Szele Tamás: Képzelt interjú egy miniszterelnökkel

Képzelt az interjú (és nem riport), több okból is, melyek közül nem a legutolsó, hogy valóban nem beszélgettem Orbán Viktorral. Erre ő nem is ad alkalmat sem nekem, sem kollégáimnak, hiszen – mint a jó Kovács Zoltán államtitkártól megtudtuk – a kormánykritikus sajtó kérdéseiből „eleve süt a elfogultság”.

No, kérem, ez elmélkedésre késztetett.

Ugyanis mi van, ha ezt a miniszterelnök valóban így érzi? Mi van, ha nem érti a felelősséget, ami a pozíciójával jár, és tényleg üldözött vadnak érzi magát, akit gonosz sajtóvadászok hajszolnak a célzatos kérdéseikkel, megtagadva tőle az ártatlanság vélelmét (az más kérdés, hogy ha megkapja ezt, rendszerint külföldi lapoktól, olyanokat mond, hogy már a harmadik csillárt cserélik a fogadószobában). Mi van, ha sine ira et studio kérdéseket vár, olyanokat, amiket az utca emberének tennénk fel, amennyiben az utcának ezen embere nem volna legnagyobb pechünkre kormányfő?

Azokra hogyan válaszolna?

Azért ismerem annyira, hogy tudjam. Egy gondolatkísérletben le is írtam az elfogulatlan válaszait az elfogulatlan kérdésekre.

– Hogy van, miniszterelnök úr?

– Maga engem nem csap be. Maga azt kérdezi, hogy vagyok, de a megbízói azt kívánják, hogy ne lennék. De mi jól vagyunk, erőnk teljében, mi más anyagból vagyunk gyúrva, mint maguk, Körúton belüli nyeszlettek, hitványok, bennünk a magyar rög ősereje tombol, mi nem lehetünk rosszul, a maguk mesterkedéseinek dacára sem, bennünk van ennek a kis országnak minden hite, minden reménye, minden szeretete (beletörli a könnyeit a hímzett falvédőbe). Látja? Látja ezt a népművészeti remeket? Hát mit mondanék én a szegény Rozi néninek, aki a magyar lelkét, magyar bánatát hímezte bele ebbe, ha most rosszul lennék? Jól vagyunk, még ezer évig, a Kárpátoktól az Adriáig, vérzivatarban, dacosan felszegett fővel, de jól!

– Bocsánat, akkor másképp kérdem… Milyen az idő, miniszterelnök úr?

– Nagy idők járnak miránk, sorsfordítóak. Most kap erőre a nemzet, most lesz szép a magyar most bánik el a maguk kétszínű fajtájával és áll ki a nemzetek elé, egyik kezében karddal, másikban vakolókanállal, harmadikban trikolórral, hogy szittya fergetegként rivallja: „Ne bántsd a magyart! Kihajolni veszélyes!” És ne vihogjon, maga kultúrfattyú, maga kis görcs, mert hívom a Szilárdot, az majd az arcára fagyasztja azt a fölényes vigyort, amit mindig látok, ha nem a saját közönségem előtt szólalok meg.

– Melyik Szilárdot?

– Mindegyiket.

– Miniszterelnök úr, legalább annyit áruljon el: hány óra van?

– Most lebukott, maga sorosbérenc, maga termesz, mely a nemzet fájának gyökerét rágja és szívünkig hatol. Maga tőlem akarja megtudni fortélyosan, hány az óra. Hát azt tán nem akarja kikémlelni, honnan fúj a szél? Mert nagy forgószél közeledik magukra és egész Európára, én állok a közepében és fakanállal kavarom! Hány óra, kérdi, meri kérdezni tőlem – annyi, amennyi, de mindjárt üt maguknak az utolsó, az a szerencséje, hogy ha most azonnal végeznék mindannyiukkal, tizenöt évig munka nélkül unatkozhatnék, hiszen azt ígértem, hogy ezt az időt a liberálisok és civilek elleni harcnak szentelem! Még megkérdi, hány az óra…

– Elnézést, akkor talán másképp… mondja, mit ebédelt ma?

– Amit az áldott magyar anyaföld végtelen bőségében elém tálalt, azt, mi köze hozzá? Meg akar mérgezni? Azért érdekli, mi a kedvenc ételem? Úgysem fogja megtudni soha, hogy a pörkölt, le merném fogadni, hogy ez álmában sem jutott volna eszébe, és ha igen, akkor sem. De megmérgezhetnek minden pörköltet a Duna-Tisza közén, akkor sem nyomhatják el a magyar érzést és fájdalmat, az a nemzeti fenséget, amit mi érzünk és maguk soha fel sem ismerhetik, a Magyarok Istenének ezt a fáklyaként lobogó szikráját, mely mindent elönt, akár az Óceán a Szaharát, mikor énekelnek a datolyatevék a sirokkóban hajladozva – ha azt kívánja a Sors, a Nemzetek Sorsa, mely öröktől fogva rájuk van mérve (kicsit, finoman, enyhén franciás affektáltsággal habzani kezd a szája széle, beletörli egy előre odakészített csipkés, nemzeti színű képzavarba). Már 1956-ban megmondtam Dózsa László Ezerkilencszáznegyvenkettőnek a Corvin-közben, hogy 1989-ben ki fogom kergetni az oroszokat, és nem megtettem? Na, ugye. Erre mit mond, mit?

– Miniszterelnök úr, azt, hogy maga 1963-ban született.

– Na látja! Látja! Erről beszéltem! Akadékoskodik, valósággal süt a kérdéseiből az elfogultság, ezért nem lehet, nem szabad magukkal szóba állni. Mindig jönnek a tényeikkel, számaikkal, a prózai igazságokkal, ezt nem lehet elviselni, csak olyan emberekkel, olyan felfogásokkal állok szóba, akik velem versenyképesek!

– Akik legalább ekkora lila lufikat beszélnek a semmibe, mint maga?

– Pontosan!

Hát tetszik látni, itt a baj. Egy élő Orbán-interjú még semmitmondó kérdésekkel is így nézne ki.

A valódi kérdésektől meglehet, rohamot is kapna.

Szóval, nem tudom, mi a jobb: ha mi nem kérdezünk, vagy ha ő nem válaszol?

Szele Tamás

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!