Szele Tamás: A meghasadt Kövér

Én, kérem, már azt is unom, hogy leírjam, miszerint unom Kövér Lászlót. De megkerülhetetlen. Fáradhatatlan. Leállíthatatlan. És mivel kormánytényező, sajnos kötelességem foglalkozni az agymenéseivel, bár sokkal szívesebben írnék valaki másról, mint róla.

Vele vagyok így utóbbi időben meg Matolcsy mesterrel: de minden csapból ők folynak, minden kilométerkőnél ők állnak.

Még így is figyelmen kívül lehetne hagyni őket, ha nem frissülnének többször, mint egy átlagos napilap – Matolcsy még úgy-ahogy kitart a mondókája mellett, legfeljebb mindig másként illusztrálja, de Kövér kreativitása nem ismer határokat, ő képes naponta új világrengetéssel előállni, sőt olyan is volt, hogy fél nap alatt kettővel is sikerült: ha a sajtóban dolgozna, ez jó tulajdonság lenne, de ő a sajtónak tárgya, alanya, nem művelője, így roppant idegesítő tud lenni.

Ugyanis menni kell utána, nincs mese, gyakorlója ő a hatalomnak, így közérdekű mindaz a zöldség, amit összebeszél, légyen akármi. Tegnap este például az M5 csatornán szórta elénk szellemi gyöngyeit, így duplán kötelesség írni róla, ugyanis én még olyan eleven emberrel nem találkoztam, aki önként, minden kényszer nélkül nézte volna ezt a csatornát.



Hát lássuk, mit bírt mondani már megint?

Egyre inkább individualizált társadalommá kezdünk válni, és ennek oka az is, hogy a harminc évvel ezelőtti rendszerváltáskor nem születtek meg azok az alapértékek, amelyekben mindenki egyetértett volna.”

Ja, kérem, ugyanis demokráciát akartunk alapítani, nem kolhozt. Meg nem szovjethatalmat, mely ideológiai alapvetések mentén működik, és ha ezek változnak, azt megtudjuk vagy a Pravdából, vagy abból, hogy befizetnek minket egy ingyenes szibériai társasutazásra, egzotikus uránbányák rendszeres látogatásával. A demokratikus társadalom egyének, polgárok önkéntes társulása, bizonyos törvényi kötöttségek betartásával, mely törvényeket közmegegyezéssel kéne hozni, választott képviselőink útján. Alapértékekben ritkán születik megegyezés, ha mégis, az olyan, mint az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, de az nem törvény, hanem eszmei alapvetés. Mellesleg, ha annak idején, 1989-ben papírra vetettünk volna valami ilyesmit, akár az akkori Kövér László közreműködésével, annak a mai Kövér László volna a legnagyobb ellensége, és ágálhatna saját ifjúkori önmaga ellen, szóval ne tessék elégedetlenkedni, mert magának bizony még így a jobb.

Közösségként nem vagyunk képesek magunkat megfogalmazni mint nemzet.”





Kövérben általában azt lehet kedvelni – ha egyáltalán lehet valamit is – , hogy nem sokat kertel, mondja, ami eszébe jut, ami a szívén, az a száján, nincs bonyolult szimbólumrendszere. Azonban most kiemelten nagy marhaság jutott az eszébe. Ugyanis ennek a mondatnak a világon semmi értelme nincs, fogalmazás órán egyest érdemelne: mi az Isten csodájának kéne egy nemzetet megfogalmazni? Megfogalmazni egy írást kell, egy kérelmet vagy egy születésnapi köszöntőt, beszédet, bármit, de mindenképpen: szöveget. Nemzetet nem fogalmazunk, mert nem lehet. Se közösségként, se egyénenként. Ha megpróbálom érthető nyelvre fordítani Kövér tévelygését a magyar nyelv sűrűjében, valami olyasmit akarhatott mondani, miszerint: „a magyar az Istennek nem akar olyan nemzet lenni, amilyennek én szeretném, nagy, nacionalista összefogással, hogy könnyen irányíthassuk”.

Így már érthető az is, amit mond, meg az is, hogy ilyen nem nagyon lesz. De azért kifejti bővebben is, mi a baja:

Egy megosztott közösség vagyunk, vagy egyre inkább – és ezen sokan dolgoznak kül- és belföldön egyaránt – egy individualizált társadalommá kezdünk válni, amelyben senki nem tartozik felelősséggel semmiért, önmagáért sem, nemhogy másokért, vagy a közösségért.”

Értem én, kérem. Tehát nem jó szerinte az, hogy az egyén a saját és családja boldogulását keresi, holott kereshetné közössége boldogulását is. Mi az individualizált társadalom ellentéte tehát? A kollektivizált társadalom. Ez esetben a közösség Kövérnél a nemzetet jelenti, mely nemzetet a kormány vezeti, ergo mindenki hagyja a csodába a saját dolgait, rúgja fenéken a családtagjait is, barátait is, tojja le az üzletfeleit, és tegye azt, amit a nemzet megkövetel. Azonban, mivel a nemzetet saját állításuk szerint a Fidesz-KDNP vezeti, ezek szerint majd ők mondják meg, mit tessék művelni.

De fő a közösség, a kollektivizmus. Kövér feltalálta a nemzeti, országnagy kolhozt, amiben mindenkinek kötelezően jut abból, ami a másiknak van, ha például nekem lumbágóm van, akkor legyen Kövérnek is.

Ha meg neki nyaralója van, legyen nekem is.

Ja, nem.




Na, mindegy, menjünk tovább a téeszcséből.

Saját demokratikus államunkhoz való viszonyunk nem sokban különbözik attól, mint ahogyan viszonyultunk a Kádár-rendszer utolsó másfél-két évtizedében az akkori elnyomó diktatúrához. Tehát gátlás nélkül kihasználjuk a kiskapukat, kijátsszuk a szabályokat, ha lehetséges.”

Hát… maga a mostani rendszer sem sokban különbözik az akkoritól. Abba most nem mennék bele, hogy diktatúra volt-e a kései, Kádár-rendszer, féldiktatúra vagy egyszerű magyaros balfaszkodás, ugyanis ez relatív, és alapvetően a diktatúra meghatározásától függ, az pedig sokféle lehet: de hogy úgy mondjam, a mostani hasonlóságok nem a véletlen művei. Most is pontosan az a kiskapus, szabálykerülő, felelősségtologató, következmények nélküli módszer a gazdasági és társadalmi siker kulcsa, mint akkor: ugyanis ezt a rendszert pont a mostani urai tették hasonlóvá a régihez. A magyar polgár csak alkalmazkodik a körülményekhez, azt viszont zseniálisan teszi – ha demokrata volna, nem alkalmazkodna hozzájuk, hanem megváltoztatná őket, csakhogy nem igazán demokrata. És elfogadni, aztán kijátszani a szabályokat könnyebb, mint megváltoztatni őket, új játékot kezdeni, új, jobb, igazságosabb szabályokkal.

Nem érezzük úgy, hogy ez az állam, ez a rendszer ez a miénk, hiszen szabadon választhatunk négy évenként, tehát mi határozzuk meg, hogy kit választunk a saját fejünk fölé.”

Hát, ha már ő sem érzi úgy, akkor piszok nagy a baj. Mert az, hogy mi, polgárok nem érezzük így, az érthető: nem is a miénk. Se az állam, se a rendszer, mi csak bérlők vagyunk a házban, az adó és a járulékok a lakbérünk, de ők a háziurak. Hogy ez nem igazságos? Persze, hogy nem az, de kádárian fogalmazva „történelmileg így alakult”, mert így alakították. Tulajdonképpen elfoglalták a társasházat és most uralkodnak fölötte. A választások szabadsága is olyan portéka, hogy ugyan épp megeshet, miszerint nem az ő jelöltjük győz itt-ott, legutóbb jó pár helyen is így történt: de ahhoz akkora többség és olyan megalkuvások kellenek – hiszen az ő beteg szabályaik szerint játszunk – hogy ritka csoda minden ilyen eset. Aztán meg, most majd meglátjuk, mire mennek a győztesek az elrabolt állammal szemben, mert a jelek arra mutatnak, hogy a kormány épp hadat üzent a nem őt támogató önkormányzatoknak, tehát az államapparátus jelentős részének.

Innen visszanézve azt mondanám, hogy Pozsgay Imre nem lett volna rosszabb köztársasági elnök, mint Göncz Árpád, például a nemzeti érdekek védelme szempontjából egészen biztosan jobb lett volna, hogyha ő lett volna a köztársasági elnök és nem Göncz Árpád.”

És megint visszatért, mint gyilkos a tett színhelyére, a nemzeti érdekekhez. Hadd mondja már meg az a szegény, nehezen meghatározható nemzet, mi is az ő érdeke, ugyanis mindig az volt a baj, amikor ilyen Kövér-félék mondták meg neki. Sőt, nekem még az is gyanús, hogy magának a nemzetnek viszonylag kevés közös érdeke van: a népjólét az, a kultúra támogatása az, az egészségügy, az iskolarendszer és a működő gazdaság szintén közös érdek, amint a mérsékelt és józan kormányzás, életképes államigazgatási szisztéma vagy az ésszerű törvénykezés is, nem szólva az elfogadható külpolitikáról és a lehetőleg jó nemzetközi kapcsolatokról – ezeken túl azonban más nem közös érdek.



Na, most akkor tessék nekem egyet mutatni a fentebb felsoroltakból ma, Magyarországon. Működés közben. Még a nemzetközi kapcsolataink is csak a legkétesebb diktatúrákkal elfogadhatóak. A többiről szólni sem érdemes.

Azt is elfelejti Kövér ebben a gondolatban, hogy annak idején épp az akkori Fidesz és az SZDSZ nagy győzelme volt a négyigenes népszavazás sikere, melynek köszönhető, hogy nem a populista MSZMP-s Pozsgay, hanem az emberi és liberális Göncz Árpád lett a köztársasági elnök, Kövér tehát most szó szerint a saját ifjúkori önmagával szemben menetel.

Tulajdonképpen le is csukathatná saját magát, ha arról van szó, korábbi „nemzetellenes” vétkei miatt.

Az ország polgárainak nagy része ezzel szemben a mostani és nem a korábbi vétkei miatt tenné vele ugyanezt.

Hát, annyi biztos, hogy itt tudathasadás tanúi vagyunk, mely nagy nyilvánosság előtt zajlik.

És meglehetős robajjal is.

Ennyit Kövérről, holnapig-holnaputánig – mert komoly összegbe és márkás italokba merem lefogadni, hogy nagyon rövid időn belül folytatja őrjöngő röptét.

Mondd, hová vezet?