és aki hajlandó erre, a többi már beállítottság és egyeztetés kérdése, úriember ilyesmiről nem kérdezősködik. És ha kérdés nélkül lát valamit, tiszteletben tartja azt, hogy más is szeretné jól érezni magát, lehet szerelmes, vannak érzelmei, melyekhez a világon semmi közünk. Már amennyiben úriemberek vagyunk, mely vád azonban nem illetheti Vésey szerzőt semmiképpen sem.

A tolószékes emberek belekeverése ebbe a kérdésbe többszörös logikai bukfenc, valóságos salto mortale a kupolában, védőháló nélkül, ugyanis mit állít a költő?

A költő egyfelől azt állítja, hogy a homoszexualitás választott viselkedésforma, melyet lehet gyakorolni avagy nem gyakorolni, de akárhogy is, azt tessék titokban. Már ez is hazugság. Ezzel szemben a tolószék ismereteim szerint a legritkább esetben választott eszköze az életmódnak: abba belekényszerül az ember, hiszen ilyen vagy amolyan módon úgy alakul az élete, hogy másként nem képes közlekedni.

Mármost én magam történetesen elég sokat foglalkoztam néhány éven keresztül a magyar parasporttal. Paralimpikonokkal is, egyszerű sportolókkal is: olyan erős, jellemes, derék embereket ismertem meg közöttük, az emberi kitartás és élni akarás olyan diadalait láttam (és az állami támogatások olyan cinikus elmaradását), hogy azt szerzőnk valószínűleg elképzelni sem volna képes. Bizony mindegyik érem mögött egy emberi tragédia volt, de olyan, amibe nem pusztult bele a hős – ellenkezőleg, vasakarattal újra kezdett mindent és győzött.

Ők sokkal, de sokkal hátrábbról indulnak a versenyben, és így is csodálatosan teljesítenek – semmiféle analógiát nem tudnék mondani egy szexuális preferenciával, ha csak azt nem, hogy sem a rokkantságért, sem a szexuális magatartásért nem áll senki sorba, nem kéri, nem választja.

Viszont rokkanttá válhat az ember, ha elgázolja a bécsi gyors, ellenben homoszexuálissá – ha nem olyan a beállítottsága – még a bécsi gyors sem teheti. De hát ezért is lehetetlenség a kormánysajtóban oly gyakran elhangzó (orosz eredetű) „homoszexuális propaganda” vádja. Ezt nem lehet propagálni, reklámozni, ez nem áru. És nem is politika.

Annyi a változás az utóbbi időben, hogy az emberiség jobb érzésű fele úgy gondolja, miszerint nem hagyományos ízlésű embertársait épp úgy megilleti a méltóság, mint a többieket, és tudomásul veszi, hogy ilyen is van, nem kell titkolni, hazudozni tisztességes emberek között erről. De nem, nem betegség: ez egy helyzet.

Hej, viszont Vésey mester folytatja:

Hasonló az emberek dühe, amikor már nem tudnak úgy tévézni, sőt kimenni az utcára, hogy ne zúdítsák a nyakukba az örökös, átkozott érzékenyítést, ugyanakkor nem mernek szólni ellene, mert egyből lehomofóbozzák őket a rendkívül toleráns, nyílt szellemiségű haladó újságírók, politikusok, civil aktivisták és vállalati marketingesek. El a kezekkel a gyerekektől, és el a kezekkel a társadalomtól! Aki nem bír megbirkózni a nemiségével, az a saját életét tegye rendbe mindenki másé helyett!”

Mi két különböző városban élhetünk ezek szerint. Én speciel a nyóckerben lakom, ami alsó hangon sem egy Greenwich Village, de „dühöt” nem tapasztaltam ez ügyben, sőt, népharagot sem, rendszerint ez nem is téma errefelé. Igazából senkit sem érdekel. Magánügy. Szóval embert nem láttam még a kocsmapult mellett vagy a kisboltban arra panaszkodni, hogy őt ne érzékenyítsék, mert fellázad és elkezd malomköveket hajigálni.

Sőt.

Nemiséggel birkózni sem láttam még senkit. De érdekes mutatvány volna, kétségtelenül, Barnum egy vagyont adna érte. Vésey úr például kifejezetten jól járna anyagilag, ha hajlandó lenne bemutatni a porondon.

Szerintem volna az a pénz. Aki odáig eljutott, hogy ilyesmiket ír, annak ez már semmiség volna.

Tehát végső soron mit látunk ezekben a mélységekben, hölgyeim és uraim?

Egy primitív, minden szint alatti mocskolódási kísérletet látunk, olyan párhuzamot, amit sértőnek szánt a kitalálója, azonban még ez sem sikerült. Tulajdonképpen még az elemzése is fárasztó: a sértés célt tévesztett, a szerző vaktölténnyel lő és így is csütörtököt mond, ha lehet fokozni a képzavart: becsületes ember számára sem a „rokkant”, sem a „homoszexuális” jelző nem sértés.

Aki meg nem becsületes, azt megjavítani már úgysem tudjuk.

Az elmegy vezércikket írni a Pesti Srácokba.

Figyelem, felmerülés következik.

Randák ezek a mélységek.

Szele Tamás