Szele Tamás: Az Index balladája

Fura egy országban élünk, annyi biztos. Vagy lehet, hogy nem is csak a mi országunk ilyen, bár én máshol nem tapasztaltam ilyesmit: mármint azt, hogy ha valami bajunk van, bölcsebb nem elmondani felebarátainknak, mert azonnal elmagyarázzák nekünk, miért vagyunk síkhülyék és miért érdemeltük meg.

Ez nálam ma úgy jelentkezett, hogy még az este sikerült – valóban ügyetlenségből – egy kőkemény, komplex víruscsaládot ráültetni az asztali gépemre. Csak tíz-tizenöt másodpercig volt rajta a fertőzött fájl, de elég volt annyi is, hogy a mai napom vírusirtással teljen, ezt az írást is egy olyan öreg laptopon pötyögöm, ami szerintem látta még Doberdót, sőt, a külsérelmi nyomok alapján kapott is ott vitézségi kisezüstöt. Az ismerősöket nyilvánosan értesítettem, hogy ne írjanak nekem üzeneteket, nem fogok tudni válaszolni, illetve csak nehezen, telefonon, és míg válaszolok, addig nincs net a laptopon, mert a telefonról osztom rá. Persze ez a legközelebbiekre nem vonatkozik, csak a legközelebbiek megértik, hogy műszaki gondjaim vannak.




Ez ennyire egyszerű, hittem én.

Azóta nyolcan írtak üzeneteket mindenféle rám nem tartozó ügyekben a nyilvános értesítés dacára, és ebből hárman elmagyarázták, miszerint hülye vagyok, mert nem használok vírusirtót (de, használok), hülye vagyok, mert rossz vírusirtót használok, ők majd megmondják, melyik a jó (azt használom, amit mondtak) és hülye vagyok, mert épeszű ember egyszerűen nem járhat így. Majd a saját ügyeikre tértek, és nem értették, hogy nem tudok nagy felbontású videókat és linkeket megnyitni. Nem csak hülye vagyok, de rosszindulatú is.

Na, valahogy így van a művelt és úri közönség az Index ügyével is.

Igazából nem érti, de pontosan tudja, mit gondoljon róla, olyan határozott véleménye van, hogy nem is értem, miért vitatkozunk a kérdésen.

Ja, azért, mert ezek a pontos vélemények ellentmondanak egymásnak, meg azért is, mert nem tényekre, hanem vélekedésekre és megérzésekre alapulnak.

Így már világos: a valódi Index-ügy csak a szakmát, sőt, annak is csak egy kis részét érdekli, mindenki más hisz, amit akar – és hajlandó akár máglyára is küldeni bárkit a tulajdon hitéért. Ő maga nem lépne rá, persze.

Az egyik közkeletű irányzat szerint az Index egyik vagy másik párt lapja volt, ez a baj. Nem volt az. Annyira nem, hogy pont azért nem kedvelték őket a politikusok, amiért engem sem: nem voltak hajlandóak hazudni a kedvükért. Persze magyarázhatom én ezt olyan embereknek, akik számára a kedvenc pártjuk az angyalok kara, szentek társasága, a politikusaik szava meg egyenesen Szentírás. Bármelyik oldal bármelyik pártja körül nyüzsögnek az ilyenek, az az érzésem, ma már Magyarországon másféle közönség nem is foglalkozik pártpolitikával.




Ezzel ekvivalens értékű, csak negatív előjellel az a vélekedés, hogy nem kár az Indexért, mert nem volt eléggé X. vagy Y. párt híve. Tulajdonképpen még jó is, hogy bajban vannak – mondják ezek a pártfanatikusok – mert aki nincs velük, az ellenük van. Hát: tessék elfogadni, hogy a valódi sajtó nem pártsajtó. Mindenkinek lehetnek rokon- és ellenszenvei, az újságíróknak is, de valaki vagy pártkatona, vagy sajtómunkás. Pártlapban tárgyilagos, pontos hír nincs, nem is lehet, szóval ha nem az érdekel, mi szépet beszélt a kedvenc nyunyókánk, hanem a valós tények, akkor azokat ne abban keressük, hanem igazi újságban, míg még van néhány. Sok már nincs, kevés is alig.

Ennek a vélekedésnek az egyik leágazása az az ünnepi indiántánc, ami még csak most kezdődik a kormánymédiában az örömteli esemény alkalmából (ami, vagyis az Index megszűnése még be sem következett, de ők tudhatnak valamit, mert nagyon verik a harci dobokat, nemrég kezdték el, eddig nagyjából hallgattak). Ugye, eddig csak a kormányoldal jobbszéle örömködött, de már elkezdte az Origo is, nevetséges vádakat sorolva (egy tévésorozatokról szóló írást neveztek rendőrellenes propagandának), a Pesti Srácok is, márpedig ahol üvöltenek a farkasok, kacagnak a hiénák és alacsonyan köröznek a vijjogó keselyűk, ott vagy baj van, vagy baj készülődik.

Hogy mi okozza akkor igazából az Index problémáját, miért változik náluk a helyzet minden pillanatban, miről szól az átszervezés, miért vesznek el hatáskörök, mondanak le vezérigazgatók, érkeznek újabbak?

Ennek több oka van, és a legfőbb az Index mérete. Ha az ember kicsiben csinálja a sajtót, felkopik az álla, ha nagyban, akkor kereshet némi pénzt – de nagyban űzni az ipart igen sokba kerül. A hirdetési piac már tíz éve nem alkalmas egy komoly sajtóorgánum eltartására, ugyanis a reklámokat célzottan kapják a médiumok: állami vagy kormányközeli cég sosem fog nem kormánylapban hirdetni. Már csak azért sem, mert alaposan megbüntetik, ha kiderül – és elég nehéz volna titokban reklámozni bármit is. Amikor a 2010-es évek első felében a Népszava kapott egy Közgép-reklámot – egyet, és azt sem tévedésből, hanem hogy megalázzák őket – abból hónapokig élt az egész szerkesztőség, a Magyar Nemzetben, Magyar Hírlapban minden nap volt ilyen. Hát igen, a sajtót nem irányított gazdasági viszonyokra találták ki, a Népszava korábban tisztességgel megélt a reklámokból, de ahogy elkezdett senki sem hirdetni benne, jött a szegénység. Ezt nem szabályozza a piac, ugyanis maga a piac sem szabad.




Az Index pénzügyi problémái nem most kezdődtek, hanem – a Média1 szerint – az ősbaj az volt, amikor Spéder Zoltán nagyvállalkozó megvásárolta az Index hirdetésekkel és gazdasági ügyekkel foglalkozó cége, az Indamedia tulajdonjogának felét. És az Index.hu-ban is komoly tulajdonrészt szerzett. Akkor emögött senki sem sejtett politikát, üzletnek tűnt, Spéder később keveredett közeli viszonyba Lázár Jánossal és az akkor még kormánybarát Simicskával. Aztán Spéder Index.hu tulajdonrésze Simicskához került, tőle ugyan a Magyar Fejlődésért Alapítvány kapta meg, ami így az Index.hu tulajdonosa lett, de valahogyan az adományozás során keletkezett egy akkor 270 milliós kölcsön az alapítvány oldalán, melyet a most is félig kormányközeli kézben lévő Indamedia számára kell törleszteni. Különös helyzet: a lap tartozik a saját hirdetési és gazdasági cégének! Ebből 2017 óta elég sokat sikerült kifizetni, de még így is fennáll körülbelül 180 milliónyi tartozás. Amit – és erre hivatkoznak az Indamedián keresztül a kormány gazdasági mandarinjai – a járvány nyomában érkező válság miatt csökkenő (még jobban csökkenő) hirdetési bevételekből kéne rendezni. Erre hivatkozva követelik tehát a szerkesztőség átszervezését, ami a mai formájában ismert lap halálával járna – azt mondják: „Adós, fizess, vagy megnyúzunk!”

Már a legelső Spéder-tranzakció is olyan helyzetben zajlott, hogy az Indexnek, mint akkor még egységesebb cégcsoportnak nem nagyon volt más választása: vagy a tulajdonrészek eladása vagy a nyomorult halál. Miért most került sor erre a követelésre? Mert most alkalmas a válságba hajló gazdasági környezet ürügynek. Ne tévesszenek meg senkit a számok: ahol bútorra lazán jut húszmilliárd, a tűzijáték árát sem nézik, csak a Lánchídét, azokban a körökben 180 millió lehet szabad szemmel látható tétel, de nem kenyérre kell nekik és nem is kannás borra.

Politika ez, és nagyon nem gazdaságpolitika, hanem hatalmi visszaélés, cselvetés, mocskos zsarolás. Nem pártpolitika a szó klasszikus értelmében: hatalompolitika.

Az Indexet azért érte a támadás, mert van, mert nagy, mert olvasott és sokaknak fog hiányozni, ha nem lesz. Ezek a sokak pedig minden nap, mikor megnyitnák az oldalt a hírekért, csak nincs mit megnyitni, arra fognak gondolni:

Lám, ezt is megtehették, ezt is elvehették. Ezek ennyire erősek.”

Erről szól az Index kesernyés balladája.