Szele Tamás: A munkanélküliség ünnepén

Akkor ma érdekes kísérlet következik: ugyebár, a mai magyar újságírás nem egyéb reménytelen versenyfutásnál a kormánytényezők és a sajtómunkások között: a kormánytényezők szórják a nyilatkozatokat, a sajtó meg próbálja azokat lefordítani magyarról magyarra, ugyanis a maguk eredeti formájában nem sok értelmük van.

Ma is ezzel próbálkozom, de kicsit másképpen. Ugyebár a karantén mindenkinek megborítja valamennyire az időérzékét, nekem a dátumokkal semmi bajom, mert azokat számmal írják és nekem kicsit sheldoncooperi a gondolkodásom, de a hét napjai között már el szoktam tévedni utóbbi időben, tegnap egész nap azt hittem, hogy péntek van, ma azt, hogy szombat, szóval Orbán Viktor rádiós megszólalását elmulasztottam élőben követni. Még az a szerencse, hogy a magyar kormányfő utóbbi időben közli ezeket szó szerint az oldalán, írott formában, ami megint műfaji kérdéseket vet fel, mert ez elvileg kötetlen beszélgetés volna a stúdióban, nem tudhatná előre, mit fog kérdezni a riporter, de valahogy mégis kipattan szó szerint a teljes, írásos szöveg az oldalára pár perc alatt, mintha csak készen állt volna előre.

Bár mi tudjuk, hogy nem így van: egyszerűen arról van szó, hogy a magyar kormányfő kiváló gyors- és gépíró versenyeket nyerhetne, és ilyen pikk-pakk beírja szóról szóra a válaszait, hiszen elefántmemóriája is van neki. Meg még sok mindene, amiket nem sorolnék.

Mármost így, írott szöveggel tényleg könnyebb boldogulni, de az is kiugrik belőle, mely részeknek nincs különösebb fontossága, hatása a mindennapi életünkre. Szóval mivel nem érdemes foglalkozni.

Bizony, a jó részével nem érdemes. Nincs abban semmi új, hogy sorosozik, liberálisozik, akit érdekelnek ezek a – különben terjedelmes – szakaszok, olvassa el maga a hiteles forrásból, a honlapról.

A Romániával kapcsolatos megszólalását sem bolygatnám, ugyanis szerintem egyrészt a bukaresti pártpolitika viharáról van szó, nem valódi nemzetiségi ellentétről, másrészt korai volna ebben a kérdésben minden elemzés, előbb lássuk meg, mi lesz belőle. Hátha nem fajul el. Nagyon remélem.

Ami marad, abból összesen két elemet emelnék ki: az egyik a járványstratégiát illeti, a másik a munkahelyekről szól.

Ugyebár, magának a megszólalásnak is az a címe, miszerint:

Az első csatát megnyertük a vírussal szemben”

ami felveti a kérdést, hogy hol a hadizsákmány, és egyáltalán, mitől háború egy járvány, mikor nem az. De ő csak hadastyánként képes gondolkodni.

Magyarország az első csatát megnyerte a koronavírussal szemben, de a szakemberek szerint a vírus várhatóan októberben, novemberben második hullámban újra támad majd. A vírus nem szabadult el, sikerült kialakítani a védekezés módszereit, „időt nyertünk”, és sikerült felkészíteni az egészségügyet a védekezésre, így ha mostantól bármilyen okból hirtelen nagy hullámban támadna a járvány, akkor sem maradna ellátás nélkül senki. A vírus nem ment el – folytatta -, csak „felkészültünk a vírus következő támadásának kivédésére”, mert a szakemberek szerint „lesz második hullám” – egy nyári lassulás után – várhatóan október-november környékén.”

Akkor tehát készülünk, az asszonyok tépést csinálnak és érmelegítőt kötnek a katonáknak, mi, férfiak pedig tankcsapdákat ásunk és szögesdrótot húzunk az őszi hadjáratig. Ha valami, hát ez meg fogja állítani a vírust. Semmi egyéb nem volna képes rá, csak ez. Ebben nem az az érdekes, amit mond – az egyszerű dolog – hanem az, amit nem mond ki. Nevezetesen arra gondolok, hogy ezek szerint legalább november végéig marad a rendkívüli állapot. Hiszen ha akkor megint jön a vírus, nem szabad erre a kis időre feloldani (különben a járvány valós adatait tekintve a karantént például talán nem is kéne, de ez nekem magánvéleményem).

A védekezés következő szakaszában is fenn kell tartani az időseket védő szabályokat, és külön előírások kellenek a legfertőzöttebb Budapestre és Pest megyére, az elhunytak 80 százaléka ugyanis innen származik. Így az ország központjában a kijárási korlátozások fennmaradnak, viszont a többi helyen új, könnyebb szabályokat, védelmi intézkedéseket vezetnek be.

Orbán Viktor arról is beszélt, hogy ha Budapesten sikerül a halálozási arányt csökkenteni, nem fognak habozni, hogy a fővárosiaknak is újraindulhasson a normális élet.”

Akkor már semmit sem értek: ha tehát Budapesten csökken a halálozási ráta, amint máshol már most sem magas, akkor „újraindulhat a normális élet”, vége a karanténnak, kijárási korlátozásoknak? De a rendkívüli veszélyhelyzet viszont marad? Ja, de, mégis értem: persze, hogy marad, különben oda lenne a teljhatalom. Amint látom, ha eltekintünk attól, hogy most éppen tényleg járvány van, a rendkívüli állapothoz, a felhatalmazási törvény hatályban maradásához a későbbiekben nem fog kelleni sem betegség, sem vírus, elég, ha jelzi a miniszterelnök, hogy szerinte visszatér még a kór. Viszont az állapotokat normalizálná, a gazdaság érdekében. Így már világos.

Ha már itt tartunk, nézzünk csak a naptárra! Ma május elseje van, mely idén a megszokottól eltérően a munkanélküliség nemzetközi ünnepévé vált. Erről mit mond a vezénylő tábornok?

A járvány miatti gazdasági helyzetről azt mondta, az összkép „nem lelkesítő”, de mint a 2008-09-es gazdasági válság kezelésekor, most is a munkahelykérdés a legfontosabb szempont, mert ha van munka, van esély.

Annyi munkahelyet fognak létrehozni – amiért személyes garanciát vállal -, amennyit a vírus megszüntet – ismételte meg.

A munkanélküli segély 3 hónapra szól, az ezt követő jövedelempótló támogatásból pedig valóban nem lehet megélni, de e mellett, illetve helyett kínálnak majd fizetett képzést, közmunkát, állami cégek is növelhetnek létszámot bizonyos munkákra, az életerős fiatalokat pedig szívesen látják a hadseregben is.”

Itt álljunk meg egy pillanatra. Ugye, ha az volna pusztán a kérdés, hogy mit érlel annak sorsa, akinek nem jut kapanyél, már ahhoz is kevés volna ez a válasz, ugyanis azt feltételezné, hogy a mezőgazdasági munka nem igényel szakértelmet, pedig dehogynem. Viszont hogyan fognak a megszűnők helyett munkahelyeket létrehozni teszem azt az utcára kerülő gyári szakmunkásoknak? Magyarországon például kiválóan fizetik a CNC-esztergályosokat és -marósokat, ezt azért tudom, mert boldogult proletár koromban – nem csak úrfi voltam én ifjan, hanem azzal egy időben gépgyári munkás is – éppenséggel foglalkoztam ilyen szerszámgépekkel. Ma már kevés volna ehhez a szaktudásom, harminc év nagy idő, és annyi telt el azóta, de velük mi lesz? Építenek nekik új gyárat? És a gépjármű-összeszerelőkkel? De akár az állattenyésztőket is mondhatnám: ma már nincs olyan szakma, amihez nem kell szaktudás. Ha akad is ilyen állásajánlat, az valamelyik minisztériumba szól.

Fizetett képzés? Mondjuk egy leendő gépgyári szakmunkásnak, aki korábban teszem azt, adminisztrátor vagy fodrász volt, kínszenvedés volna megtanítani előbb a szakma alapfogalmait, előtolást, fordulatszámot, anyagminőséget, mindenfélét, maximum akkor sikerülhetne, ha tényleg érdekli is (és ha már áll egy gyár, ahol elsajátíthatja), azután kell elmagyarázni, hogyan csináljuk ezt számítógéppel vezérelve. Ezen is elvérezne az, akinek nincs érzéke a számítástechnikához. Ne mondjuk, hogy ez egy bonyolult szakma és ezért rossz példa: minden szakma bonyolult. Senki sem léhűtéssel keresi azt a kevés pénzecskéjét.

Közmunka? Félek, hogy az lesz belőle, csak épp az a közmunkaprogram egyik tanulsága, hogy az rabszolgaság és rendszerint értelmetlen feladatokat végeztetnek azokkal, akiknek jut – márpedig nem is jut mindenkinek. Emellett teljes függőséget alakít ki a helyi önkormányzattól.

Állami cégek? Ne bolondozzon az úr, azok állami költségvetésből gazdálkodnak, tervgazdaságot akar?

Hadsereg? És mondja, aki nem életerős és fiatal, mire megy vele? Vagy a sereg mire menne ővele?

Lássuk be: ezek nem válaszok. Ez mellébeszélés és a munkanélküliség problémájának ignorálása. A magam részéről nagy létbizonytalanságot és hatalmas mértékű deklasszálódást látok setétleni a láthatáron, olyan társadalmi feszültségek kialakulását, amiket nem lehet majd „kommunikációval” vagyis hangzatos lózungokkal megoldani.

De legalább az Anyák Napjáról megemlékezett.

Mi is meg fogunk, természetesen.

Rövidesen Magyarország minden polgára gyakran megemlékezik több édesanyáról is, élőszóban és naponta jó néhány alkalommal. Sűrűn fogják emlegetni őket.

Ha a munkaügyi kríziskezelés nem változik, nem feltétlenül a sajátjukat és nem feltétlenül dicsérő, de mindenképpen veretes szavakkal emlegetik majd a hölgyeket.

Jobb lenne most tényleg tenni is valamit, míg még lehet.