Szele Tamás: Emese álma

Kérem, ne kerteljünk: a hírek megőrültek és mi most csak kapkodjuk a fejünket, ahogy zúgnak, süvítenek körülöttünk. Egyre nagyobb és nagyobb őrültségeket tapasztalunk, egy kis abszurd még nem árt a hírekben, mert legalább van min röhögni, de azért mégsem lehet az egész hírrovatot a zárt osztályról összeszedni… ma reggel is mire ébred az ember?

Először is arra, hogy a múlt héten talált, magányosan kóborló lábhoz Mezőlak határában megkerült a hozzátartozó holttest. Így megy ez nálunk: gombhoz a kabát, lábhoz a holttest. Egy náddal sűrűn benőtt vizesárokban találták meg kábelfektető munkások – tehát nem a rendőrök, akik már egy hete keresték, csak ezek szerint nem ott, ahol volt, a holttest légvonalban 60 méterre volt attól a helytől, ahol korábban a lábat megtalálták. Nála voltak az iratai is, melyekből kiderült, hogy nem volt környékbeli, sőt, valószínűleg hajléktalan lehetett. Hogyan került oda, senki sem tudja, hogyan veszítette el a lábát, azt főleg nem, azonban a hír végéről nem hiányzik a szokásos zárómondat:

A rendőrség nem talált bűncselekményre utaló nyomot.”

Hát, ha nem talált, akkor bizonyára nem is történt bűncselekmény. Az ismeretlen arra vándorolt, ideges lett, lekapta a lábát, földhöz csapta, aztán továbbment és nagy dühében fejest ugrott a nádasba, hol van itt bűncselekmény? Sehol, mindennapos eset.

Azért egy DNS-vizsgálatot én még kivárnék, mert mi van, ha kiderül, hogy ez a láb mégsem a most megtalált halotthoz tartozik, és akkor kell keressünk egy újabb féllábú testet, sőt, ennek a corpusnak pedig meg kell találni a lábát?

Szóval, alakulhat még váratlanul a helyzet.

Ahogy a SZTAKI-ban is.

Mikor megjelent a Ripost „tényfeltáró” írása, kevés dologban voltam olyan bizonyos, mint abban, hogy hazugsággal állunk szemben. Tulajdonképpen az is volt a maga módján, mert hát volt ugyan egyszer, valamikor egy ideig egy ilyen rekreációs szoba valahol, de már rég nincs, sőt, míg volt, sem használták rendeltetésszerűen (hogyan???), mi több, sehogyan sem használták és semmire.

Értem, tehát csak volt, mint a kanti magánvaló, de ettől függetlenül, sőt, épp emiatt külön vizsgálatot rendelt el az MTA vezetése a SZTAKI-nál ez ügyben. Az, hogy a szoba már rég nem létezik és eredetileg is a pletykák szerint csak arra volt jó, hogy az egyik intézményvezető cukkolja vele a másikat, esetünkben lényegtelen (bár mondjuk a videó minősége szemet szúrhatott volna a közönségnek, így utólag látszik rajta, hogy nem tegnap készült, kicsi a felbontás például, meg a színek is erősen VGA-hangulatúak). Így utólag mit lehet majd kivizsgálni? Remélem a filozófia-tanszék írja majd a jelentést az ügyről, el is képzelem:

Érzékleteink a rajtunk kívül levő valóságból erednek, melyet magában való dolognak (Ding an Sich) nevezünk. Ez éppen azért „magában való”, mert megismerhetetlen. Amikor érzékelünk, mindig csak a felületet, a jelenséget érzékeljük, a „magában való dolog”, a rajtunk kívül levő világ megfoghatatlan, megismerhetetlen. Tehát van egy szubjektív világ és van egy objektív világ, a magánvaló dolgok világa, ez azonban megismerhetetlen. Ha pedig az objektív világ megismerhetetlen, ez a szoba is az, így nincs is mit megtudni róla.”

Hát, majdnem ilyen érdekesen érvel az ügyben az Akadémiai Dolgozók Fóruma is, mely közleményt adott ki a szobáról:

Az Akadémiai Dolgozók Fóruma értetlenül áll az MTA SZTAKI-ban létesített rekreációs szoba ügye előtt.

Bár az egyes kutatóközpontok nagyon eltérő gazdálkodási modell szerint működnek, álláspontunk szerint minden esetben elfogadhatatlan az ilyen öncélú pénzköltés, különösen egy olyan hálózatban, ahol a kutatók átlagos bére alig éri el a nettó 190 ezer Ft-ot.

Az eset – csakúgy, mint a Palkovics miniszternek ugyanebben a kutatóközpontban éveken keresztül valós teljesítmény nélkül kifizetett magas bérezés – rávilágít arra, hogy szükség van az MTA kutatóhálózatának megújítására és az intézményrendszer demokratizálására. Egyebek mellett ez az egyik célja az Akadémiai Dolgozók Fórumának.

A demokratizálódást, az átláthatóbb működést azonban egészen biztosan nem szolgálják a kormány átszervezési tervei, a kutatóhálózat politikai kontroll alá helyezése, és egy olyan irányító testület felállítása, amelyben az önkormányzatiság eddig létező szintje is megszűnik.

A hír nem változtat azon a tényen, hogy az MTA kutatóhálózata szakmai szempontok szerint a térség legeredményesebb ilyen intézményrendszere. Az autonómia felszámolása és a kutatóhálózat politikai kontroll alá rendelése a magas színvonalú szakmai munka fenntartását veszélyezteti.”

Hát jó, senki sem érti, mi volt ez, ezek szerint az akadémiai dolgozók sem

Én a magam részéről hajlamos vagyok elhinni, hogy valami hatalmi harc nyomát ásta ki a Ripost, a 2012-es intézményi átalakítás előttről, csak ugye voltra a boltos sem ád: ha most nincs ilyen szoba, akkor merő spekuláció az egész történet. Nagyon, de nagyon sok minden volt már ezen a világon, például Budán is volt már egyszer kutyavásár, mégsem indul MTA-vizsgálat az ügyében, főleg, hogy már nincs.

Egyáltalán, az egész történet a jereváni rádió hírére emlékeztet, amely szerint:

– Kedves hallgatóink! Moszkvában a Vörös téren Mercedeseket osztogatnak. Helyesbítés: nem Moszkvában, hanem Leningrádban, nem Mercedeseket, hanem Volgákat, nem a Vörös téren, hanem a Nyevszkij Proszpekten és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Különben a hír igaz.

Az a hír is igaz, miszerint Kásler miniszter kevesli az évi 800 milliót, amit a Magyarságkutató Intézetre kapott

Ennyiből nem jön ki annak a 101 munkatársnak a bérezése, akiket fel kíván venni ősiségünk kutatása céljából, és lássuk be, szükség van két külön múzeumra is, de íziben, az egyik Pécsett volna, a Széchenyi tér 9. szám alatti ingatlanban akarják létrehozni a Magyar Eredet Múzeumot, a másik a Városligetben (már, ami maradt belőle), a Vajdahunyad várában, ott lenne a Hun-Magyar Múzeum, interaktív tárlattal, láncos lobogóval és csicseri pacsirtával, hogy – Kásler szavaival élve – „annak megfelelő színvonalú berendezése után, a tárlaton végighaladva sem magyar, sem külföldi látogató számára nem lenne többé kérdés, a magyarság, mint ősi nép létjogosultsága Európában és a világban.”

Eddigi ismereteim szerint a magyar nép létjogosultságát a világban senki sem vitatta. Szóba sem került ilyesmi. De keveslem én ezt a két múzeumot, javasolnék egy harmadikat is.

Állítsák vissza ezt a SZTAKI-ban valaha volt helyiséget, rendezzék be pont úgy, ahogy eredetileg, és legyen ez Emese álmának múzeuma.

A Magyarságkutató Intézet munkatársai meg keressenek fél lábakat és hozzájuk tartozó holttesteket Mezőlak határában és máshol, szerte a Kárpát-medencében de szükség és igény esetén elmehetnek az Uralig is, különös tekintettel a meotiszi mocsarakra, melyek sré vizavi fekszenek Etelköztől.

S a haza fényre derül.

Szele Tamás