Szele Tamás: A nyakkendős bika

Akárhogy nézem, manapság a látszat a legfontosabb. Például Magyarországon nincs járvány, csak úgy látszik, Magyarországon egyedi esetek vannak, nincsenek gárdisták, csak gárdistának látszó egyének vannak (copyright by Gaudi Nagy) és amint látom, nem csak fegyvernek, de írásnak, elemzésnek látszó tárgyak is előfordulnak, szóval legyünk résen.

Ugyanis ha megtéveszt minket a fecsegő felszín, akkor pánikba esünk a koronavírus miatt, elkezdünk tartani a szélsőjobboldali paramilitáris szervezetektől, valamint elhisszük, hogy Dippold Pál mai elemzése a Magyar Hírlapban egy írás. Illetve: írásnak mindenképpen írás, csak nem elemzés. Nehezen lehet kategorizálni. A valaminek az a címe, hogy „Rend”, és úgy összefoglalható, miszerint:


Miniszterelnök úr, mélyen egyetértek, nagyon szépséges rend van minálunk, ennél szebb már nem is lehetne, de lesz. Nem volt mindig rend, de most van és fokozódik, hála annak a nagyon jó miniszterelnöknek, akinek tetszik lenni, csókolom azt a jóságos kezét, esetleg szükség és igény szerint lábát vagy egyéb testrészeit is, kérje bátran!”

Persze ezt így, ilyen formában még a Magyar Hírlapban is kínos volna leírni, ráadásul rövid is, ez a sajtótermék nyomtatott formában is megjelenik, minek következtében terjedelemre fizet: szerzőnk le sem tagadhatná, hogy egyébként a sajtónak tapasztalt munkása, ugyanis lemértem: karakterre pontosan két flekket írt, 3600 leütés, az ilyen profi módon beállított terjedelmet a legkönnyebb számfejteni. Mondjuk szakmai hátteréhez az is hozzátartozik, hogy 2015-ben „Tahók” című, ugyanebben a lapban megjelent publicisztikájában annak a nézetének adott hangot, miszerint:

Esterházy Péter levelét a svéd kiadója olvasta fel: mint az író levélírta, betegsége miatt nem tud részt venni a könyvvásáron. „Hogy mi az irodalom, azt negyvenöt év után is (azóta van toll a kezemben) nehezen tudnám megmondani” – írta a világhírnév küszöbén pipiskedő művész, aki valószínűleg posztmodernül krétát kajált, amitől lázat tudott előadni, így hiányzása igazolt. E. P. stréber.”

Estehrázy Péter akkor még harcolt a hasnyálmirigy-rákkal, azóta elhunyt benne. Dippold bocsánatot kért tőle később, de még életében: mint mondta, nem tudott az író betegségéről, és gyógyulást kívánt neki. Nos, ez a kívánsága nem teljesült. De ebből a kis történetből is láthatjuk, szerzőnk milyen alapos ember, mikor véleményt alkot, mennyire jellemző rá a minuciózusnak is mondható pontosság, a tények ismerete és tisztelete. Azonban hagyjuk a múltat, jelen érdemei elhomályosítják múltbéli hőstetteit is.

Szóval, kellett valami apropó ahhoz, hogy kifejezze a kebelét dúló érzelmeket a kormány és annak feje iránt, én értem, hogy tiszteli, szereti és csodálja is ezt a szervet és annak legfontosabb elemét, így világos, hogy alkalmat keresett arra, hogy végre elmondhassa mindezt. Az alkalom pedig az volt, hogy Orbán Viktor beszédet tartott a 100 éves Magyar Rendőrség ünnepélyes állománygyűlésén.

Ne értsük félre a dolgokat: sajnos az újságírónak igenis kell ilyesmikkel foglalkoznia néhanap. Akárki is légyen az ország miniszterelnöke, ha beszédet tart, az közügy, az ember alkattól függően nagyot sóhajt vagy káromkodik, nekilát és megírja – na jó, de mit? Én magam a szakmai rutintól eltérően el szoktam olvasni ezeket a beszédeket (bár egyre hosszabbak és zavarosabbak, a mostani sem kivétel), aztán igyekszem őket szálakra, gondolatokra bontani, és amivel nem értek egyet, azzal vitatkozom. Eddig kevés dologgal sikerült egyetértenem… de az elemzésnek ez az egyetlen módja teszi az olvasó számára is érthetővé, sőt, elolvashatóvá az elhangzottakat, amik a maguk nyers formájában minimum nehezen de többnyire sehogyan sem érthetőek. Nem mondom, hogy könnyű ezeket végigolvasni, van, aminek többször nekifut az ember, olyan mondat is akad, amit sorsára kell hagynunk, mert semmi értelme, de ez egy ilyen szakma.



Mármost elolvastam én ezt a beszédet is, miután elolvastam előbb a méltatását a Magyar Hírlapban, és azt látom, hogy szerzőnk kicsit csalt. Egy részletet olvasott el csak belőle (igaz: az a címadó gondolat) és úgy csapong ekörül, hogy ilyent még az ökör is csak vágtában vizel. Lássuk magát a részletet! 

Szerintünk a rend a szabadság alapja. Ezért mi megvédjük a határokat, megfékezzük a migránsokat, az áldozatok oldalán állunk, elítéljük és felszámoljuk a börtönbizniszt, gyerekeinket egészséges családi és nemzeti öntudatra neveljük, rendőreinket támogatjuk, és büszkék vagyunk a sikereikre. Úgy látom, hogy ebben a vitában az idő is minket igazol. A liberális és globális illúziók kora után már itt kopogtat ajtónkon a kijózanodás kora.”

Maga a beszéd legnagyobb részt másról szól, arról, hogy a magyar rendőrség száz éves (Isten éltesse!), a rendvédelmi munka egyes aspektusairól és egyéb elemeiben semmiről a világon, de ezt már megszokhattuk. Lássuk, mi lett ebből a Magyar Hírlap patinás hasábjain!

Nincs vége a történelemnek. Kidurrant az az elméletlufi, amit bizonyos Francis Fukuyama amerikai-japán gondolkodó fújt fel világpusztító tételeivel. Hogy a liberális demokráciánál senki emberfia nem tud jobb társadalmi berendezkedést létrehozni, így tehát a csúcson kell abbahagyni, nincs is szükség további agyalásra és másféle emberi együttélési formák feltalálására.”

Fukuyama egy szóval sem mondott ilyent (különben is, hogy kerül ide?). Azt mondta, hogy ha a történelmi haladást, fejlődést ideológiák közötti harcnak tekintjük, annak a meccsnek vége. Azt elfelejtette persze, hogy visszafejlődés is létezik, melynek épp most vagyunk tanúi. De lássuk tovább.



A világ azonban nem így alakult. Hiába lengették a magukat nagyra tartó liberális elméletgyártók a történelem végét jelképező óriáslufikat, azokat az idő kiszúrta. Ott álltak a szerencsétlen liberális lények lufifoszlányokkal a kezükben, néztek szomorúan arra a rendre, ami lassan, de biztosan kezdte kiszorítani a világból azt az összevisszaságot, rendetlenséget, szellemi és fizikai mocskot, amit a féktelen szabadosság agyasai öntöttek ránk.”

Azt hiszem, a magyar nyelv sajátosságainak köszönhető, hogy össze lehet téveszteni a szabadságot a szabadossággal és sértést lehet kreálni az „agyas” szóból. De még egyszer mondom: senki sem gondolta úgy, hogy a történelemnek valóban vége és ezek után Hollywood gondoskodik a népszórakoztatásról. Maximum a magyar jobboldal ijedt meg ennek a lehetőségétől.

A liberálisok cseppet sem különböznek egy kudarcot kudarcra halmozó ügyetlen inszeminátortól. Nem mások, mint nyakkendős bikák.”

Hát, izé, hogy mondjam… most én kell megmagyarázzam városlakó olvasóinknak. Az inszeminátor nem bika, hanem állattenyésztő szakember, aki mesterséges megtermékenyítést végez. Ez mondjuk nem túl gyakran jár kudarccal (bár előfordulhat) de a nyakkendős bika, mint képszerű kifejezés oly erősen megragadhatta az úr képzeletét, hogy nem bírt tőle szabadulni. Meg is értem, ritka barom. Mármint az a bika, amelyik nyakkendőt köt.

Igaz, faluhelyen néhol tényleg nevezik így az inszeminátort, szerepel a szlengszótárban, de minden olvasó nem köteles tudni ezt.

Orbán Viktor a magyar rendőrség fennállásának századik évfordulóján beszédet mondott. József Attila-i áthallásoktól sem mentes mondatai nem csak az ünnepség résztvevőit érintették meg. A rend a szabadság alapja, fogalmazta meg a mi világunk lényegét a miniszterelnök…”

és ezek után szépen felmondja a beszédet, csak nem teszi ki az idézőjeleket, amiben igaza van, a könyvelés nem fogja ellenőrizni és nő a terjedelem, kijön a két flekk!

De hoppá, még be kell mutatni egy katát, egy formagyakorlatot, mert akármennyi is az idézet, nem elég.

Ha felidézzük csak a legutóbbi fél évszázad liberális ikonjainak alakját, szomorú és taszító a kép. Az 1968-as diáklázadások degenerált figuráit, a szabadosságot a pedofíliáig kiterjesztő Daniel Cohn-Benditet, a hisztérikus EP-képviselő Guy Verhofstadtot és, sajnos, az ugyanebben a szellemi szennyvízcsatornában tempózó magyarokat…”

A magyarokat én nem nevezem meg, megnevezi ő, engem meg nem flekkre fizetnek, hanem rendszerint vagy késve, vagy sehogy (köszönöm, Google AdSense), de a felsorolás majdnem kitöltötte a terjedelmet, már csak egy tanulságra futotta:

Vagy másként a szabadság a rend része éppen úgy, ahogy a rend a szabadságé.”

Ami szó szerint a világon semmit nem jelent, ezt mindenki tudja, logikus gondolat, sőt, ha úgy veszem, éppenséggel lehet liberális alapvetés is.




Akkor foglaljunk össze, mit láttunk, kedves gyerekek?

Egy vérprofi anyagot láttunk, ami a terjedelemre írás magasiskolája ugyan, csak épp nem írás. Főképp nem elemzés: a szerző nem elemez, hanem először átkot szór, aztán bemutatja tárgyát szó szerint, majd szereti, de nagyon, átkozódik még egyet, végül pedig eltűnik a homályban, a ködben, a jégtáblák között.

Következtetés: Magyarországon nincs járvány, de van koronavírus, nincs Magyar Gárda de van gárdistának látszó személy és nincs rend, de amit annak hívunk, azt akad, aki nagyon szereti, bár nem ingyen.

Hölgyeim, uraim: „hogyan NE írjunk” sorozatunk első részét látták, valami azt súgja, még folytatni fogjuk, akár pár száz részben is.