Szele Tamás: Fregoli beszéd

Akkor megint augusztus huszadika és megint a régi dilemma: hogyan lehet írni valamit arról, hogy nem történik semmi? Mert azt nem nevezném történésnek vagy eseménynek, hogy a politikusok mindenféle hülyeségeket mondanak a nemzeti ünnep alkalmából.

Ilyenkor a legkönnyebb dolguk a kormánylapoknak van, ők előveszik az MTI-it és beindul a copy-paste ipari méretekben, beszámolnak Orbán beszédétől a csévevencsellői tűzoltózenekar vonósnégyesének házi koncertjéig mindenről, amit a nemzeti ünnep alkalmából rendeznek, csak ők nem az olvasónak írnak, nekik nem is igazán érdekük, hogy sokan olvassák őket, ők darabszámra termelnek, rossz minőségben, ipari mennyiségben, mint a szocialista nagyipar annak idején, ha rajta marad a munkadarabon a sorja vagy használhatatlanra sikerül, akkor így járt a kedves vevő.



Elő lehetne venni még a tengersok ostobaságot, amit a politikusok ilyenkor összeszónokolnak, éspedig egyfelől azért teszik, mert nemzeti ünnepen nekik ezt muszáj, másfelől, mint ma Orbán Viktor, valami teljesen különböző dologról akarnak igazából beszélni, elkezdik Szent Istvánnal és a végén úgyis a hígtrágyaüzemág gazdálkodási problémáinál kötnek ki, mint az egyszeri téeszelnök, Orbánnak például ma a trianoni emlékhely avatása során sikerült egy vak hangot sem mondania Trianonról (hála az Égnek, mert sok bajt okozhatott volna ezzel), viszont hadat üzent, ha enyhe formában is, a dekadens Nyugatnak, és hét közhelyben megfogalmazta a magyar nemzeti politika alaptételeit, melyek közül nekem az a kedvencem, miszerint minden gyerek: őrhely. Nem hétköznapi képzavar, elképzelem, ahogy megkérdik:

– Na, kis silbak, mi leszel, ha nagy leszel?

– Őrtorony!

Szóval, ilyen szamárságból még sok terem majd a mai nap folyamán, mert beszélni szükséges a politikusoknak, gondolkodni nem, az jutott eszembe, hogy írok én egy augusztus huszadiki generálbeszédet, amit megfelelően kitöltve, nem kívántakat törölve bármelyik politikus elmondhat, nagyobb rizikó nélkül. Szükségképpen pocsék lesz, azért van, hogy pocsék legyen, ne feledjük: politikusoknak szánom. Akkor lássuk, előre szólok, nagy ráhagyások lesznek benne, hogy szélsőjobbtól szélsőbalig mindenki használhassa.

A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!

Hölgyeim és uraim (kedves barátaim, elvtársak, magyarok, véreim)!

Ma, amikor Szent István útján járó nemzetünk államiságára (szent királyunkra, új kenyerünkre, kamaszkorunk első tripperére) emlékezhetünk, ebben a kicsiny (csonka, tejjel-mézzel folyó, büszke és gazdag, nyomorgó de szabadságszerető, lángoktól/drótoktól ölelt stb.) országban, mely ezredévek óta a maga szerencséjének kovácsa (ellenséges hatalmak játékszere, apostoli tanítások követője, Európa védőbástyája, szabadságának büszke harcosa), ünnepélyesen meg kell hajtanunk fejünket nemzetünk nagysága (a Világforradalom, az Egyetemes Egyház, Micike szűk tangája) előtt.

Mit mond nekünk ma a Szent István-i tanítás? Arra tanít minket szent (államalapító) királyunk, hogy a (kétszer kettő négy, minden vízbe mártott test, az egynyelvű és egyszokású nemzet, erős központi hatalom, a hit megtartó ereje, pogányok kínzása, elevenen eltemettetése, vagy ami tetszik) mily végtelen fontosságú volt ezen kis (nagy, hatalmas, sokat szenvedett, zseniális, hősies, elnyomott, szabad, stb.) nemzet fennmaradása érdekében. Ezredéve (ezeregyszáz, négyezer, hatezer, hatvanezer éve) állunk vérzivataros századaink vártáján a Kárpátoktól az Adriáig (Al-Dunáig, madrigálig), mint megannyi Hunyadi János (Dugovics Titusz, tizedes és a többiek, Pisti Örkénytől) míg a Balsors (Ozman vad népe, töröktatárnémetmuszka, korrupció, libernyákok, nacionalizmus) minket régen tép, de mi vagyunk akkor is a Nyugat pajzsa (szégyene, dicsősége, éléskamrája, használtautó-lerakata).

Testvéreim (polgártársaim, elvtársaim, nemzettársaim, türk tudatúak, bármik) mi magyarok vagyunk! Gondoljatok bele: ezt egyetlen más ország polgárai sem mondhatják el magukról. Vagyis de, mert ezer felé szakadt nemzetünk, mely egységes (kétséges) akaratán kívül lelkesen (dicsőségesen, szégyenletesen) elvesztett két világháborút és Trianon.

Melyről kérlelhetetlen őszinteséggel, egyenesen, magyarosan el kell mondanunk, hogy.

De azt sem hallgathatjuk el, miszerint.

Azonban és ezzel szemben nemzetünk útja viharosan rögös és tűzhányó felett hajózik!




Alig pergett le pár (száz, ezer, akármennyi) év az Idő rokkáján a honfoglalás (tatárjárás, törökdúlás, zsitvatoroki béke, Rákóczi, Bercsényi, Kossuth, Petőfi, Görgey, Deák, Jászi Oszkár, Horthy Miklós) óta, már újabb veszélyek leselkedtek ránk, és 1956 véres októbere (dicsőséges forradalma, ellenforradalma, ruszki intervenciója, testvéri tankjai, népi hősiessége, Mindszenty áldása, munkásőrség létrejötte) után megismerhettük a szovjet megszállás (invázió, rendteremtés) véres rémtetteit (szociális áldásait), azonban büszke népünk 1989-ben békés összefogással lerázta a rabigát (a változás mellett döntött, eladta az Ikaruszt, virágot vett a Micikének) és azóta a fejlődés (dekadencia, nyomor, gazdagodás, szegényedés, rabszolgasors, európaiság) ösvényét választottuk.

Magyar testvéreim (elvtársaim, polgártársaim, nemzettársaim, cserkészek), mit is mondhatnék nektek ennyi év után? (Tényleg, mi a búbánatos lópikulát lehet ilyenkor mondani?)

Megmaradásunk záloga az egység (kétség, Szentháromság, akármi) melyet mindig szem előtt kell tartanunk. Ma sem fenekednek kevésbé ellenünk külső és belső ellenségeink, kiknek jólétünkre (földünkre, javainkra, asszonyainkra, használt autóguminkra, nádfedeles operációs rendszerünkre, macskaalmunkra) fáj a foguk, de ez a kicsiny (nagy, hatalmas, egységes, széthúzó, mélyen vallásos, hitetlen) nemzet nem hagyja magát (bankbetétjét, Suzukiját, Túró Rudiját, magyaros pizzáját). Akik kívülről támadnának ránk, hős (alulfizetett) honvédségünkkel találják szembe magukat, de a belső ellenség ármánykodása ellen fegyverrel (egyelőre még) nem léphetünk fel (de majd nemsokára, soha, mindig). Nemzetünk tölgyének törzsét termeszek rágják, és nem habozok megnevezni őket (ide szó szerint bármilyen mozgalmat, pártot be lehet illeszteni)! A hazánkat összetartó erkölcs hanyatlani látszik (egyre erősebb) és a dekadens szenny árja (az aljas elnyomás) már elborítja babérral övezett (árvalányhajas) fejünket, ha nem teszünk ellene.



De él magyar, áll (düledezik, gyönyörűen újjáépült) Buda még (már)!

Tartsunk össze, mi, magyarok (kínaiak, szlávok, türkök, sporthorgászok, ultijátékosok, akárkik), hiszen oly kevesen vagyunk, hogy, mint Kossuth Lajos mondta, közülünk még az apagyilkosnak is meg kéne bocsátani (annak meg is szoktak). Álljunk hát egy akarattal, egységes erővel mögém és szavazzunk rám legközelebb, egy újabb dicsőséges, ragyogó (vérzivataros, borzalmas) ezredév érdekében (ellen)!

Úgy legyen! Éljen a magyar szabadság, éljen a haza! (Nem jó, ezt március tizenötödikén kell mondani). Éljen Magyarország, éljen a magyar nemzet!

Hát kérem, ezt már csak húzni kell, szükség, igény és pártállás szerint. Íme a tökéletes, minden augusztus huszadikán elmondható fregoli beszéd.

Annyit kérnék azért, hogy a szöveg húzását tessék olyan emberre bízni, kedves politikusok, aki tud is olvasni, mert ha rosszul húzzák meg és nem a megfelelő szavakat törlik, kínos helyzetek alakulhatnak ki.

Ha megfizetnek, írok majd ilyent március tizenötödikére és október huszonharmadikára is.

De azt már nem ingyen.

Ezt addig is használják egészséggel.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!