Szele Tamás: Az ellopott rendszerváltás

Hogy rövid legyek és pontos, ma két dolgot ünneplünk: az első szabadon választott magyar Országgyűlés megalakulásának harmincadik évfordulóját, valamint a rendszerváltás végleges ellopását és kisajátítását.

Azt előbbi viszonylag evidens tény volt eddig is, az utóbbit sem kell sokat bizonyítanom, de egy kicsit muszáj lesz. Szóval, tény, hogy harminc éve, 1990. május 2-án ült össze a rendszerváltás utáni első, szabadon választott Országgyűlés. Ami nagy szó volt akkor, hogyne lett volna az: véglegessé tette a rendszerváltást, parlamenti demokráciává az átmeneti periódust. És micsoda egy parlament volt az, kérem, élmény volt tudósítani onnan, tülekedtünk is érte a kollégákkal – ma már próbálnék akkor sem odamenni, ha muszáj volna, de akkor élményszámba ment a sajtópáholy, a karzat, az, hogy pár méterről láthatta az ember, ahogy fordul a világ.



Ma már csak keserű levében forog – de illik erről a napról megemlékezni mindenképpen, akármekkorát is csalódtunk utána, mondhatni folytatólagosan és egyre súlyosbodó mértékben. Meg kell mondanom: tiszta fejjel nézve az akkori képviselők mindegyike jóakaratú és becsületes ember volt. Akkor még. Hogy kiben mi lakik, nem látszott – a csoda sem hitte volna, hogy harminc évvel később mivé válnak a hajdan derék, egyenes emberek. És olyan is van, nem kevés, akiben nem volt semmi rossz akkoriban, sőt most sincs. Csak ez idő szerint épp nem képviselő.

Hanem hát erről mi megemlékezünk ezeken a hasábokon, de emlékezik az Országgyűlés is: mára eredetileg ünnepi ülésnapot, díszülést terveztek, amelyre minden volt és jelenlegi képviselőt meghívtak volna, de sajnos közbejött a járvány, a kijárási korlátozások miatt ezt nem lehetett megtartani. És a mostani ellenzék is bojkottálta az ülést, azt majd mindjárt meglátjuk, miért. Egyedül a Mi Hazánk ült be a kormánypártok mellé a széksorokba, ami szintén sokat elmond az ő szembenállásukról a kormánnyal, még ha Dúró Dóra „nem”-et is nyomott a rövidesen bemutatásra kerülő nyilatkozat elfogadására: nem azért szavazott ellene, mert ne értene egyet, hanem ezért, mert ők még ennél is nagyobb disznóságot találnának elfogadhatónak.

Az ülés elején kissé fenyegetett a Kupolaterem beszakadása, mikor Kövér László házelnök „a béke gyermekeinek” nevezte magát és politikai generációját, de szerencsére rövidesen szólásra emelkedett Áder János, és mindenki jótékony álomba merült megnyugtató semmitmondásától. Pedig hát lett volna, ami ébren tartsa a Házat, ha tisztelt, ha nem, és ez a mai alkalomból kibocsátott politikai nyilatkozat.




Az efféle nyilatkozatok általában felesleges díszek, sallangok szoktak lenni, amolyan fanfárok az alkalom tiszteletére, de ezt érdemes volt végigolvasni, mert bizony tőr lapult a selymes díszpárnában… tőr, és döftek is vele. Én is csak azért kezdtem bele, mert megláttam az aláíróit. Kik azok? Orbán Viktor (FIDESZ), Kövér László (FIDESZ), Kósa Lajos (FIDESZ), Varga Mihály (FIDESZ), Hörcsik Richárd (FIDESZ), Németh Zsolt (FIDESZ), Kocsis Máté, Harrach Péter (KDNP). No, akkor lássuk, miket bírnak ők mondani a rendszerváltásról, amit én még nem tudok?

Az Országgyűlés tisztelettel emlékezik meg az ország állami önrendelkezése 1944. március tizenkilencedikén történt elvesztését követő első szabadon választott népképviselet 1990. május másodiki megalakulásáról, amely – Alaptörvényünk szerint – hazánk új demokráciájának és alkotmányos rendjének kezdete. A szabad országgyűlés az ettől a jogtól évtizedekig megfosztott magyar polgárok demokratikusan kinyilvánított akaratából jött létre.”

Ez még rendben van, bár az alaptörvényt legalább az első bekezdésből kihagytam volna, ne rontsam el rögtön vele az olvasó szájízét – csak hát én cikket írok, nem törvényeket, nyilatkozatokat. Ha az aláírók is ebből élnének, tán tudnának fogalmazni is. De menjünk tovább.

Ugyanakkor, az adott külső és belső történelmi helyzet adta nehézségek közepette, a rendszerváltoztatás továbbvitele során hozott döntésekkel nem sikerült gátat szabni a társadalom jelentős részét érintő kiábrándulásnak és a kommunista diktatúrát korábban fenntartó csoportok meg-megújuló uralmi törekvéseinek. E – posztkommunizmusként jelölhető, az ország újbóli lecsúszásának és külső függésbe kerülésének veszélyét többször felidéző – korszakot az új Alaptörvény 2012. január elsejei hatályba lépése zárta le.”

Tessék? Na, számoljunk egy kicsit. 1990 és 2012 között összesen huszonkét év telt el. Ezek olyanok voltak, amilyenek, én többnyire kedveltem ezt a periódust, nem mondom, hogy mindig jól ment a szekér, de nem olyan gondjaink voltak, mint most. Alapvetően plurális politikai környezetben éltünk, főleg eleinte, mikor még nem vált kétpólusúvá, majd egypólusúvá a rendszer, még nem az indulatok uralkodtak, még volt párbeszéd. A kilencvenes évek első feléről (és a nyolcvanas évek végéről) én eddig úgy gondoltam: az volt a rendszerváltás.




Nem volt tökéletes, de működött a maga módján.

Most sikerült megtudnom, hogy az a posztkommunizmus volt, amihez előtte ugyan szükség lett volna egy kommunizmusra is, és olyannal annak idején én nem találkoztam, de ha mindent egy kalap alá akarunk venni, azt is mondhatnánk, hogy mi most a posztneolitikumban élünk, ugyanis az tagadhatatlan tény, hogy az újkőkorszak után vagyunk. Már, aki. De akkor ezek szerint a világon minden, ami 1990 és 2012 között történt, posztkommunizmus volt, nem rendszerváltás, pártpolitika, vita és kompromisszum. Ez mind nincs, csak posztkommunizmus van, vagyis volt.

Úgy szeretném megkérdezni, hogy ha a sivár posztkommunista világ csak azzal foglalkozott, hogy – mint a nyilatkozat írja – „a kommunista diktatúrát korábban fenntartó csoportok meg-megújuló uralmi törekvéseit” kiszolgálja, akkor, ugye, a sosemvolt kommunizmusban is meg a posztkommunizmusban is a kommunisták irányították az országot?

Erre mondaná Kövér László, hogy igen, így van.

És tessék mondani, 1998 és 2002 között ki is volt a miniszterelnök? Ki szolgálta ki azoknak a csoportoknak az „uralmi törekvéseit”?

Ja, Orbán Viktor.

Mondom, hogy nem tudnak fogalmazni, asztalnál, mármint íróasztalnál éhen halnának.

Mit mond ez a nyilatkozat? Mit állít? Nem kevesebbet, mint azt, hogy a rendszerváltás meg sem történt, igazából 1990 és 2012 között rabigában senyvedt azt ország, ami mégis megesett, az jelentéktelen epizód volt az alaptörvény elfogadásához képest, az lenne az igazi rendszerváltás.

Hát tulajdonképpen az is: döcögő demokráciáról döcögő zsarnokságra.

2012 valóban mérföldkő, csak nem a „posztkommunizmus” végét jelentette, hanem helyesebb volna a korábbi időket „alaptörvény előttinek” nevezni. Pontosabb volna. Kifejezné a lényeget.

Különben meg, ha nem lett volna 1989-90-ben az a csodálatos, garabonciás, kicsit zűrzavaros időszak, ami valójában a rendszerváltás volt, a nyilatkozat aláírói jelenleg nem ilyesmiket fogalmaznának, hanem jó esetben jogi beadványt a téesz nevében a megyei tanácshoz.

A rendszerváltásunkat előbb elcseszték, aztán eltérítették, még azután ki- és felhasználták önös célokra, most pedig végül el is lopták, ami maradt belőle.

De ami az övék, az az övék.

Legalább nem végeztek félmunkát.