Szele Tamás: Magyar Média (sorstragédia pár felvonásban)

Míg Budapest csendes, növekvő ellenszenvvel várja Erdogan látogatását, a magyar sajtó életében páratlan fontosságú esemény játszódott le – Brüsszelben.






Erdélyi Péter, a 444 munkatársa sajtótörténeti jelentőségű beszámolót tartott az Európai Parlament alapjogi bizottságának meghívására a magyar média helyzetéről. Melyet leginkább elviselhetetlennek nevezhetünk.

A szakmán kívülállók, akik csak képernyőn láttak szerkesztőséget (ezekben a filmes szerkesztőségekben mindig tökéletes rend van az asztalokon, ami világosan mutatja, hogy a filmesek sem jártak még valódi lapnál… ha egy szerkesztőségi asztalon rend van, az a legrosszabb jel, mert az azt mutatja, hogy ott nem dolgoznak), gyakran kérdezik:

Ugyan, mi baj lenne a sajtószabadsággal? Hiszen minden megjelenhet és senkit sem lőttek még főbe írásért!”

Egyelőre, válaszolnám, de az is erős túlzás, hogy minden megjelenhet. Vannak dolgok, amik ab ovo nem jöhetnek le, legalábbis független lapnál, ilyen például mindennemű uszítás, de ezt nem csak a törvény írja elő, hanem a jó érzés is. Sok minden megjelenhet, hogyne, vissza is élnek vele az álhírlapok, naponta lapátolják vagonszám a hazugságot az olvasókba, bezzeg, ha én elírom egy államtitkár cégének alapítási dátumát (erre volt példa) perrel, bírósággal fenyeget. Ha az álhírlap hozza le a halálhírét ugyanennek az államtitkárnak: nem történik semmi. Na ja: engem el lehet érni, az álhírlapot nem. Valamiért ilyesmik zajlanak ebben az országban, de ha ez lenne a legnagyobb bajunk, nem is sokat panaszkodnánk.

A bajunk az, hogy szemetet, álsajtót vagy kormánylapot – nem halmoznám tovább a szinonimákat – minden akadály nélkül elő lehet állítani, jövedelmező is, valódi sajtót azonban csak a legnagyobb anyagi és emberi nehézségek árán. Lehetne kérdezni, hogy „akkor miért nem írtok ti is szemetet?”, de azért, mert arra a független sajtó munkatársai nem képesek. Vagy jót, vagy semmit – az meglehet, hogy a jó nem lesz mindig tökéletes, de legalább törekedni kell rá, nem elkerülni messziről.

Lássuk, miket említett a gondok közül Erdélyi kolléga úr az EP alapjogi bizottságának?

Elsőként a Képviselői Irodaházban létesített tíz négyzetméteres „sajtókarámot” mutatta be, amiben el kéne férjen minden forgatócsoport és minden tudósító. Ha élére állítva, hát élére állítva.

Embertelen? Az. Ostobaság? Egetverően az. Így marad? Így.

A kormánypárt politikusaitól egészen egyszerűen nem lehet megkérdezni semmit, azonnal feljelentést tesznek, De igazoltatták már a német RTL stábját is Felcsúton, azért a bűnért, hogy forgattak. Hát kérem, mégsem tekerhettek kintornát…




A fideszes politikusok, kormányzati tisztviselők és állami intézmények legtöbbször egyszerűen nem válaszolnak a nekik emailben küldött kérdésekre; Orbán Viktor miniszterelnök pedig több mint 5 éve nem adott interjút független magyar újságnak.”

Ez alól egy kivételt tudok: érdekes módon minden szerv hajlandó szokott lenni a közreműködésre – legalábbis tapasztalataim szerint – ami valamilyen kapcsolatban áll a belüggyel. Ők válaszolnak a megkeresésekre – legfeljebb azt írják, hogy nem válaszolhatnak, de nem nézik az embert levegőnek. Az is valami ebben a mai világban.

Mielőtt a Fidesz 2010-ben hatalomra került, Magyarországon volt Európa egyik legjobb információszabadság törvénye, de miután újságírók ennek segítségével korrupciós ügyeket tártak fel, a törvényeket módosítgatni kezdték, és ma már több millió forintot kérhetnek el az állami adatkezelők csak azért, hogy eldöntsék, tudnak-e egyáltalán válaszolni egy adatkérésre.”

Ez hihetetlen mértékben megnehezíti az oknyomozást: amúgy is az az egyik legdrágább műfaj a sajtóban, de milliókat senki sem képes elkölteni arra, hogy esetleg kapjon egy üres lapot, egy mondattal: „sajnos, nem adunk választ kérdéseire”. A pénz ez esetben is jár…

Az elmúlt kilenc évben a közügyekből egyre inkább a nagyhatalmú emberek magánügyei lettek, így változtak a törvények és a mindennapok gyakorlata. A rezsim tisztviselői és politikusai úgy tekintenek a tőlük kérdező újságírókra, mintha azok a magánügyeikbe akarnák beleártani magunkat.”

Épp ezért lassan már megtudni sem lehet semmit: ha legalább hazudnának pár szót, abból lehetne következtetni a szavak értelmének ellenkezőjére, de még csak nem is hazudnak. Nincs válasz, ennek köszönhetően lassan már kérdés sincs.

És igen, a fenyegetések… hogyan is írta a Vadhajtások a 444-nek?

Ti nem csak, hogy nem sajtó vagytok, hanem a magyarság legnagyobb ellenségévé váltatok és ki kell Magyarországról irtani még az írmagotokat is.”

Ez azonban nem büntetendő. Ha egy sikkasztó közszolgáról megírom, hogy lopott, és nem tudom elég alaposan bebizonyítani: na, az a büntetendő.

Megfélemlítési kísérletek, titkosszolgálati akciók? Hajjaj, de még mennyire vannak, csak ezeket azért nem szokás részletezni, mert a legritkább esetben bizonyíthatóak, vannak dolgok, amikhez nem szokás tanúkat hívni.

KESMA, több, mint négyszáz lapból álló, központosított kormánysajtó? Kézzel vezérelve, propagandára használva? Persze, hogy van, lassan egyéb sincs. És övék minden hirdetés, a független sajtó tengjen-lengjen, mint a szegénylegények, hátán háza lassan, keblén kenyere.

A Reklámszövetség szerint Magyarországon ma az állam a legnagyobb hirdető. Nem az autókereskedők, nem a bankok, nem a telekommunikációs cégek. Az állam más mellett a gonosz Brüsszelről és migrációról szóló kampányával. Az elmúlt néhány évben százmilliárdok mehettek el erre, természetesen szinte csak kormánypárti kiadványokhoz.”

De a kormánymédiában hirdet minden komolyabb cég is: egyszer kiszámoltam, egy Közgép-hirdetés egyszeri közléséből hány évig élne meg a Zóna. A munkatársak nem élnének addig…

A magyar „közszolgálati” média talán az orosz propaganda legfontosabb közvetítője Magyarországon. Külpolitikai témákban rendszeren támaszkodnak a két legbefolyásosabb orosz állami médium, az RT és a Sputnik tudósításaira.”

Ezt nincs is miért tovább ragozni. Sargentini-jelentés? Lejárató kampányok akárki és bárki ellen? Jól mondta Erdélyi Péter:

Szerintem ez egyáltalán nem újságírás. Ezek nem jobboldali, vagy konzervatív kiadványok. A nagyüzemi félrevezetés fegyverei egy politikai csatában. Propagandaeszközök a kormány irányítása alatt.”

Nem egyebek. De audiatur et altera pars, válaszolt erre a magyar kormány?

Válaszolt, éspedig Hidvéghi Balázs fideszes európai parlamenti képviselő útján.

Már ha ez válasz.

Hidvéghi ugyanis azt mondta:

Magyarországon szabadabb és élénkebb a közbeszéd, mint sok más európai országban. A magyar helyzetről szóló beszámolók rendkívül egyoldalúak és manipulatívak még a LIBE sztenderdjeihez képest is. Lehet valaki politikai aktivista, de akkor ne nevezze magát objektív újságírónak! Magyarországot évek óta támadják, ennek a valódi oka az, hogy a magyar kormány szembemegy azzal a rossz brüsszeli bevándorláspárti politikával, amelyet rá akarnak erőltetni az összes tagállamra.”

És ezt tekintsük válasznak. Mármint azt, hogy ha nem ő mondja tollba, amit írunk, akkor politikai aktivisták vagyunk, ha ő diktál, akkor nem. És különben is, migráncsok a kertek alatt!

Uram, ez nem felelet. Ezek nem érvek.

Talán, ha az elhangzott, felvázolt problémákról is mondott volna valamit, tekinthetnénk reakciónak – de ez így Csubakka-védelem. Vagy beszéljen a tárgyról, vagy hallgasson és üljön le.

Ja: a tárgyról nem volna kellemes beszélni. Van az úgy, kérem, az élet nem mindig méznyalás.

Mielőtt lefelejtem: Hidvéghi válaszát (Erdélyi Péter beszámolójának ismertetése nélkül, mert minek tudni, miről van szó) csodálatos címmel hozta le a kormány objektív és tárgyilagos Origója:

Soros blogjának egyik alkalmazottja Brüsszelig rohant, hogy Magyarországról hazudozzon”

Nehezen hinném, hogy az Origo odáig süllyedt, miszerint nem tudják, mi a különbség blog és online lap között – de ha a 444 blog, akkor ők sem egyebek.

Csak azt nem tudom még, hogy Orbán blogja vagy Putyin blogja?

Különben lassan kezd mindegy is lenni.

Végszóként: az EP Alapjogi Bizottságában legalább tudják, mi a helyzet a magyar sajtószabadság terén.

Történni viszont nem fog semmi.

Hát nem volt elég, hogy legalább elmondhatta valaki?

Még javuljon is a helyzet?

Ugyan már.