Szele Tamás: Matolcsy és a lila sárkány

Nem tehetek róla, megint Stanislaw Lem jut eszembe Matolcsy mester szösszenetéről. „Ragyog minden csavarunk, háborúzni akarunk!” – éneklik Pazari király robotkatonái, és ott is háborút lát a hű alattvaló, ahol nyoma sincs annak. Utólag is.

Sőt, például egy sosemvolt háborút utólag, pusztán szóban sokkal könnyebb megmagyarázni, esetleg megnyerni is.

Csak minek?

Szóval, Matolcsy mester nagy értője a távol-keleti kultúráknak, ismerőjük is lehet, mert rövid kóanok formájában szokta a világ elé tárni gazdasági bölcselmeit (a kóan olyan zen-buddhista tanítás, ami a leginkább egy abszurd viccre emlékeztet, és többnyire van poénja, de hasonlít a szofizmára is). Na jó, ezek a Matolcsy-féle gazdasági kóanok nem annyira rövidek, mint az eredetiek, olyan egy-másfél gépelt oldalra is elnyúlnak – de poénjuk azért szokott lenni és az abszurd hatás is alaposan érvényesül bennük.

Most például megfejtette, miszerint 2003 óta, tizenhat éve világháborúban élünk, gazdaságiban is, politikaiban is, méghozzá harmincévesben.

2003-ban az Amerikai Birodalom válaszolt az Európai Unió és az euró jelentette kihívásra, és elindította az új 30 éves háborút. Akik tervezték, szinte pontosan igazodtak az első harmincéves háború (1618-48) szakaszaihoz, miközben az akkori európai háború mostanra világméretűvé tágult. Akkor a cseh, dán, svéd és francia szakaszt zárta le 1648-ban a Westfáliai Béke. Az új 30 éves háborúban az iraki, angol, orosz és kínai szakaszt zárhatja talán le egy békekötés 2030 körül. Még 1634-ben lehetünk, amikor zárul a svéd és nyílik a francia szakasz. Már 2019-ben élünk, talán enyhül az orosz szankciós szakasz, miközben már beindult az amerikai–kínai háborúskodás.”

Kár volt ilyen testes bekezdéssel kezdeni, ezt csak a hozzám hasonló betűmívesek olvassák el, az átlagember megáll a második sor felénél. Pedig érdemes elmélázni azon, hogy miképpen kerültek volna az eredeti harmincéves háborúba a kínaiak, akik részt sem vettek benne, sőt, azt sem értették volna, mi a hasfájás tárgya. Mondjuk Európa sem értette, de mindegy: azonban 2003-ban semmiféle világméretű háborús konfliktus nem indult el. Gazdasági se nagyon, a válság jóval később volt.

Azonban mintha változna valami az eredeti forgatókönyvben. Richard Haas tábornok 2018 elején javaslatot tett az amerikai stratégia módosítására: senki sem nyerhet, kerüljük el a teljes háborút, mert századunk világméretű kihívásait egy amerikai-kínai együttműködés képes megoldani, egy világméretű háborúskodás nem.”

Kicsoda? Richard Haas amerikai festő, freskóiról ismert, nem tábornok. Richard Haass pedig diplomata, afgán és északír ügyekben volt aktív, és közeli tanácsadója volt Colin Powellnek. 2015-ben a Külkapcsolatok Tanácsának elnöke volt, 2017-ben lemondásra szólította fel Rex Tillersont. Valóban bírálta azt, hogy az Egyesült Államok beavatkozik a nemzetközi konfliktusok rendezésébe, vagyis inkább azt, hogy szerinte túl gyakran tette – de még egy 1997-es könyvében, a The Reluctant Sheriff-ben. Nem nevezném tábornoknak, maximum gúnyból vagy átvitt értelemben – tegyünk úgy, mintha most erről lenne szó.

Kínának pedig épp úgy senki sem akar hadat üzenni, mint ahogy az Egyesült Államoknak sem. A huszonegyedik század eddigi háborúinak keserű tanulsága, hogy a mai világban a hadviselésnek a maga klasszikus formájában alig-alig van értelme, a katonai úton elért sikerek nehezen fenntarthatóak, és ekkora országokat különben is képtelenség volna megszállni. Gazdasági háborúra gondolhatott a mi kis jegybankunk elnöke.

Az mondjuk tényleg van Kína és az Egyesült Államok között, és az a gond vele, hogy nem is fog egyhamar közreműködéssé szelídülni, aminek két oka van. Az első, hogy a kínai gazdasági növekedés csökken, lassul, és a világgazdaság vacogva várja a jüan elkerülhetetlen, nagy mértékű leértékelését valamikor a közeli jövőben, ami azonban egy csomó valutát dönthet majd be. Kína tehát nem engedhet a negyvennyolcból, mert 1,3 milliárd embert kell etetnie, ráadásul egy monolitikus, államkapitalista rendszerben, ahol még létezik egyes területeken a tervgazdálkodás is. A másik ok pedig, hogy az Egyesült Államok sem engedhet, mert Kínának még a stagnálása is az amerikai gazdaság térvesztésével jár – de ebből fizikai háború sosem lesz, gazdasági is inkább oly módon, hogy egymás ellen vezetgetik be a védővámokat, míg ezeknek lesz értelme. Ha meg majd nem lesz, a csoda tudja, mi lesz, de háború nem.

Nézzünk négy fontos elemet:

Az egyedüli világhatalom és a többiek között minden fronton és minden lehetséges eszközzel folytatódik a küzdelem, de elkerülhetünk egy totális amerikai–kínai háborút. Amerika megértette, hogy már nem nyerheti meg, Kína sohasem akarta azt megvívni.

Amerika a Nyugat vezetésére összpontosít, ezt veszélyeztette a dollár helyére törekvő euro és az 500 milliós Európai Egyesült Államok felé araszoló Európa. Ez nincs többé: a Brexit, a német gazdaság meggyengülése, a francia–német tengely repedései, a V4 szövetség, az európai gazdaság globális térvesztése és technológiai lemaradása, valamint a migráció megroppantották a nyugat-európai elit világhatalmi tervét.

Európa politikai, gazdasági és pénzügyi hadszíntér marad, mert az új 30 éves háború nem lép át teljesen Ázsiába. Éppen a mi legnagyobb gazdasági partnereink érzik majd legerősebben a háború terheit.

Amerika megkísérli világháború nélkül bezárni Kínát Kelet-Ázsiába, körül venni ellenfelekkel, ezért bármilyen békekötése után is mindig kettős világ lesz: Global2 együttműködés és War2 szembenállás.”

Matolcsy úr. Maga most azt mondja, hogy kézen fogja egymást Kína és az Egyesült Államok, kitör a béke, elmennek közösen virágot szedni a rétre, minek következtében Európában kitör a gyalázat, sőt, már ki is tört, csak senki sem látja, kizárólag ön. Ezzel szemben a „meggyengült” német gazdaság Európa motorja, a „francia–német tengely” nem repedezik (milyen különös kontextus francia–német viszonyban „tengelyt” emlegetni) és Kínát pedig bezárják majd Ázsiába, mert rossz volt.

Hát ha ennek a legkisebb jelét is tapasztalnám, már kezdeném is építeni a Millennium Falcont, mert sürgősen itt akarnám hagyni ezt a kellemetlenné váló bolygót, de szerencsére erről nincs szó: az egy dolog, hogy Matolcsy úrnak látomásai vannak, de még ő is kínál megoldást. Igaz, sajátos megoldást, ami az ő saját kis világában működik, máshol, például a valódiban nem.

Mi magyarok örülhetünk, hogy elmarad a totális háború, de részese leszünk egy elhúzódó európai válságsorozatnak. Lehetünk-e mégis nyertesek?

Csak akkor, ha mindenáron (szó szerint) megőrizzük a 2010-től felépülő siker mögötti aranyháromszöget: a politikai stabilitást, a pénzügyi egyensúlyt és a gazdasági növekedést. E három újkori magyar igazságból már jön a ráadás: felzárkózás Nyugat-Európához.”

Ne tessék röhögtetni. Mit hallucinál maga ide? Politikai stabilitást? Annyiban is alig igaz, így az önkormányzati választások után, hogy a kormány pozíciói erősek volnának. Már nem olyan erősek. Pénzügyi egyensúlyt? Lehet, hogy nem vallják be, de tapasztaljuk: erős infláció van az országban, csak míg nincs erről hivatalos adat, addig még a mértéke sem tisztázott. Gazdasági növekedést? Na jó… az egy dolog, hogy a kormányközeli cégek a lehetőségekhez képest prosperálnak, de ha lekapcsolnák az országot az uniós lélegeztetőgépről, két nap alatt lenne vége mindennek, amit „magyar gazdaság” néven emlegetünk.

Azt a bátorító két bekezdést a Káslerrel és a sárkánnyal tetszettek kitalálni, hárman? Tetszik tudni, azzal a lila sárkánnyal, amelyik a vicces süti elfogyasztása után ült fel a stelázsi tetejére, és csak maguk látják, arra gondolok…

Annyira örülnék, ha ezeknek az embereknek magánügyük lenne már végre ez a sok és színes vízió.

De egyelőre közügyük.

Na, körülbelül ez a baj, bankelnököm.

Nem a harmincéves háború.