Szele Tamás: Hadastyánok országa

Kezd közepesnél nagyobb baj lenni, kérem. Oda a langy szellők, oda a rét kies virányai, oda egész Árkádia, bősz myrmidónok hangjától zeng a völgy és vasfegyverzetű akhájok ragadozzák majd a nimfácskákat a ligetekből, mert úgy döntött a rettentő Árész, hogy vége legyen a békességnek, hadak ideje jő, ragyog minden csavarunk, háborúzni akarunk!

Na, olyan nagyon azért nem, a burkus király nyugodtan alhat tőlünk, mi csak úgy háztájiban akarunk háborúzni, de azt nagyon. Azt rettentően. És, amint látom, összehangoltan. Aztán meg nem is „mi” akarunk, csak a kormánypárt vezetése. De ők úgy szórják az átkot, mint a jobbféle görög hősök összecsapás előtt Trója ostrománál. A derék helléneknek ugyanis az volt a szokásuk, miszerint verekedés előtt órákig szidták egymást, hogy végre rá bírják szánni magukat a harcra, dühbe görögjenek.

Persze, mint tudjuk, minél magasabb polcon áll a befőtt, annál finomabb vagy legalábbis finomkodóbb, maguk a fővezérek csak szőrmentén fogalmaznak, annál keményebbek viszont a zsoldosok, azok aztán ordibálnak mindenfélét, de hát nekik muszáj is, különben nincs pénz. Lehetett volna jósolni már tegnap, hogy csata készülődik, mert furán szóltak a kormány táborában a harci kürtök, hallatszott némi dobpergés is: sejthető volt, hogy valami készül.

Készült is, éspedig annak okából, hogy az Európai Parlamentben a magyar ellenzéki képviselők nem szavaztak a magyar kormánypárti jelöltekre a bizottsági elnöki és alelnöki székek kiosztásánál.

Hát ez bizony akkora sérelem, mintha a spanyolok levágták volna Jenkins kapitány fülét vagy Páris megszöktette volna Helénát. A kapitány fülével nem vicceltem: 1739 és 1748 között Britannia és Spanyolország valóban azért álltak hadban egymással, mert egy spanyol katona levágta az említett úr hallószervét, melyet az bemutatott később a Parlamentben, a nagyobb lelki épülés kedvéért. Persze, nem varrták vissza neki, nem is tették el spirituszba, hanem hamarjában elfoglalták Puerto Bellót és kirabolták az Ezüstflottát. Heléna esetét meg mindenki ismeri, de ennyit kapitányokról, fülekről, széplányokról, fjordokról.

No, mondaná az ember csendes pipaszó mellett kávézgatván, ha nem szavaztak rájuk, hát legfeljebb nem szavaztak. Nem voltak az eseteik, egyébként is, egy ilyen szavazáson minden ellenkező értelmezés dacára nem azt kérdik az embertől, hogy „Érdeked-e a jelölt megválasztása?”, ezt csak Magyarországon hiszi mindenki, hanem azt kérdik: „Szerinted alkalmas-e ez a jelölt erre a pozícióra?” Aztán, ha alkalmas, lelkiismeretes ember akkor is rá kell szavazzon, ha különben utálja, mint a kukoricagödölint, ha meg nem alkalmas, akkor sem szavaz rá, ha tyúkkal, kaláccsal kényeztetik.

A kormánysajtó viszont elkezdte fújni a kénköves lángot, pengetni a sarkantyút, csörtetni a rezes fringiát.

Felvonultak a sorhajók is, legelöl bayerzsoca a Magyar Nemzet hasábjain, aki bejelentette: az ilyetén szavazás nem volt egyéb, mint a jogállam, sőt, az állam lebontása. Nofene. Nem mondom, még ha felrobbantottak volna valamit a magyar ellenzéki képviselők, lehetne őket bontással vádolni, de olyan békésen szavazgattak a helyükön, mint egy-egy galambfióka. De zsoca mester tudja ám a megoldást is:

„Ezennel határozottan követelem, hogy a magyar kormányzópártok azonnali hatállyal váltsák le a magyar parlament bizottsági elnöki és alelnöki stallumaiból nevezett pártok képviselőit. Sehol sincs törvénybe foglalva, hogy ellenzékieknek kell betölteni ezeket a fontos pozíciókat, ez eddig csak a szokásjog alapján működött így.

A szokásjogot pedig felrúgták. Akkor viszont legyen felrúgva tényleg, és a kormánypártok ne legyenek se elnézők, se megértők, se úriemberek. Ezekkel szemben ilyesmire nincsen lehetőség!”

Én ezt az embert őszintén féltem, mindig fennáll annak a veszélye, hogy egy szép napon komolyan veszi magát, és menten szétpukkan a dühtől. Hát azért álljon már meg a verekedés, mi van itt, háború? Az egyik fronton összeszedett vereségért a másikon sarcolnának?

Biza, háború. A veretes tollú Pilhál Tamás is elkezdte kongatni bronzpajzsát láncos buzogányával a Pesti Srácokban, beállt a sorba a Fenséges Alfél előtt, félt tán, hogy lemarad a jutalomosztásról – no, ő mondott még csak igazán szépeket.

„A DK, a Momentum és az MSZP nyugati nagyhatalmak érdekeit képviselő, idegen zsoldban álló ügynökszervezetek, Magyarországra telepített ócska kis végrehajtók. Soha, egyetlen pillanatig sem képviselték semmiben a magyarság érdekeit. Ily módon nem tekinthetők magyar szervezeteknek, nem a magyar ellenzék részei, hiszen valójában külföldiek. Ebből kifolyólag a jövőben nem szabad őket haza-, illetve nemzetárulással vádolni. Az ő hazájuk Brüsszel, a leendő „Európai Egyesült Kalifátusok” meg a homoszexuális felvonulás háromszöge.
(…)
Lehet bámészkodva várni a következő orvtámadásukat a magyar nemzet ellen, és majd újra megdöbbenni rajta. Javaslom, ne tegyük. Semmi meghökkentő nem lesz benne. Kezeljük őket úgy, ahogyan ők minket: ellenségként. S ennek megfelelően viszonyuljunk hozzájuk. Bármilyen eszköz megengedett a védekezéshez.”

Na, akkor nézzük csak. Nekem ezek a pártok nem atyafiságaim, egyikükkel-másikukkal annyira nem értek egyet, hogy az már majdnem spektákulum, csakhogy pillanatig sem gondolnám sem én, sem más, épeszű ember, hogy árulók vagy ügynökök volnának. Jót akarnának ők is, csak épp a maguk sajátos módján: hívük nem vagyok, azonban ilyen főbenjáró vétséggel rágalmazni őket már az elmebajjal határos. És nem Pilhál vagy bayerzsoca szintjén vétek ez az uszítás, őket senki sem fogja háborgatni a kávéházban vagy a szerkesztőségben – de mi van, ha Tucat Józsi minden szavukat elhiszi, és agyoncsapja az ellenzékinek ismert szomszédját a kocsmában? A bíróság tán felmenti? Vagy elfogadja, hogy csak a hont védte az idegen ügynököktől? Hol lesz majd akkor az uszítók felelőssége?

Ja, sehol.

Megszólalt a Fővezér is

No, mindegy, a tűzijáték megvolt, megszólalhat most már a Fővezér is, elbődülhet a Legnagyobb Zarbuzán (mielőtt valaki sértést kiált: zarbuzánnak a török ostromágyúkat hívták). Persze, csak képletesen bődült, a rádióban, mint minden pénteken, amikor nincs jobb dolga, és többnyire nincs.

Eleinte csak szelíden tréfálkozott, amúgy Hruscsov elvtárs mintájára, tetszenek ismerni a régi szovjet viccet? Hruscsov elvtárs kolhozt látogat:

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – tréfálkozik Hruscsov elvtárs.
– Jól vagyunk, jól vagyunk – tréfálkoznak a parasztok.

No, emígyen viccelődött a mi kis kormányfőnk is, elejtette, miszerint nagy ambíciói vannak, szeretné, ha az országnak is nagy ambíciói lennének, hitelfelvétel helyett azt szeretné, ha Magyarország tudna hiteleket nyújtani másoknak. Hát azt én is szeretném, csak jó lenne tudni, miből hiteleznénk – netán másik hitelből? Idevág a másik vicc, mely szerint hogy kell egy kis pénzt csinálni Magyarországon? Úgy hogy behozunk az országba jó sok pénzt, na abból marad egy kicsi.

Hanem a minielnök szava is megszigorodott, mikor a politikai ellenfeleiről ejtett szót.

„Ahány ház, annyi szokás. A baloldalon más szokások járnak. A jobboldal nemzeti, a baloldal internacionalista.”

Vagy nem, uram, vagy nem: különben pedig még abban sem volnék biztos, hogy ezeknek a kategóriáknak van értelmük a mai viszonyok között.

„A hazával nem szabad szembefordulni, amit láthattunk, az a kommunizmus modern formája.”

Ejnye már. Ezek szerint a brüsszeli szavazástól megszűnt a pénz, mint fizetőeszköz? Nálam mondjuk szűnőben van… Mármost azonban tudjuk, hogy Orbán harcosan antikommunista, tudjuk azt is, hogy a kapitalizmus azon rendszer, amely emberek ember általi kizsákmányolására épül, ezzel szemben a kommunizmus ennek pont az ellenkezője, tehát akkor mi van?

Nincs semmi, hülyeség az egész kommunistázás, mielőtt még jobban belebonyolódunk. Aztán még mit mondott?

„Milliószámra akarnak majd jönni a migránsok.”

Csak épp nem látni őket. Láthatatlanok. Figyelmeztetném a miniszterelnököt, hogy legközelebb repülő szőnyeggel jönnek, és csak dzsinnekkel lehet őket megállítani, szóval keresse elő az összes ócska rézlámpást az országból és dörzsölgesse, valamelyikben csak lesz szellem. És ha nem lesz, még mindig nyithat régiségboltot a készletből, jól jöhet az még a nehéz időkben.

„Szeretném, ha Brüsszelben kimondanák, NGO-knak uniós pénzt nem lehet adni. Ez egy harci kérdés.”

Már megint harc. Már megint háború. Már megint puskaporszag, csatazaj, fegyver csörög, haló hörög, a nap vértóba száll. Már megint rájött a katonásdi, vezénylő tábornokot játszik. A hívei meg komolyan veszik.

Emberek, kapjunk a fejünkhöz. Nincs háború. Csak pár hülyegyerek akar katonásdit játszani, ráadásul grundon belül.

Ha nem játszunk velük, ha nem fogadjuk el a szamárságaikat, nem is lesz.

Értsük már meg végre: tőlünk függ, mit hiszünk el, milyen ócska, megalázó, ostoba játékokba megyünk bele, milyen szabályokat fogadunk el, miért verjük be vagy nem verjük be egymás fejét.

Épp ezért: ha nem akarjuk, nincs háború. Ha nem játszunk háborúsdit. Akárhogy is uszít miniszterelnöktől bayerzsocáig, Pilhál Tamásig bárki és mindenki.

Én maradok Anakreónnál:

„Gyűlölöm, azt aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
szép adományairól zengve szeretni tanít.”

Szele Tamás