Szele Tamás: Digitális Mohács

Kérem, kitört a kormánysajtóban a rendes, kéthetente esedékes nemzeti gyász, mondjuk most rosszkor tört ki, ugyanis nekünk holnapután vigadni kell, szóval gyorsan tessenek búslakodni és nemzetet temetni, holnapután Szent István, Alaptörvényünk ünnepe, vagy hogy is van, de ma még megemlékezhetünk a múlt heti Mohácsról.




Mert bizony mondom, nemzethalál vala múlt héten.

Az úgy kezdődött, miszerint volt ez a kólabotrány, aminek már a világon semmi köze sem a kólához, sem a szexuális beállítottsághoz, sem semmihez, kivéve a kormánymédia ellátását olcsó és botrányos témával, ennek alkalmából Apáti Bence, a magyar sajtó legjobb táncművésze és a magyar táncművészet legjobb tollú sajtómunkása elkövetett egy írást, melynek címe „Jó lenne egyszer újra vitatkozni” volt. Nagyon nem méltatnám, a homoszexualitás témakörében kívánna vitatkozni, inkább azok a kitételei ütötték meg a szememet, miszerint:

„Régen még jókat lehetett erről vitatkozni a barátaiddal. És a barátaid sem akartak meggyilkolni, ha az örökbefogadásról és a házasságról mást gondoltam, mint ők. Söröztünk, vitatkoztunk. Kulturáltan. Nem is volt olyan régen. Három éve még így mentek a dolgok. Ma már, „hála” a #loveislove-nak, ilyen viták szóba sem jöhetnek. Ma már sajnos a barátaid úgy vélekednek, hogy az nem lehet kultúrember, még csak nem is ember, aki nem támogatja a melegházasságot. Egy részük pedig ma már nemhogy nem vitatkozik, de kifejezetten bánja, hogy van munkám, munkahelyem, egy másik részük pedig akasztana.” (Magyar Nemzet)

Hát, nem tudom kikkel trécselhetett kedélyesen Apáti mester három éve a melegeket legérzékenyebben érintő kérdésekről, de nem vall túl nagy udvariasságra vagy tapintatra, hogy ha már sem nem tud, sőt, nem is kíván segíteni a helyzetükön házasság vagy örökbefogadás terén, akkor is előveszi a témát, hátha kicsit rosszul esik nekik – tudnék hasonlatokat mondani, de nem teszem.

Afelől megnyugtatnám, hogy részemről sem nem akasztanám, sem nem gyilkolnám, sőt továbbmegyek, a világon semmit sem tennék sem érte, sem ellene, pedig politikailag nagyon is szemben állok vele – az ő méltó sorsa az lenne véleményem szerint, hogy kelljen újságírásból élnie, de piaci viszonyok között. Akkor megtanulná, hogy ez egy szakma és nem táncterem a piruettjeinek, melyeket üres óráiban dolgoz ki.



No, de ezt az írást a szerzője megosztotta a Facebookon is. Érthető módon sokaknak nem tetszett (másféle sokaknak meg igen), valaki jelentette, minek következtében szerzőnk kapott valamiféle eltiltást. Azért írom, hogy valamifélét, mert eldönthetetlen, hogy az ő valamelyik oldalát tiltották-e le ideiglenesen (ma már mindegyik megvan) vagy csak a posztot. Mindenképpen szívére vette a tiltást ez az érzékeny művészlélek, felemelte a telefont és lépett, minek következtében – a kormány mostani irányvonalát és törekvéseit szem előtt tartva – a fél KESMA elkezdte gyászolni a két hetente tiltásra kerülő hőst, aki most is elesett a liberálisok mérgezett tőrétől.

Mondom én: Mohács ez, nem egyéb. Hősvértől pirosult gyásztér.

Hogy két hetente van egy ilyen Mohácsa Apátinak, az nem jelent mást, mint hogy két hetente ontja vérét a hazáért. Azt semmiképpen sem jelentheti, hogy hisztérikus, mint egy primadonna és az öltözőjébe küldött virágokon kívül csak a tapsot kedveli. Erre nem is gondolunk, fel sem merül.

Az tény, hogy időközben volt egy kisebb műtétje, melyből mielőbbi teljes felépülést kívánok, ugyanis még mindig jobb, ha táncol, mint ha ír, de azért az aktivitása nem csökkent a virtuális Héttoronyban. Persze a sérelmet sem tűrheti, a feledést sem, így nem érte be annyival, hogy egy kollégája írt némi szösszenetet arról, hogy Nevek alapján tilt a Facebook – ő maga is elmagyarázta a merről mérendő hány métert a szombati Magyar Nemzetben.

Menjünk sorban. Igen, a Facebook algoritmusa valóban érzékeny a nevekre, a visszaesőket jobban figyeli és szigorúbban bünteti, sajnos ez túloldalt is épp úgy igaz: ezt a legelején még a szexuális zaklatások és bűncselekmények ellen építették bele, ugyanis abból indultak ki, hogy a valódi szexuális bűnöző képtelen abbahagyni egy-két tiltás után, jobb figyelni, ha valakit sokszor jelentenek. Azzal nem számoltak a Facebooknál akkortájt – amint még sok minden mással sem – hogy a politikai mániákat sem képesek abbahagyni az azokban szenvedők.




De lássuk Apáti szerző újabb gyöngyszemét, melyet a Facebook lehallgatási botrányával kezd.

„Egy pillanatra azon is érdemes elgondolkozni, bármilyen ijesztő következtetésre is jutunk, hogy a jobboldali, konzervatív politikusokkal és értelmiségiekkel hadban álló, szélsőliberális, migránssimogató, genderhívő Facebook vajon kiadta-e, kiadhatta-e harmadik félnek (mondjuk balliberális, bevándorláspárti újságíróknak vagy politikusoknak) azokat a magánbeszélgetéseket, amelyeket Európa meghatározó bevándorlásellenes, jobboldali politikusai folytattak a szerelmükkel vagy a barátaikkal?”

Nyugalom, uram, nekem például nyugodtan kiadhatnák: a világon semmi szükségem nem volna rájuk, nem is tudnék velük mit kezdeni. Újságíró vagyok, nem politikus, pláne nem hadvezér, hol érdekel engem, ki kivel bújik ágyba vagy frakcióba? Az előbbihez semmi közöm, az utóbbit megtudom a hivatalos forrásokból, értelmetlen volna a jobboldali politikusok beszélgetéseit ismernem. Különben is: a politikus nem az az ember, aki éli az életét és politikából szerzi a jövedelmét, azt maga csak hiszi: a politikus egy gondosan kidolgozott, hamis kép, amit kialakított magáról és ami a köztudatban él, nekem ezzel a másodikkal van munkám, az első nem is érdekel.




De az meglátszik az íráson, hogy szerzőnkben egy IT-szakember veszett el, méghozzá nagyon alaposan.

„Én például évek óta egy megveszekedett vasat sem vagyok hajlandó fizetni Zuckerbergnek, ugyanis úgy gondolom, hogy a húszezer követővel rendelkező oldalamon tartalmat állítok elő, munkával, szellemi munkával, tehát egy 120 ezer embert elérő posztért nem nekem, hanem a vállalatnak kellene fizetnie. Nekem. (Kapom is szakmányban a tiltásokat.)

A Facebook viszont fizetés helyett folyamatosan küldi a jobbnál jobb hirdetési ajánlatait, hogy fizessek még egy kis pénzt, és akár az összes követőmet elérhetik az általam előállított szellemi termékeim.”

Ha hiszi, ha nem: én is így vagyok a dologgal, sőt, majdnem mindenki. Soha nem hirdettem az írásaimat, tartalmaimat, bár a Facebook persze felajánlja – egyszer régen, egy másik lapnál kísérleteztünk ezzel céges szinten, ám annyira hatástalan volt, hogy két hónap múltán feladtuk. Nem éri meg egy tizenötmilliós piacon. Amerikában talán, nálunk biztos nem. Afelől megnyugtatnám, hogy az összes követőjéhez eljut az írása így is – azért követők, amit a közösségi oldal hirdet az azt jelenti, hogy rajtuk kívül még hány emberhez juthatna el, ha pengetnénk némi pénzt a cégnek. Körülbelül, persze – de mondom, magyar sajtópiacon nem igazán érdemes erre költeni. Arról pedig szó sincs, hogy aki nem fizet, azt tiltják. Én sem fizetek, mégis ritkán tiltanak – igaz, kevesebb embert is bántok, mint Szerzőséged.

No, de mire a nagy gerjedelem, mi haszna, mi végre viharzanak a szavak oly dúsan a penna alól?

„Remélem, Varga Judit igazságügyi miniszter megtalálja a jogi megoldást Zuckerberg úr vállalatának megrendszabályozásához. Nem lesz könnyű menet, de vele vagyunk, drukkolunk neki!”

Ja, vagy úgy.

Nem elég, hogy elsírta a félreértéseit és műszaki járatlanságát a szerző, sikerült még egy nagyot, hm, hízelegnie is a kormánynak, mely valóban ellenségnek tekinti a Facebookot és a Google-t (ha már ellopni, megszerezni nem képes), csak egyelőre nincsenek eszközei ezek ellen a cégek ellen. Fő azonban, hogy Apáti táncművész mellettük áll, az ő tollára mindig számíthatnak.

Azért komoly pániktól nem tartok a techóriások háza táján, de jó tudni, hogy a kormányt ilyen szakértők támogatják az ellenük vívott élethalálharcban.

Nagyobb összegben azért nem fogadnák a kormányra ebben az ügyben.

De mondom, gyászolni is, harcolni is ma tessék, holnapután Alaptörvényünk ünnepe lesz.

Akkor vigadni, ünnepelni kell.

Merő egy röhej lesz az ország.

Szele Tamás