Szele Tamás: Kultúrkolhoz Magyarországon

Nos, nyilvánosságra került hát a kulturális életet átalakító kormányzati előterjesztés, amint annyi más, elvben nem nyilvános irat is így járt már ebben a kis országban, ahol titkok nincsenek, csak cinkosok és áldozatok – ha már így jártunk, és még a délutáni tüntetés előtt megismerhetjük, nézzünk is bele, mert szavamra, érdemes.

Nem könnyű olvasmány, de sokkoló.

Maga az irat hozzám a 444-en keresztül jutott el, itt olvasható, míg le nem veszi, aki feltette, bár most már nem érdemes levenni, mert fejlemények vannak a reggeli megjelenéshez képest, ugyanis Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes már indítványozta, hogy a Nemzeti Kulturális Tanácsról, a kultúrstratégiai intézményekről, valamint egyes kulturális vonatkozású törvények módosításáról szóló törvényjavaslatot kivételes eljárásban tárgyalja az Országgyűlés, mert ezt „kormányzati érdek indokolja”. A dokumentum szerint a zárószavazást december 11-én, szerdán tartanák meg, összevont vitára utolsó napirendi pontként előző nap kerülne sor, az összegző módosító javaslatról pedig a szavazás napján dönthetnének. Tehát ki is tették a törvényjavaslat hivatalos szövegét az Országgyűlés honlapjára, ami sorrendiségében eltér az előterjesztés szövegétől, de tartalma lényegében azonos vele. Ez tehát az elfogadásra váró szöveg.

Szóval, reggeltől délig volt szenzáció, most már munkadarab az előterjesztésben még – ez fontos – december harmadikán dátumozott törvényjavaslat. Ami azért fontos, mert a szövegében egyetlen személynév sem található, tehát sem Gothár Péteré, sem másé, így a két nappal későbbi írás, mely a Magyar Nemzetben jelent meg, tévesen állítja, hogy mindezen intézkedésekre kifejezetten a Katona József Színházban kialakult állapotok miatt van szükség: hat nappal ezelőtt ez a sillabusz már készen állt, két napig keresték hozzá az ürügyet.

De nézzük, mi van benne?

Röviden, sommásan: a magyar kulturális élet teljes kolhozosításáról van szó.

Magyarország felelősséget vállal a nemzeti kultúra megőrzéséért és a nemzeti identitás megerősítéséért, amely keretében biztosítja a nemzeti kultúra és a kulturális értékek egyenlő esélyű hozzáférhetőségét és megőrzését a jövő generációi számára, a magyar állampolgárok számára a kulturális alapellátást, a nemzet szellemi és közösségi fejlesztését a kulturális közszolgáltatásokon keresztül, továbbá támogatja az olyan új, kiemelkedő kulturális értékek létrehozását, amelyek az innováción keresztül hozzájárulnak a kreatív ipar, valamint a nemzetgazdaság teljesítményének fokozásához.”

Mármost én nagyon szeretem a Macbethet, és örömmel látnám, ha előadnák, de ezek szerint erre reményem sincs, hiszem egy nagyon régi skót thán által elkövetett gyilkosságsorozat sehogy nem fog hozzájárulni az ipar és a nemzetgazdaság teljesítményének fokozásához. Ellenben ha bemutatják helyette a „Micsurin elvtárs a kukoricásban” című, 1951-es szovjet népszínművet, melynek tárgya, hogy az agrárproletár forradalmár Micsurin keresztezi a kukoricacsövet az írógéppel, a munkásosztály csak végigrágja és ha a sor végére ér, csönget egyet, aztán fordul és visszatér a sor elejére, az úgy szellemiségében, mint hatásában üdvösen befolyásolhatja a nemzetgazdaság agrárágazatát, tehát számíthatunk a premierre a közeljövőben. Mi több: a Macbethben szoknyás férfiak mászkálnak, a kukoricásban nem, ezzel a kérdés el is dőlt.

Általános rendelkezések

1. §.

E törvény célja, hogy

a) a nemzeti kultúra erősítése érdekében meghatározza a kultúrstratégiai intézmények körét,

b) létrehozza a Nemzeti Kulturális Tanácsot (a továbbiakban: Tanács).

2. §.

A törvény hatálya a nemzeti kultúra

a) előadó-művészet,

b) alkotóművészet,

c) közgyűjtemény és emlékezetpolitika,

d) népi hagyományok,

e) közösségi művelődés,

f) vizuálisművészet

ágazataiban (a továbbiakban együtt: kulturális ágazatok) működő intézményekre és szervezetekre (a továbbiakban együtt: kulturális intézmény), valamint a Tanácsra terjed ki.”

Na jó, a skatulyák megvannak, de mivel foglalkozik a törvény, mi tartozik a hatálya alá?

A nemzeti kultúra a nemzeti identitás fennmaradásának letéteményese, amely a hagyományok, a kulturális szimbólumok és a közös emlékezet eszközeivel a nemzet megmaradását, jólétét és gyarapodását szolgálja.”

Akkor megint bajban vagyunk, mert a fél magyar irodalom nem erről szól. Ha jobban belegondolok, a Bánk Bán személyes és társadalmi ellentéteket mutat be, az Ember tragédiája nagyívű társadalomkritika, Ady költészete szintén, József Attiláról nem is szólva, de még Karinthyban, Rejtőben vagy Örkényben sem bírom felfedezni azt az elemet, mely a nemzet megmaradását, jólétét és gyarapodását szolgálná. Sőt: még Zágoni Mikes Kelemenben sem! Ezek a mi dicső eleink csak írtak, szokás szerint, vagyis ami az eszükbe jutott. Na, ennek vége, ezentúl csak nemzeti érdekből lehet írni. Mit írni: zongorázni vagy hárfázni is! És ne feledkezzünk meg a balett-táncosokról valamint a kőfaragókról sem.

De itt jön a lényeg:

Kultúrstratégiai intézmények az egyes kulturális ágazatokban:

a) előadó-művészeti ágazatban

aa) a Nemzeti Színház Közhasznú Nonprofit Zrt.;

ab) a Magyar Állami Operaház;

ac) a Budapest Operettszínház;

ad) a Nemzeti Artista- Előadó- és Cirkuszművészeti Központ Nonprofit Kft.;

ae) a Müpa Budapest – Művészetek Palotája Nonprofit Kft.;

af) a Honvéd Együttes Művészeti Nonprofit Kft.;

b) alkotóművészeti ágazatban a Petőfi Irodalmi Múzeum;

c) közgyűjtemény és emlékezetpolitikai ágazatban

ca) a Magyar Nemzeti Múzeum;

cb) a Szépművészeti Múzeum;

cc) az Országos Széchényi Könyvtár;

cd) a Magyar Nemzeti Levéltár;

ce) a Magyarságkutató Intézet;

d) népi hagyományok ágazatban

da) a Hagyományok Háza;

db) a Néprajzi Múzeum;

dc) a Szabadtéri Néprajzi Múzeum;

e) közösségi művelődési ágazatban az NMI Művelődési Intézet Nonprofit Közhasznú Kft.;

f) vizuálisművészet ágazatban a Nemzeti Filmintézet Közhasznú Nonprofit Zrt.

(2) A kultúrstratégiai intézmények működéséhez és feladatainak ellátáshoz szükséges forrást a központi költségvetés biztosítja.”

Ezek tehát a téesz üzemágai és melléküzemágai, ahol csillogó szemű, lelkes dolgozók termelik a nemzetnek éjjel és nappal a mindennapi betevő kultúráját, hazafiasságtól áthatva. De ki irányítja őket?

A Nemzeti Kulturális Tanács
5. §.

(1) A kulturális ágazatok egységes kormányzati stratégiai irányításának szakmai alapjait a Tanács biztosítja.

(2) A Tanács elnökét a Kormány határozatában nevezi ki és menti fel.

(3) A Tanács elnökén túl a Tanács tagjai

a) a Magyar Művészeti Akadémia elnöke,

b) a kultúrstratégiai intézmények vezetői.

(1) A Tanács

a) javaslatot tesz a Kormány részére a kultúra kormányzati stratégiájára,

b) véleményezi és összehangolja a kulturális ágazati fejlesztési terveket,

c) meghatározza ügyrendjét és működési elveit.

(2) A Tanács tevékenységéről évente beszámol a Kormánynak.”

Na, kérem, akkor mondjuk el magyarul, miről is van szó. Megalakul ez a szép nagy kultúrkolhoz, mert olyan Isten nincs, hogy ezt meg ne szavazza a Parlament, megszavazza az a tulajdon halálos ítéletét is, ha kell, még akkor is, ha elolvasta előtte – ugyanis ha megszavazza, még van ideje utolsó vacsorára és lehet egy kívánsága, ha nem teszi, helyben szorítja ki belőlük a szuszt Darth Vader. Ennek a kolhoznak az élén áll a Nemzeti Kulturális Tanács, megbízható elvtársakból kialakított szerv, amely irányítja a termelést, elsősorban a törvényben lefektetett direktívák szerint, másodsorban viszont a kormány aktuális utasításai alapján, hiszen tevékenységéről köteles beszámolni. Ugyanakkor meg is teszi azokat a javaslatokat a kultúra kormányzati stratégiájával kapcsolatban, melyeket elvárnak tőlük. És a kulturális „fejlesztési terveket” is véleményezi.

Ami azt jelenti, hogy állami támogatást csak az kaphat, aki tagja a kolhoznak így vagy úgy.

Aki az üzemágakon és melléküzemágakon kívül végez alkotóipari tevékenységet, az egyfelől nem kap egy vasat sem az államtól, másfelől adót viszont kell fizessen – ismerős az az állapot, amikor a szocialistának nevezett időkben a rockzenészek luxusadót és -vámot fizettek a külföldről behozott hangszereikért. Pedig mondjuk Presser Gábor szintetizátorát honi gyártásban nehezen lehetett volna megépíteni, és nem egészen azért vásárolta meg, hogy az kizárólag az ő élvezetét szolgálja. Hanem sokkal inkább a közönségét – no, de az ilyen formában fel sem merült.

És a kultúra igenis pénzbe kerül, ne tegyünk úgy, hogy nem: miből tetszene kifizetni egy színház villanyszámláját? Egy festő vagy szobrász anyagköltségét? Legyen sok tízezer forint a színházjegy a kakasüllőre? És ki fogja megvenni?

Nyilván, aki engedelmeskedik és belesimul a vonalba, megél majd, aki nem, éhen pusztul – a Fidesz régi stratégiája, hogy még azokat is halálra éheztetik, akik nem az ellenségeik, csak épp nem a rajongóik.

Ilyen kulturális törvényt viszont láttunk már. Hadd idézzem Nyáry Krisztián nyomán az 1949 június 21-i bejelentést, melyben közölte az akkori kormány, hogy állami tulajdonba kerülnek a színházak.

Antal Jánosné főosztályvezető a rendelkezés kapcsán megnyugtatta színházbarátokat: „Az államosítás nem jelent uniformizálást és elbürokratizálást. Jövőre is lesz bábszínház, ifjúsági színház, a Nemzeti a klasszikusokra lesz szakosítva, megszervezendő a politikai kabaré és az operettszínház”. Az illetékes elvtársnő kijelentette: „Az a körülmény, hogy a színházak vezetői a nép pénzével gazdálkodnak, nagy felelősséget jelent, takarékosságra és tervszerűségre kötelez. Színházaink a jövőben előre kidolgozott tervek alapján dolgoznak majd. A bemutatott színdarabok a haladást, a szocializmus építésének ügyét szolgálják.”

Az év könyvnapján már a dolgozó tömegektől érkező követelésként beszélt a színházi államosításról Révai József kulturális miniszter, akinek új könyve címe is utalt a hatékony kultúrairányítás modelljére: „Élni tudtunk a szabadsággal”. A nagy sikerre való tekintettel az év második felében elindult a vidéki színházak államosítása is. Az államosítást követelő tavaszi cikkeket ősszel már megvalósult programként lehetett olvasni. A reakció fölötti győzelem a színházak világában is kiteljesedett.”

Kérem, tessék helyettesíteni a „szocializmus” szót a „nemzet” szóval és utána tessék meglepődni.

Igen, erről van szó.

Ez egy rákosista, sztálinista törvény, aminek végső célja még csak nem is egy „nemzeti” kultúra kialakítása minden egyéb kiirtása mellett, hanem a kultúra állandó és szoros kézi vezérlése, megbízható mamelukok útján.

Figyeljék meg: 1949-ben sem Rákosi vagy Révai, netán Gerő jelentette be az intézkedést, hanem Antal Jánosné, akire senki sem emlékszik már. Most sem Orbán vagy Kövér vitte a prímet, hanem Kocsis Máté. Aki csak remélheti, hogy elfelejtik majd (bár lehet, hogy peche lesz és nem fogják).

Egyetlen viszonylag szabad művészeti ágat látok a támogatottak között, amivel szerintem nem sokat fognak tudni kezdeni, bár abba is rakhatnak egy kis matyóhímzést.

Ez – talán Fekete Péter hatására – a cirkuszművészet.

A bohócok, esetleg szolidaritásból, de támogatják a bohócokat. Az ugyanis teljesen apolitikus művészet. A kötéltánccal már bajok lesznek. A zsonglőrködéssel és a bűvészettel pláne.

Mindenki más szűk keretek közé szorul.

Aki ma tüntetni megy, tudja: ez ellen tüntet.

Az ügynek semmi köze valójában egyes színházi emberek szexuális életéhez.