Szele Tamás: A rendszerváltó halála

A hír rossz, de rövid: elhunyt Philipp Tibor, a rendszerváltás előtti ellenzéki művészcsoport, az Inconnu egykori tagja.

Volt, aki a Pesti Srácokból tudta meg – más kormánylap nem foglalkozott az eseménnyel – volt, aki az Indexből, én magam Kőszeg Ferenc egy Facebook-megosztásából, és most kesernyésen merengek. Pedig nem is voltunk személyes ismerősök.




Látásból ismertem, valaki az utcán mutatta, persze, az Inconnuről már sokkal többet hallottam – azt tetszenek tudni, miért így hívták a csoportot? Egy zseniális trükkjük miatt. Ugyanis ha levelezniük kellett – és akkoriban nem volt internet, tehát kellett – azt elég bonyolult volt úgy megoldani, hogy az állambiztonság fel ne bontsa a küldeményeiket. Mégis megoldották: a levelekre nem létező címzettet írtak, a valódi címzettet a feladó rovatba írták. A posta természetesen nem találta a címzettet, így a levelet a francia „inconnu” (címzett ismeretlen) pecséttel küldték vissza a feladóhoz, azaz ebben az esetben a címzetthez. Maga a művészcsoport mindennel is foglalkozott, ahogy azt ma mondanánk: művészeti performanszokkal, happeningekkel, lakáskiállításokkal, sőt, az elsők között rendeztek lakás-megemlékezéseket az 1956-os forradalomról, Krassó György ötlete alapján.

Krassó György

Igen, Krassó… vele sem sokat beszéltem, bár egy keveset mégis, az volt a véleményem, hogy szinte betegesen becsületes és mélyen elkötelezett, demokrata de nagyon peches emberrel van dolgom. Az Inconnu aktivitása akkor élénkült meg, mikor Philipp 1984-ben Krassó Nádor utcai lakásába költözött – Krassó pedig Londonba, ahonnét csak Nagy Imre 1989-es újratemetésére jött vissza, így nem lett belőle magyar belpolitikai tényező, ugyanis addigra már kialakultak az érdekszférák, körök, leosztottak minden kártyát, az ő Magyar Október Pártja már csak a partvonalon kívülről figyelhette az eseményeket és csak néha sikerült látványos akciókkal felhívniuk magukra a figyelmet. De ez sem az ármánynak, sokkal inkább a szerencsétlen véletlennek volt köszönhető.




Viszont még jóval korábban vagyunk. A Krassó-Philipp lakás az ellenzéki akciók egyik központi, legendás helyszínévé vált. Az Inconnu akciói részben idekötődtek, így az 1956-os forradalom 30. évfordulójára megszervezett „A harcoló város/The Fighting City, 1986” című, betiltott és megsemmisített kiállítás. És erről a korszakról emlékezik meg Kőszeg Ferenc is korábban említett posztjában:

2020. január 18-án meghalt Philipp Tibor, az 1980-as években a demokratikus ellenzék és az Inconnu csoport tagja, egy időben Krassó György sógora. 1989-90-ben számos fényképet készített Krassó akcióiról. Az ő Nádor utcai lakásában rendeztük meg 1988. július 19-e és 27-e között a tiltakozó éhségsztrájkot, az utazási korlátozások ellen. Tudomásom szerint ez volt az első, a demokratikus ellenzék által kezdeményezett akció, amelyről a hivatalos sajtó nem rendőri hírként, hanem politikai eseményként adott hírt.

Az éhségsztrájk résztvevői (balról jobbra): Philipp Tibor, Kőszeg Ferenc, dr. Pákh Tibor, Pálinkás Róbert, Kelemen Ferenc, Bokros Péter, dr. Erdei Gyula. A felvételt önkioldó kamerával Philipp Tibor készítette.”

De az Inconnu-csoportnak volt köszönhető a kopjafa faragása is a 301-es parcellába: annak letartóztatás lett a vége, mi lett volna más? A Nagy Imre-újratemetésen már nem is látták szívesen a csoport tagjait, nem fértek be a kialakuló „erőtérbe”, ők merőlegesek voltak minden erővonalra – erről később Philipp azt mondta az Indexnek:



Az MSZMP képviselői ott trónoltak a dísztribünön, nekünk meg még az sem volt megengedve, hogy ott legyünk a tömegben. Erre mondjuk szarhattunk is volna, de azért nem volt különösebben jó érzés.”

És így koptak ki a formálódó, „váltott” rendszerből is, körülbelül olyanformán, mint amikor a kisvárosi seriff felderít egy bűntényt, már csak az elkövető letartóztatása van hátra, de abban a pillanatban megérkezik egy hatvannégy foggal vigyorgó FBI-ügynök, és közli: „innen átveszem”, ő teszi a bilincset a delikvensre és ő is kapja érte a jutalmat.

Tőlük is, másoktól is „átvették”.

Most pedig elhunyt.

Nem volt személyes ismerősöm, nem miatta merengek ennyire kesernyésen, inkább az egész rendszerváltást, egy generáció álmait gyászolom.

Talán nem is gyászolom, csak sajnálom: sok jó ember derék erőfeszítése veszett kárba, nem egyszer nyomtalanul. Átvették egy ponttól, és ne legyen úrrá rajtunk a paranoia, nem keleti vagy nyugati titkos szolgák, nem is mindenféle politikai körök vagy összeesküvések – ugyan már, egyszerűen csak azok vették át, akik végig velünk voltak ugyan, viszont nálunk ezerszer gátlástalanabbak és karrieristábbak, pénzéhesebbek voltak. Ellopták ezt a rendszerváltást, mint zsebórát a négyes-hatoson, nem elrabolták.

A rendszerváltás aktív szereplőinek többsége – és ez egy szűk társadalmi csoport volt – ma semmiféle politikai kategóriába nem férne bele. Kivéve persze azokat, akik elaljasodtak és magukhoz ragadták a folyamatot – hiszen épp ők állítják fel a mai politikai kategóriákat. Ma, amikor a nagyközönség nem tud, nem is akar tudni, csak hinni, persze akármit lehet hazudni azokról az évekről, akár azt is, amit Borvendég Zsuzsanna írt tavaly nyáron a Magyar Nemzetben, jelesül, hogy a rendszerváltók tulajdonképpen mind egy szálig az állampárt ügynökei lettek volna – hát igen, tavaly nyáron kellett a kormánynak ez a hazugság, megrendelte és megkapta.

Egy szó nem igaz ezekből a méltatlan vádakból.

Az igazság keserűbb: az a helyzet, hogy a rendszerváltók a mai társadalomban, amelynek rendszere mégis csak a rendszerváltásból kéne származzon, a mindenségit, azt mondná a logika, rendszeridegen elemek volnának. Akik élnek, azok is nagyjából. Egy másik kor, másik szellemiség, tisztább eszmék gyermekei, baloldaltól jobbra, jobboldaltól balra, mindenre merőlegesen állnak egy tőlük teljesen eltávolodott világban.

Ami csak annyit jelent, hogy a mai rendszernek semmi köze a harminc évvel ezelőtti rendszerváltáshoz, hiába minden propaganda, hiába minden hazugság. A rendszerváltás csak lehetővé tette a belpolitikai viszonyok átalakítását, de maguk azok, akik ezért tettek is, nem juthattak már be a sáncok mögé, akik negyven évig vándoroltak a sivatagban, nem mehettek be az Ígéret Földjére.

Illetve, aki látja (mint én is), hogy miképpen néz ki az Ígéretnek ez a földje az azonnal azt mondja: elő a térképpel, az iránytűvel, valahol eltévedtünk, de nagyon.

Mától eggyel kevesebben mondják.

Kár.

Itt mindent újra kéne kezdeni.

Majd, amikor lehet. És akkor már rendesen megcsinálni.

Ha lesz kivel.

Hogy hogyan? Egy Philipp-idézettel világítanám meg:

Nem kell mögé semmiféle heroizmust képzelni. Az emberek egyszerűen szerettek volna demokráciában élni, nem akartak hazudozni, hogy ne mások irányítsák az életüket, élhessenek szabadon. Én pont ezt csinálom, igyekszem minél kevesebb kompromisszumot kötni. Hát így.”

Így bizony.

Nyugodjon békében.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!