Szele Tamás: Álhír-törvény a láthatáron?

Végre meghatározták az Alkotmánybíróságon valamennyire a rémhír fogalmát. Nem a legjobb a meghatározás, sőt, vannak gyenge pontjai, mint majd be is mutatom, de mégis, jogi definíció.

Nagy szükség volt rá, ugyan nem okvetlenül az igazság érdekében, hanem inkább a jog szempontjából: így ugyanis külön törvény hozható majd ez ügyben.




Jó ez a hír, csak nem nagyon. Ugyanis a teljes magyar sajtó tartott a felhatalmazási törvénynek attól a passzusától, ami csak két mondatból áll, de milyen két mondatból! Súlyuk van ezeknek a szavaknak, miként a bilincsnek.

„– aki közveszély színhelyén nagy nyilvánosság előtt a közveszéllyel összefüggésben olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely a közveszély színhelyén alkalmas az emberek nagyobb csoportjában zavar vagy nyugtalanság keltésére, bűntett 3 miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Aki különleges jogrend idején nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Hát, nem kevés az az öt esztendő, az már biztos. Mivel pedig manapság ha valakinek nem tetszik egy hír, már rá is süti, hogy nem igaz, minden tisztességes újságírót naponta ér vád (egyre pitiánerebb ügyekben), hogy „kitalálja” a híreket, vagy „hazudik”, „fake news-t gyárt” (nekem tegnap azt is mondták, hogy a koreai konfliktus sem létezik, azt is csak én találtam ki), hát aki dolgozik, minden napot azzal kezd, hogy átgondolja, milyen nagy idő az az öt év vagy akár a három is odabent, és tudatosítja magában: ha Zuzmó Gézának vagy Jolika néninek a földszint kettőből nem fog tetszeni az írása, hát feljelenthetik és járhat tárgyalásra, míg nem igazolja magát. Szóval, minden betűt ebben a tudatban ír az ember.

Meg hát egy dolog hiányzik ebből a ma éjfélkor hatályát vesztő rendelkezésből: az ál- és rémhír jogi meghatározása. Sokaknak a kellemetlen hír is hazugság, rémhír, annak hozóját is bezáratnák, ami igen bölcs dolog, mert ha így haladunk, azt sem meri majd senki megmondani, ha ég a ház, inkább hagy bent sülni. Tehát nagyon kellett volna ebbe egy definíció, most meglett. De mielőtt a törvényre térnék, el kell mondanom még egy félelmünket.




Még április eleje táján interjút adott Varga Judit igazságügy-miniszter a Die Weltnek, abban volt egy különös mondat:

A veszélyhelyzet idején tett intézkedések e jogrend megszűnésével automatikusan érvényüket vesztik. Azonban elképzelhető, hogy egyes intézkedésekre továbbra is szükség lesz, de erről a parlament dönt majd, így ezek a döntések „szabályos törvények, és nem rendeletek” lesznek.”

Tény, hogy ragály idején vigyázni kell, nehogy valami olyan marhaságot írjon le az ember, amitől esetleg megvadul a nép, azt még el lehet fogadni, hogy ilyen különleges esetben, tekintettel az egészségügyi helyzetre, fokozni kell az óvatosságot, rendben. Még az is igaz, hogy ilyen időkben jó csak a hivatalos adatokra támaszkodni, és nem arra, amit fecsegnek az emberek. Az a helyzet, hogy ez a legnagyobb egészség idején is így van, csak akkor nem kockáztat az ember egy tévedés vagy nemtetszés miatt öt éveket. De ha hoznak ebben a tárgykörben egy „szabályos törvényt, nem rendeletet”, akkor állandósulhat ez a mostani fenyegetettsége a sajtónak. Mert az odáig igaz, hogy „hazudni pedig nem szabad”, a hír legyen szent, a vélemény attól még lehet szabad. Nálam nagyobb ellensége az álhírnek nincs, de azért mégis van különbség aközött, ha azt írja valaki, hogy meghalt egy színész, aki egyébként életben van, vagy ha eltéveszt mondjuk egy évet X. politikus életkorában. Technikailag mindkét állítás hamis, csak az első súlyos hazugság, a másik csak tévedés.

És akkor gondoljunk bele, naponta hány alkalommal látunk, főleg a közösségi oldalakon evidens, hétköznapi, ismert tényekről folyó vitákat elfajulni. Hányszor tapasztaljuk, hogy a legtöbben összetévesztik a hitet valamiben a biztos, bizonyított tudással. És ne hagyjuk ki a merengésünkből azt sem, hogy mondjuk hány Lapos Föld-hívő van az országban – elég sok – nekik például az a hazugság, ha bármilyen formában gömbölyűnek mondjuk a planétát.

No, itt jutunk el a mai alkotmánybírósági határozatig. Ugyanis mit közölt ma az AB?

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy nem alaptörvény-ellenes a rémhírterjesztéssel kapcsolatos új büntetőjogi szabályozás, melyet különleges jogrend idején kell alkalmazni. A határozat ugyanakkor alkotmányos követelményként megállapította, hogy a rémhírterjesztés bűntettére vonatkozó rendelkezés csak az olyan tény közlését fenyegeti büntetéssel, amelyről az elkövetőnek a cselekmény elkövetésekor tudnia kellett, hogy hamis, vagy amelyet maga ferdített el, és amely a különleges jogrend idején a védekezés akadályozására vagy meghiúsítására alkalmas. Az Országgyűlés a koronavírus járvány kezdetekor fogadta el a Büntető Törvénykönyv 2020. március 31-től hatályos módosítását, amelynek lényege, hogy a nagy nyilvánosság előtt történő rémhírterjesztés különleges jogrend, így például járványhelyzet idején szigorúbb szankció alá esik. Az Alkotmánybírósághoz alkotmányjogi panaszt benyújtó indítványozó szerint az új szabályozás korlátozza a szólásszabadsághoz való jogot, és teljességgel kiszámíthatatlan, tág teret nyújt az önkényes jogalkalmazásnak, értelmezhetetlen, továbbá bizonytalanságban hagyja a norma címzettjeit. Ezért a szabályozás nem felel meg az alkotmányos büntetőjog alapelveinek és az Alkotmánybíróság vonatkozó gyakorlatának; így azt meg kell semmisíteni.




(…)

Az Alkotmánybíróság a határozatában megállapította, hogy a vitatott törvényi tényállás szerinti rémhírterjesztés a közlések szűk körére vonatkozik: a tudottan hamis vagy elferdített tények nagy nyilvánosság felé közvetítését tiltja, de csak akkor, ha az különleges jogrend idején, a védekezés akadályozására alkalmas módon történik. A tiltás azonban csak a tudottan valótlan vagy elferdített tényállításokra vonatkozik, a kritikus véleményekre nem. A büntetőjogi fenyegetés tehát olyan tényállásokra nem terjed ki, amelyek valótlanságáról az elkövető nem tudott. Amennyiben viszont tudottan hamis tényeket állít valaki, amivel akadályozhatja a védekezést, akkor a védekezéshez fűződő társadalmi érdek okán a véleményszabadság korlátozása szükséges és arányos. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt elutasította.

(…)

…az új büntetőjogi rendelkezés csak olyan tény közlését fenyegeti büntetéssel, amelynek hamisságáról az elkövetőnek már az elkövetéskor tudnia kellett, és a különleges jogrend idején valóban akadályozza vagy akadályozhatja a védekezést. Ha az elkövetés idején állított tény vitatott, és csak későbbiekben bizonyul hamisnak, az nem minősül rémhírterjesztésnek, ezért a tény közlője nem vonható büntetőjogi felelősségre.” (Kiemelés tőlem, Sz. T.)

Lássuk csak. Általában tehát szabad hazudni ezek szerint, csak különleges jogrend idején tilos, és akkor büntetendő, ha a hazugság akadályozza a járvány elleni védekezést.

Tehát, ha azt mondom, hogy láttam Juliskát lefeküdni Jancsival, holott ez nem igaz, vagy ha igaz, teljesen másképpen történt a dolog, akkor az lehet rágalom, lehet valós tény elferdítése, de nem büntetendő,

Ha azonban azt állítom valótlanul, hogy láttam a vírusfertőzött Juliskát lefeküdni Jancsival, aki viszont nap közben idősotthonban dolgozik, akkor büntetendő vagyok, mert a hazugságom járványügyi.

Jó, illetve nem jó, de ez van: és mi a hazugság?

Az AB szerint – és mivel jogerős határozat van róla, a bírói gyakorlatban is ez fog meghonosodni – az az állítás, amelyről a tényközlés pillanatában tudom, hogy hamis, nem vitatott, és/vagy magam találtam ki, ezért is lehetek biztos abban, hogy nem igaz. Ez volna tehát az álhír.

Elegáns meghatározás, ami azonban egy hajítófát sem ér. Hiszen elég az álhír terjesztőjének megjelölni egy forrást, amit nem lehet ellenőrizni, mert mondjuk már elérhetetlen, és abban a pillanatban ő már jóhiszemű híresztelő, ő nem tudta, hogy hazudik, ő azt hitte, hogy a forrása igazat mond. Ilyen alapon a rágalmazás, sőt, a becsületsértés sem büntethető, mert mindig mondhatom, hogy én nem megsérteni akartam X. politikust azzal, hogy baromnak neveztem, hanem őszintén hittem abban, hogy ő egy barom, és ezáltal csak helyesnek vélt ismereteimet osztottam meg felebarátaimmal. A tolvaj is mondhatja, hogy nem volt tudomása arról, hogy másé az a pénztárca, ő a magáénak vélte… Ilyen ügyekben azt kéne bizonyíthatóvá tenni, hogy a vádlott mit gondolt az elkövetés pillanatában, és az kicsit nehéz lesz.

Akkor most mi a helyzet?

A sajtó szempontjából annyit enyhült az állapot, hogy tudjuk: ha nincs veszélyhelyzet, a feljelentések az eddigi szokás szerint polgári peres úton zajlanak majd mindenféle sajtó útján elkövetett kedvességek vagy oknyomozások ügyében, legalábbis egy darabig. Azt sem árt tudnunk, hogy a vélemény ezek szerint nem büntethető, főként vitatott ügyekben nem, bár ezt bírója válogatja, akárhányszor láttam már olyant, hogy a nagy nyilvánosság előtt kifejtett véleményt tényállításnak tekintették…




A nagyobb kérdés inkább az, hogy mi szükség volt erre az AB-döntésre, fél nappal a felhatalmazási törvény hatályon kívül helyezése előtt?

Véleményt írok most és nem tényt állítok: az a nézetem, hogy nagyon-nagyon hamar be fogják adni azt az önálló törvényjavaslatot, ami véglegesíti a mostani álhír-törvényt (német nyelvterületen „szájkosár-törvénynek” hívják, mármint a miénket). Ha ez az AB-döntés csak egyetlen nappal később születik, a törvényhozási folyamat sokkal lassúbb lenne, hiszen nem hatályos törvényről mondták volna ki, hogy nem sért alkotmányt (alaptörvényt), így akkor elejétől kellett volna kezdeni a teljes normakontroll-folyamatot. Így viszont van hatályos döntés, semmi szükség már a normakontrollra sem, az elmaradhat, elég megszavazni, aláírni, aztán mehet is a Magyar Közlöny szerkesztőségébe az új törvény, amit azonban már nem „felhatalmazási” törvénynek hívnak majd meg nem is „koronavírus”-törvénynek, hanem álhír-törvénynek. Az AB-döntésnek annyi a hátránya, hogy irányadó elveket fogalmazott meg a definícióban a bírói gyakorlatra nézve – de a hétköznapokban egy ilyen törvény semmiben nem fogja gátolni az álhírlapokat, míg nincs különleges jogrend egészségügyi veszélyhelyzet miatt, és ha van, akkor is csak arra kell ügyeljenek, hogy magáról a betegségről hallgassanak, mint a csuka, mást szabad hazudni.

Olyan törvényünk viszont nincs és egyelőre nem is lesz, ami azt tenné lehetővé, sőt, kötelességgé, hogy igazat írjunk… szóval az igazsággal ezen túl is több baj lesz, mint a hazugsággal.

De van egy fogadásom, hogy az álhírtörvény tervezetét egy héten belül benyújtják, kettőn belül meg is szavazzák.

Különben nem kellett volna így sietni.

Nagyon sürgős lehet valamiért.