Szele Tamás: Az áldozathibáztatás mesterfoka

Nem vigasztal, kicsit sem, miszerint tudtam, hogy ez lesz. Mondtam is, igaz, csak nagyon szűk körben, és tudom, hogy onnan nem mondta tovább senki: de lám, beteljesült a jóslat. A kormánysajtó már megtalálta az antiszemita plakátokért felelős személyeket.

Kik ezek? Nos, a kormánysajtó szerint maguk a plakátok áldozatai!

Úgy tudtam, de úgy, hogy bekövetkezik. Ahogy azt is tudom, hogy ez az írásom is közepes erősségű vihart fog kavarni, mert olyan embert kritizálok benne, aki egyesek szemében ikon, az én szememben pedig inkább nem mondom meg, hogy micsoda: ő úriembert játszik, én igyekszem az is lenni. Tessék valami nagyon ronda, barokkos jelzőhalmozásból álló nehézlovassági sértést ideképzelni.

Egyszóval, ismert a helyzet: a kormánymédia egész múlt héten az Index ellen uszított. Nyilván ez egy kampány része, nyilván minden üvegbe és polcra került lócitrom nagyon örülne, ha a világ összes valódi lekvárja megsemmisülne, mert azt hiszik, hogy akkor őket fogyasztanák az emberek jobb híján – a lócitromoknak ez hatalmas tévedése, ugyanis ebben a valószínűtlen esetben az emberek inkább lemondanának a lekvár élvezetéről, mintsem őket kenjék a kenyerükre, de ezt nem lehet megmagyarázni nekik, hittel hiszik, hogy ők csak az ármány miatt nem olvasottak, és az ármány abból áll, hogy mások egyszerűen tudnak írni. Mármost ha ezektől a másoktól valahogy meg lehetne szabadulni, akkor ők lehetnének a vakok országában a félszeműek, és ily módon a királyok.

Az uszítás elérte célját: vasárnap reggel antiszemita plakátok jelentek meg Budapest egyes terein amelyek az Index legtöbbet támadott két munkatársát ábrázolták. Magam is foglalkoztam a kérdéssel és meg kellett állapítanom, hogy a plakátolás bűncselekmény volt, melyre bizony van magyar törvény és a felelősöknek bűnhődnie is kell. Erre azért rájöhettek a szélsőjobboldalon is, mert az elmúlt napokban kommentek szintjén már megjelent a pletyka: „Az indexesek saját magukat plakátolták ki, provokátorok!”

A kommentek népe ellen is lehet épp tenni, nem mondom, két dolog kell hozzá: ráérő idő és szerkesztői szándék, csak épp a KESMA hecclapjainál egyiket sem tapasztaltuk. Ellenkezőleg: annyira támogatták ezt a változatát a hazugságnak – másként nem minősíthetem, esetleg még lehet aljas rágalom is vagy uszítás – hogy a 888-on Pozsonyi Ádám külön jegyzetet szentelt a témának „Plakátkampány” címmel.

Ebben szó szerint a következőket írja – igaz, hogy ironikus formában, de írja:

Ha Sztahanov elvtárs tudja teljesíteni a 200 százalékot, akkor lesznek szívesek az elvtársak legalább egyetlen darab címet odahazudni, azazhogy feljelenteni, akarom mondani, megírni Karácsony elvtársnak, mert így még ez a fasiszta csürhe – akarjuk mondani a nép – azt találja hinni, hogy mindössze két darab plakát készült egy fotó kedvééért, azt annyi.

És esetleg azt találja hinni, hogy az „Ezeket a plakátokat tették ki az Index újságíróiról” szalagcím puszta elírás, és a valóság így hangzik: „Ezeket a plakátokat tették ki az Index újságírói”.

(…)

Még valami.

Megkérnénk a partizán elvtársakat, hogy ha legközelebb ilyen szabotázsakciót készítenek elő, szerezzenek be több csirizt, mert láthatóan a plakátok alig voltak felragasztva. Erre legközelebb mindenképp ügyeljenek!

Úgy néznek ki azok a plakátok, mintha öt percig lettek volna csak kint, amíg felteszik, és lefényképezik őket, hogy ezzel is összezavarják a reakció sajtóját.

A csirizen ne spóroljunk, kérem.

Éljen a migráció! Felső határ a csillagos ég!” (888)

Irónia? Az, de a leggyengébb fajtából. A gyáva fajtából, amikor kimondja a szerző, mit gondol, de ha bárki szemére hányja, felhorgad: „Én csak vicceltem, nincs humorérzéked!”

Ilyen ügyekben nincs is. Ugyanis ez nem vicc.

Pozsonyi mester nem először választja ezt a módszert nézetei népszerűsítésére, a köztudatba is úgy került be, hogy még 2009. október 28-án, tehát ma tíz éve „Harcra fel!” címmel meghökkentően mai jegyzetet publikált volt a Magyar Demokratában, amit máig sem sikerült neki elfelejtenünk. Idézzük, mert érdemes:

Mondjuk ki nyíltan, a magyar szellemi élet idegen irányítás alatt van már jó ideje, de ennyire a maradék magyar gondolat még a XX. század legsötétebb éveiben sem volt kigyomlálva a közgondolkodásból, mint napjainkban. Mivel politikai és szellemi elitünk idegen, úgy kell cselekednünk, mint hős elődeink a végvári harcok, vagy mint a Trianoni ország csonkítás idején. Példaképeink e téren is Prónay, Héjjas, vagy akár Babocsay László uramék legyenek.

Alakítsunk kis házi kommandókat. Három-négyfős csoportokban fésüljük át a könyvtárakat, és lopkodjuk ki, majd semmisítsük meg a ballib hazaárulás, és ízléstelenség fekélygócait. Ha a kicsempészés nem megoldható, tépjünk a lapokba, firkáljuk össze, szellemi mérgezésre tegyük alkalmatlanná a futtatott senkiházik mocskait, mit hazaáruló médiánk minden szinten propagál.

Ne becsüljük le ezt a feladatot. A világ sorsa szellemi síkon dől el, s nem mindegy, hogy – egyre csökkenő létszámú – fiatalságunk mivel mérgezi lelkületét. Mit ad át a következő (esetleg megszülető) generációnak.

„Spiró ótvar, Konrád átok, Nádastól meg mindjárt hányok!” Ez legyen a felállítandó kis szabadcsapatok indulója, kik hősi, szent harcba indulnak a magyar szellemi élet megtisztításáért. Erkölcsi gátlásunk ne legyen. Ezek gyilkosaink, és mérgeiket ki kell iktatnunk a szervezetünkből.”

Persze, bizonyára ezt is iróniának szánta és mi vagyunk a büdös bunkók, hogy nem értjük ezt a nemes humort. Hát nem is fogjuk.

Pozsonyi különben, és ez benne a tragédia, nem is lenne teljesen tehetségtelen, olvastam tőle jó tárcát is – igaz, abban nem volt politika, és az nála a legritkább eset. Nem fogom kalandos életpályáját elemezni, de aki járt a kilencvenes években a Fekete Lyukba, az bizonyára találkozott a „Genyó Szívó Disztroly” című fénymásolt fanzine-nal, azt is ő követte volt el. Olvasható itt, érdekes adalék a korhoz. És a szerző jellemrajzához.

De hagyjuk most őt, ugyanis nem Pozsonyiról van szó tulajdonképpen. Ha nem írta volna meg ő, megírja más, akad abban a műhelyben elég önkéntes jelentkező az ilyen feladatokra. Arról van szó, hogy mostantól már az áldozat a hibás.

Ez már nem a „minekmentoda” kategóriája, ez már a hazugságnak, rágalomnak az a szintje, amikor megtámadnak valakit és elvárják tőle, hogy ne is védekezzen. Sőt: a farkas azért támad a bárányra, mert „úgy gondolja”, az terveket forral ellene. Mi több: a báránynak azért van harapásnyom, mély seb a nyakán, mert ő harapta meg saját magát! Hogyan tudta elérni a fogával a tulajdon nyakát? Felállt a kisszékre, úgy, tekintetes bíróság!

Jártam én többször is bíróságot azért, mert a vétkes fordította meg a vádat: az első eset a hordó-ügy volt, a második Göncz Árpád kifütyülése, mindkét alkalommal azt hazudták, hogy a lapnál hamisítottuk meg a vágatlan videofelvételt, ilyesmik soha nem történtek meg. Mindkét esetben kiderült az igazság, de mindkét esetben az volt a fontos, hogy a gyanút felkeltsék, a pletyka terjedjen. „Á, dehogy zsidóztak a Parlamentben, dehogy fütyülték ki Göncz Árpádot! Ez mind rágalom, hamisítvány! Ilyenek a tuggyukkik!”

És ha valakit megvernek azért, mert zsidónak nézik, arról is ő tehet.

Egyfelől: ne nézzen ki annak. De másfelől: csakis ő verhette meg saját magát.

Erre bizonyíték az is, hogy a becsületes antiszemiták erre képtelenek volnának.

Soha nem is tettek ilyent.

Ha már irónia, legyen irónia.