Szele Tamás: Az érdektelenek

A magyar sajtóra sokszor és sokan haragudtak már, mióta létezik, nincs kolléga, aki ne tudna órákat mesélni erről: hol azért nem szeretnek minket, mert megírunk valamit, jóval ritkábban meg azért, mert nem tesszük. De olyant most látok először, hogy az legyen a baj, miszerint valahová el sem mentünk.

Eljött ennek is a napja, és kissé merengek a kávé gőzében Dúró Dóra képviselő asszony sértődésén: vajh mi lenne a magyar sajtó feladata szerinte? No, de lássuk a medvét, lássuk, miről beszélek. Különös sajtóközleményt publikált a Mi Hazánk elnökhelyettese, éspedig az MTI Országos sajtószolgálata útján, aminek az a tulajdonsága, hogy minden szerkesztőségbe eljut, jobbra is, balra is, középre is. Szóval, mit is kellett ilyen alaposan világgá kiabálni?


2020. június 14., vasárnap 10:57

Dúró Dóra független országgyűlési képviselő közleménye

Budapest, 2020. június 14., vasárnap (OS) – Az Országos Roma Önkormányzat be akarja tiltani a Mi Hazánk Mozgalmat

Leállítanánk az ún. roma integrációs programokat, elvennénk a szavazati jogot az írni-olvasni nem tudóktól, és egyedüli pártként vallja a Mi Hazánk azt is, hogy az iskolákban igenis helye van a szegregációnak. Az ORÖ válasza minderre az: tiltsák be a Mi Hazánk Mozgalmat! Az erről tartott sajtótájékoztatómra egyetlen médium sem jött el.

Videós Facebook-bejegyzésem ide kattintva érhető el. 

Dúró Dóra
elnökhelyettes
Mi Hazánk Mozgalom

Kiadó: Dúró Dóra független országgyűlési képviselő” (MTI OS)

Elsőre az jutott eszembe, hogy én például két okból nem voltam ott: egyrészt nem tudtam a dologról, de másrészt meg ha tudok, akkor főleg nem megyek ilyen embertelenségnek még a környékére sem, nem, hogy még segítsek terjeszteni is. Azt némi kellemes csalódással látom, hogy a minden ízében fragmentált, tízezer felé húzó, nem csak politikai érdekek, de gazdasági szempontok és személyes rokonszenvek, ellenszenvek mentén is szerteszakadt magyar sajtószakma ebben az egyben minden szervezés nélkül képes volt egyetérteni. A kutya sem ment el. Pedig tényleg nem volt ez tudatos a szakmában, azt szoktam mondani, hogy Magyarországon az egyetlen iparág a sajtó, amiben soha nem lehet majd egységes, szakmai döntés alapján bármit is elhatározni, mert ahogy megegyeztünk, mindenki azon lesz, hogy ő sértse meg a konvenciót először. Vagy politikai, vagy üzleti érdekből, de meg azért is, mert maga a hírérték lehet erősebb minden megegyezésnél.



Épp ma reggel olvastam Stefka István újabb sápítozó rémlátomásait drága elv- és kartársáról, Csurka Istvánról (sőt, szerintem munkatársak is voltak ők, és most nem a sajtóra gondolok), ha tizedannyira lenne szervezett és egységes akár csak a szakma mostani és akkori kormánnyal szemben álló része, ahogy ő vizionálja, már sikeres lett volna annak idején Csurka sajtóbojkottja – de nem volt az, és egy részleges bojkottnak meg nem lett volna semmi értelme, míg Csurkának saját lapja, rádióműsora volt. Az nem lett volna nagy fájdalom neki, ha az őt nem kedvelők nem írnak róla egy sort sem. Legfeljebb kimaradt egy idő után a Hócipőből, nagy kaland.

Csurkát legalább akarták bojkottálni, ha nem is mindenki, Dúró és a Mi Hazánk bojkottjáról viszont még csak nem is hallottam, ami azt jelenti, hogy fel sem merült: de akkor miért nem ment el senki arra a sajtótájra?

Tán azért, mert nem érdekelt a világon senkit.

Ki azért nem ment, mert mocskos, aljas dolognak tartja ezeket a gondolatokat, ilyen vagyok például én, ki azért, mert jobb dolga is akadt – hanem lássuk csak, mikor tette közzé Dúró Dóra ezt a kis sértődött hisztikét?

Vasárnap délelőtt 10:57-kor.

Mi is volt akkor Budapesten?

A fél várost letaroló, fákat kirángató vihar, özönvíz a Körúton, villámcsapás, jégverés, istennyila percenként.

Ebben az időben kellett volna sajtómunkások tömegeinek mihazánkos fejtágítóra vonulni, hosszú, tömött sorokban, és fotókat készíteni a bazsalygó hölgyről, amint épp előadja, hogyan szeretné megfosztani cigány polgártársainkat alapvető jogaiktól, gyermekeiket pedig még a tanulás lehetőségétől, reményétől is.

Ilyent ép lelkű ember még langy verőfényben sem hallgat magától, csak, ha nagyon muszáj neki, ítéletidőben meg járjon szélsőjobbos sajtótájékoztatóra az, aki valóban és őszintén így gondolkodik, nem csak pénzért teszi. Az hősködjön a hölgy mosolyának kedvéért a zivatarban, másnak hadd ne legyen már kötelező.

Most a példa megmutatta, hány elkötelezett, szélsőjobboldali, sőt, mihazánkos újságíró van Magyarországon.

Egészen pontosan annyi, ahányan odamentek, vagyis egy sem. Azt elhiszem, hogy vannak megfizethető, jellemtelen zsoldosok miközöttünk, az előbb is emlegettem egyet, de azt viszont tudom, hogy önként még ő sem kockáztatná az életét olyan viharban, mint a vasárnapi volt. Különben is: politikai szempontból a független és ellenzéki orgánumokat nem is hívják ilyen helyekre (és jól teszik, mert kapnának hideget is, meleget is, tudom, Istenem), a kormánypárti lapok meg nem fognak nyilvánosságot adni egy olyan pártnak, ami ugyan mindig és mindenben a kormány mellett szavaz „kivételesen”, de ugyanakkor ellenzékinek hazudja magát. Ha szélsőjobbra szottyan kedvük, elmennek meghallgatni Kövért, Szakács Árpádot, bárkit: azt legalább honorálják nekik.



Maradna még egy lehetőség, ami miatt számon kérhető lenne a magyar sajtón ez a kis távolmaradás: és az olvasókkal mi van?

Az olvasókkal az van, hogy ha őket érdekelné vagy a téma, vagy a Mi Hazánk, akkor akár kötelességtudatból, akár üzleti érdekből, de bizony tűzön-vízen át el kéne jutnunk az eseményre, csakhogy – kérem, higgyenek egy tapasztalt ember szavának – a lőtéri kutyát nem érdekli, mi zajlik ennek a pártnak a háza táján. Írtam már róluk nem egyszer, és hát látom az olvasottsági mutatókat: maga a párt és a téma hagyja hidegen az olvasókat, ez nem egy tömegpárt, igazából nem is hajlandó annyi ember uszulni ebben az országban, mint azt a Mi Hazánk vezetősége hiszi. Nem mondom, az lehet téma – bár inkább csak fotósoknak – mikor a Nemzeti Légió megjelenik a három számmal nagyobb baseball-sityakokban, és kiderül, hogy az ellenük tiltakozók kétszer, a sajtó megjelent képviselői háromszor vannak többen náluk – de kérem szépen, ha nem tetszenek semmi, de semmi újat vagy értékelhetőt mondani, csak az ócska, szélsőjobboldali mételykéket, amiket lassan már tizenöt éve hallunk változtatás nélkül, ne csodálkozzanak, ha senki sem fog érdeklődni.

Mert a Mi Hazánk – valljuk meg őszintén – tökéletesen érdektelen, ami a sajtóban rosszabb, mint ha ellenszenves volna. Ellenszenves is, nekem legalább, de főleg – érdektelen.

A Mi Hazánk, nézzünk szembe a ténnyel, kiment a divatból. Elmúlt a kétezres évek szélsőjobb fellángolása, új dalt nem tudnak megtanulni, olyan ez a zenekar, mintha valaki 1970-ben rumbát vagy cha-cha-chát énekelve akarna győzni a Táncdalfesztiválon, és csodálkozna, hogy senki sem szavaz rá.

Új idők jöttek, új dalokkal.

Azok is elég randák, de ezek viszont már a süllyesztő felé tartanak.

Kérem: maguk érdektelenek.

Viharban pláne.

Azért ezen el kéne gondolkodni egy kicsit.