Szele Tamás: Hazudni Szauronról

Hát eljött ez a pillanat is, kinek végre, kinek valahára, kinek örömére, kinek bánatára: egyes álhír-lapok a Nemzeti Nyomozóiroda látókörébe kerültek. Ezen most a demokratikus közvélemény egyszerűbb lelkei háborogni fognak, és nem kétlem, hogy valóságos Rózsa Sándor-kultusz épül majd fel az „üldözött lapok” körül – pedig hiba lesz ez, nagy hiba.

De előbb tekintsük magát a hírt, a Magyar Nemzetből:

„Az ügyészség a Nemzeti Nyomozó Irodát (NNI) bízta meg azzal, hogy derítse fel azon álhíroldalak készítőinek körét, amelyek megrágalmazták Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető minisztert, mivel olyan szavakat adtak a tárcavezető szájába, amelyek a valóságban sosem hangzottak el. Az álhírek elleni küzdelem nemcsak a hatóságok dolga, egy kutatás szerint a leginkább érintett 16 és 24 év közötti korosztály képzésére is szükség lenne.

– Két feljelentés érkezett, amelyek kapcsán az ügyészség nyomozást rendelt el, annak teljesítésével pedig a Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Irodát bízta meg – közölte lapunk kérdésére Rab Ferenc, a Fővárosi Főügyészség sajtószóvivője. (…)

A Hirzona24.com, az Otpercpiheno.blogspot.com és a Blikkruzs.me álhírportálokon megjelent cikkek olyan, a miniszternek tulajdonított mondatokat tartalmaznak, amelyek a nyugdíjak csökkentésével, illetve megvonásával kapcsolatos valótlan állításokat tartalmaztak. – Az eljárásokban terhelt egyelőre nem szerepel – nyilatkozta Rab Ferenc, vagyis egyelőre még nem gyanúsítottak meg senkit a hatóságok.”

Ismerős címek, kérem, az otpercpiheno-ről magunk írtuk meg nemrég, hogy a tulajdon impresszumában bevallja, miszerint az orgánumban minden szó szemenszedett hazugság, mi több, még ezt az impresszumot is a Hírcsárdától lopták (fel is tűnt, hogy írni tudó ember fogalmazhatta), de egy kutya az álhírlap mind. Vagyis nem egy kutya, hanem több falka, talán három-öt bűnszövetkezet gyárthatja őket, de ugyanarra az ócska kaptafára. Hazudnak mindenkiről és mindent, politikusokról csak a 2018-as választási kampány óta, azelőtt sportolóknak, színészeknek keltették halálhírét, kisebbségek ellen uszítottak, csak az nem zavart ennyire senkit – most, hogy Gulyás miniszter szájába adtak pár hazug mondatot, megindul a vizsgálat.

Én magam olyan hét évvel ezelőtt kezdtem el írni az álhírek világáról, illetve leleplezni őket, már magam sem tudom, hány írásom jelent meg a tárgyban, de kötetre rúgna, ha összegyűjteném, nem is soványkára. Azért kezdtem foglalkozni ezzel a témával (és nem csak én – még előttem a kiváló Urban Legends blog, velem körülbelül egy időben az azóta megszűnt Fakepalm is), mert nagyobb ellensége a valódi sajtónak az álhírnél nincsen. Az írás alapja a hír, annak kell szentnek, sőt, szentigaznak lennie, aztán már a vélemény lehet szabad – de ha a hír hamis, elvész az olvasó bizalma, márpedig az a sajtó tőkéje, a pénz csak másodlagos ám. Hamis hírre jegyzetet, írást, véleményt építeni olyan, mint homokra családi házat, ha nem rosszabb. A valódi sajtó borzad is az álhírtől, maximum tévedésből írja le.

Az álhírlapírók viszont fickándoznak a hazugságban, azt hiszik, Gutenberg és Daniel Defoe óta (Defoe adta ki az első napilapot) minden sajtómunkás hülye volt, és ők találták meg a Bölcsek Kövét, a Nagy Üzletet: a gátlástalan hazudozás valóban sok reklámot el tud adni (ez bennük az üzlet – egyszer kiszámoltam, egy álhírt naponta körülbelül félmillió ember lát, és ez ennyiszer mondjuk egy forint a gazembernek, aki azt a tíz sort odakamuzta). Nem is gondolnak a szakma presztízsével, hiszen nem szakmájuk nekik a sajtó, csak élősködnek rajta. Világos, hogy a valódi újságírónak harcolnia kell ellenük, ütni őket, ahol éri a brigantikat.

És ilyenkor mindegy a pártállás, mindegy, politikai szempontból mi lenne az álhír hozadéka. Szauron lehet a megtestesült Gonosz – de írásban hazudni még róla sem szabad! Gulyás miniszterről is, más politikusokról is lehet rengeteg olyan kellemetlent, csúnyát írni, ami igaz – semmi szükség tehát a szenzációhajhász hazugságokra. Ha csak azt nem akarja valaki, hogy a hazug vádakkal együtt az igaziakat is kiöntsék majd, mikor eljön annak az ideje.

Nem állítom, hogy az álhírlapok pusztán a reklámok miatt hazudnak orbitálisakat, bár azok látogatottsága komoly tényező az ő szempontjukból. De nem is ismerek olyan magyar politikai erőt, amelyik például ezt a Gulyás-féle halandzsát megrendelte vagy megrendelhette volna. Ha van politikai motivációjuk (is), azt orosz földön tessék keresni, minden álhírek őshazájában, és tudjuk, hogy az orosz propaganda célja általában nem az, hogy szeressék őket vagy utálják az ellenségeiket – hanem az, hogy minél nagyobb káoszt, bizonytalanságot keltsenek a fejekben.

Most megindítja a nyomozást az NNI. Jól is teszik, csak lenne nekem több éves tapasztalataim alapján pár megjegyzésem.

    1. El fognak jutni az álhír-lapoknak tárhelyet adó macedón szerverhez, és ott jön a meglepetés: onnét se té, se tova, a szolgáltató nem ad ki adatot az ügyfélről, akkor sem, ha ágyút tolnak az orra alá, már csak azért sem, mert ő maga sem tud róluk semmit – valamint az egész miskulancia egy kecskepásztorkodásban megőszült derék nagypapa nevén fut, aki még életében nem látott számítógépet. Ezt azért tudom, mert minden eddigi maszek nyomozás is idáig jutott.
    2. El lehet azonban kapni így is az álhírlapírókat, volt már erre is példa: csapdát kell nekik állítani. Pénzéhes gazemberek, ha valaki jól fizető hirdetőnek álcázza magát, sokat megtudhat róluk. Így buktatta le annak idején néhány magánember a Mindenegyben tulajdonosát (sőt, ígyebbül: azt mondták, magát az orgánumot akarják megvenni, kaptak is olyan csillagászati árajánlatot, hogy a Hubble űrteleszkóppal kellett utána lesni).
    3. Mondjuk megkerül valaki, aki felelősségre vonható az ügyben, ügyekben (amint lesz gyanúsított, meg tetszenek majd látni, megszaporodnak majd a felperesek is, mint a nyű). Akkor kezd majd hivatkozni az illető a már említett impresszumra, és nagyon fog csodálkozni, miszerint a magyar sajtójogban ez nem lesz mentség, már, ha a vád megfelelően van fogalmazva. Ugyanis ha az állítás alkalmas a személyes jó hírnévhez való jog csorbítására, annak a bíróság nem szokta vizsgálni az igazságtartalmát. Más kérdés, ha rágalmazás a vád – akkor igenis számít az igazság. Különben nem.
    4. Itt jön a veszélyes kanyar. Ugyanis az addig világos, hogy az álhírlapok, álhírek ellen tenni kell. Azonban a kormány és képviselői gátlástalan lazasággal neveznek valódi, tényeket közlő lapokat is „álhírlapnak”, „fake news-gyárnak”, „Soros-blognak” – azt most nem is említeném, hogy ugyanakkor a kormánylapok az utóbbi időben megdöntötték a helyreigazítások és elvesztett sajtóperek összes magyar rekordját. Ha a valódi álhírlapot el lehet ítélni, akkor  el lehet bárkit – feltéve, hogy az az álhír, amire mi azt mondjuk.

És akkor be lehet szántani a maradék független sajtót is, azt a pár végvárat, amihez lassan nem is kell két kéz, hogy megszámoljuk őket.

Ugyanilyen káros lesz majd, ha bárki, de főként a politikai szféra faktorai védelmükbe veszik, netán „a sajtószabadság nevében” a megtámadott álhírlapírókat. A sajtószabadság nem az, hogy hazudni szabad – hanem az, hogy írhatunk igazat, ha kellemetlen is ennek vagy amannak, és felelünk azért, amit leírtunk.

Szóval, érdekes idők jönnek a sajtószakmára, és távolról sem vagyok derűlátó. Amit ebből az ügyből kormánypárt és ellenzék képes lesz kihozni, azt ki is fogják. Hogy az álhírlapokkal mi lesz, az nem kétséges: így vagy úgy, de bezárják őket.

És mi lesz a valódi sajtóval?

Félő, hogy azt is – de mindenképpen, mi leszünk az a csatatér, amit mindkét had felszánt, elaknásít majd, aminek megmérgezi a kútjait és felégeti a falvait.

Mivel a kialakuló helyzet valósággal kínálja az alkalmat a politikai visszaélésre, nem kétséges, hogy mindenki élni fog a lehetőséggel, aki csak bír.

Harcolnak majd még nagyjaink a sajtószabadság nevében a sajtószabadság ellen, attól tartok.

Nem is sokára, azt hiszem.