Szele Tamás: Bogár László beszédtere

Hát, nem épp Gábor Áron rézágyúja, de azért ez is alaposan fel van virágozva, meg kell hagyni. Elég szomorú, ha egy közgazdászról hatvannyolc éves korában derül ki, hogy nincs tisztában a világ alapvető fogalmaival, de ne sajnáljuk ezt az embert.

Tett ő eleget az ellenszenvünkért, alaposan megdolgozott érte, annyi biztos.

Most éppen a szólásszabadság nevében száll síkra a liberális demokrácia ellen. Olyan ez, mintha a kalapácsot a saját nyelével akarnám ütni: kétségtelenül formabontó vállalkozás, de legalább lehetetlen is.

A tegnapi Magyar Hírlapban (olvassa azt még rajtam kívül valaki? Én is csak azért teszem, mert muszáj…) vitacikket publikált az úr, „Gyilkos szólásszabadság” címmel , lényegében arról, hogy a háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő. Nem épp ezekkel a szavakkal mondja, ezek Orwell szavai az 1984-ből, de Bogár mestert írása alapján azonnal felvennék nem csak a Belső Pártba, de még az Igazság-minisztériumba is, legalább osztályvezetői rangban. Hát lássuk, mit mond?

A liberális demokrácia mint mentális konstrukció nyilvánvaló önellentmondás. Azt állítja ugyanis magáról, hogy benne a nép uralkodik (mármint a népnek a választásokon többséget szerző képviselői) és ez teljes szabadságot jelent mindenki számára. Ezzel szemben az elmúlt két évszázad tapasztalatai egyértelművé teszik, hogy erről szó sincs.

A liberális demokrácia fedőnevű konstrukció ugyanis szimpla csalás. Benne nem a többség, az egyébként tökéletesen definiálatlan, és kizárólag önkényesen használt hivatkozási alapként szereplő „nép” többsége uralkodik, hanem egy szervezett kisebbségnek a szervezetlen többségen gyakorolt alig burkolt diktatúrája valósul meg. Ennek alapján az is teljesen érthető, hogy a magát liberális demokráciának nevező rejtett diktatúra mindent igyekszik megtenni annak érdekében, hogy a beszédhatalmi, véleményhatalmi térben kizárólag olyan értelmezési keretbe ágyazott, olyan fogalomkészlettel leírt tartalmak jelenhessenek meg, amelyek beleilleszkednek a mainstream elbeszélési módba.”

Hát naná, hogy nem „a nép” uralkodik, mivel ez egy képviseleti demokrácia. Ha közvetlen volna, abban tényleg a nép uralkodna, csak akkor mindent közösen kéne megszavazni benne, a törvényektől a sajtos pogácsa áráig a kisközértben. Ami valóban nagyon demokratikus volna, csak éppen egész nap nem is tennénk egyebet szavazáson kívül, ugyanis még ezen a kis Magyarországon is naponta sok ezer döntést kell meghozni, melyek jelentős része közérdekű. Azt mondja, uram, hogy „egy szervezett kisebbségnek a szervezetlen többségen gyakorolt alig burkolt diktatúrája valósul meg”? Gratulálok, ön tökéletesen leírta a mai magyar kormányzati rendszert, nyert egy piros hangszórót, lehet egy kérdéssel több?

Lehet. Persze, hogy lehet, még csak most jön a java. A beszédhatalmi és véleményhatalmi tér, ami olyan szép kifejezés, hogy Kazinczy felkél tőle a sírjából és láncait csörgetve fog kísérteni éjfélkor Bogár László hálószobájában.

Amely utóbbit (a mainstream elbeszélési módot) politikailag korrekt beszédként nevez meg a liberális demokrácia médiagépezete. Így aztán aki nem ilyen értelmezési keretbe ágyazott és/vagy nem ilyen fogalomkészlettel leírható narratívát próbál használni, az ezzel a tettével eleve kirekeszti magát a tolerálható beszédtérből.”

Nagyon fáj ez magának, kérem… pedig csak arról van szó, hogy szólásszabadság valóban van, ellenben mindennek, amit mondunk, megvan a maga következménye. A szólásszabadság nem azt jelenti, hogy bárki bármit mondhat és emiatt semmiféle bántódás nem érheti, hanem azt, hogy ha kimondta, amit akar, akkor vállalja is érte a felelősséget. Ha például én szépen köszönök vásárláskor a boltban és udvarias vagyok, akkor kedvesek lesznek velem, ha trágár káromkodással rontok be, fülemnél fogva dobnak ki, ahogy meg is érdemlem. Ezt a legtöbben olyan hatéves korukban észlelik és meg is tanulják, kivéve a mostani új-jobboldaliakat, akiknek valami miatt nem nyilvánvaló az ok-okozati összefüggésrendszer.

Az internet megjelenésével a globális beszédtér olyan átalakulása kezdődött el, amelyet ugyan a liberális demokrácia nevű globális diktatúra uralmi szuperstruktúrája indított el, de amely felett elveszteni látszik a teljes és megbízható ellenőrzést. Egyelőre nagyon nehéz beazonosítani, hogy vajon hol tévedtek a világ urai, amikor magabiztosan úgy vélték, hogy ez a planetáris dimenziójú „cyber-space” is teljesen kézben tartható lesz számukra. Hogy a „moderátornak” nevezett globális ügynökhálózat segítségével csírájában fojtható majd el minden deviáns narratíva.”

Uram, az internet megjelenésével – pontosabban a közösségi oldalakéval, az internet ennél sokkal több! – a „globális beszédtér” lényegében semmit sem változott a korábbi állapotokhoz képest, csak annyi a különbség, hogy aránytalanul többen képesek még a korábbiaknál is nagyobb marhaságokat beszélni nyilvánosan, és jelentős részük kifejezetten élvezi a verbális lincseléseket, átok-gyilok háborúkat, szájkarate-harcokat. Míg korábban egy vélemény átment valamennyi szűrőn a nyilvánosságra kerülése előtt, látta legalább szerkesztő, korrektor, tördelő, ha észrevették, hogy szamárság, tudtak szólni miatta, a maga totális és parttalan, elvi alapú és abszolút szólásszabadságát követelő trollhadak förmedvényeit senki sem ellenőrzi semmiféle szempontból, az csak ömlik kifelé az oldalakra, ahogy kiköpték. A moderálás nem „ügynökhálózat” munkája, hanem kétségbeesett és reménytelen kísérlet legalább valamiféle nyugalom elérésére – bár eleve kudarcra van ítélve. Maga és társai ott követik el a hibát, hogy régi beidegződéseik szerint azt hiszik: ha egy vélemény kikerülhetett a nagyközönség elé, akkor az értékes is. Ez a szerkesztett sajtó korában sem volt feltétlenül igaz, a közösségi oldalak világában értelmetlen is. A másik tévedésük az, hogy minden megjelenő vélemény egyaránt értékes, tehát mindegyiket tekintetbe kell venni – innen már tényleg csak egy lépés az, hogy megszervezzék híveiket és nézeteik állandó sulykolásával megvalósítsák pont azt a véleménydiktatúrát, amitől maga úgy retteg. Hiszen ha a többség (vagy a hangos emberek) azt mondják, hogy kétszer kettő öt, akkor az annyi is.

Csakhogy nem annyi. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet sem hangoskodás, sem szavazás útján megváltoztatni, sőt, tovább megyek: ilyen a vélemény is. A legendák vámpírja sem jöhet be az ablakon, ha nem hívom be, a véleményemet sem tudja maga megváltoztatni, ha én azt nem akarom. Sőt, még én sem a magáét, szóval igazából nem értem én, mitől tetszik félni, mi az, ami annyira bántja magát. Illetve: hogyne érteném. Maga a fogalmak doktriner és beű szerinti meghatározását szó szerint véve ágál az agresszivitás, ostobaság és tehetségtelenség egyenlő jogáért a nyugalommal, értelemmel, tehetséggel. Ha hiszi, ha nem: egyenlőek is a jogaik, csak nem minden téren, például tehetségesnek és tehetségtelennek egyaránt jogában áll lélegezni, étkezni, aludni, dolgozni, sétálni. Tulajdonképpen még írni is, csak annak a tehetségtelenek esetében nem szokott jó vége lenni. Maga igazából azért lázad, hogy minden véleménynyilvánításnak legyen kötelezően jó vége – vagy legyen kötelezően rossz, de legalábbis magának és barátainak mindenképpen legyen mindenben és mindig igazuk.

Csak dicséret illethesse a csapatot, bírálat nem: és ezt nevezi maga szólásszabadságnak, melyért kitörni készül a Világforradalom.

Ez a világszerte egyre inkább érzékelhetővé váló, egyelőre meglehetősen amorf és szervezetlen lázadás evidens módon próbálja e lázadásához eszközként használni a közösségi médiát, a világháló egész globális rendszerét. Az pedig több mint érthető, hogy mindezt a világ urai, mint a szólásszabadság elszabadult gyilkoló gépezeteként értelmezik.”

Uram, össze fogom törni azt az érzékeny lelkét: a világnak ebben az értelemben nincsenek urai, így az sincs, akitől átvegyék a hatalmat.

De ha sikerül maguknak átvenni, már lesznek…

Szóval, így kell a szabadság nevében lázadni a rabságért, mármint mások rabságáért. Ezt jelenti Bogár László beszédtere.

De alaposan fel van virágozva.

Szóvirággal.