Szele Tamás: A hisztéria szükségállapota

Hát jó, akkor holnap eljő az a Nagy Nap. Idén már másodszor következik be az Istenek Alkonya, másodszor dől el örök időkre a Jó és Gonosz, Ormuzd és Ahrimán harca, de most már tényleg, és úttörőbecsszóra eldől.

Tavasszal is eldőlt már, akkor is azt mondták nekünk, hogy minden ettől függ, most is, sőt, tavaly is, mindig azt mondják, ha választás közeleg: ha nem így vagy amúgy voksolunk holnap, az is kétséges, lesz-e még holnapután.

Kicsit unom már a permanens döntő ütközeteket, végső hadjáratokat. Amelyek során legalább tíz éve mindkét oldal elfeket játszik, akik a túloldal orkjait fogják belegyalogolni Mordor ingoványos, áldott földjébe, mármint a győztesnek áldott, a vesztesnek ingoványos. Aztán eljő a csata másnapja (amiről úgy kellett gondolnia a nagyérdemű közönség vesztes felének, hogy fel sem kél), és kiderül, hogy nem dőlt el semmi. „Egyik bejutott, másik kijutott, Magyarország létszáma változatlan”, ahogy a másnapos határőrtiszt írta az eseménynaplóba, mikor észrevette hajnalban, hogy a határon egy pár lábnyom vezet befelé, egy meg kifelé. Szóval, erős a gyanúm, hogy hétfő reggel is hasadni fog a hajnal, függetlenül attól, kik győznek és mennyire egyértelműen. Elképzelhető, hogy este még a Hold is felkel, sajnos ezek a lelketlen égitestek meggyőzhetetlenek és kicsit sincsenek tekintettel a magyar belpolitikára.

Szóval, az a helyzet, hogy unom ezt a tíz éve tartó állandó háborút, nem csak azért, mert békeszerető ember volnék, hanem azért is mert látom, hogy nincs végső győzelem. A dolgok jelen állása szerint amiatt meg nincs túl nagy kedvem félkómásra ünnepelni magamat vasárnap este, mert esetleg megválasztunk pár derék embert a sok haramia közé. Ugyanis ennél sokkal több eredmény nem várható, bárhogy is alakuljon a helyzet.

Persze, most nekem azt kéne írni, hogy mindnyájunknak el kell menni – azt is írom – csak utána kéne következzen egy tetszőleges párt, aki mellett szavazzunk. Hát tessék, következik:

Szavazzanak egy emberként a ………-ra!”

És aki nem akar szavazni, nehogy megtegye!”

Valamint:

Le az alávalókkal!”

Tetszenek még parancsolni ilyen fregoli szlogeneket? Tizenkettő plusz áfa belőlük fél tucat. Az a véleményem, hogy akinek elvei nem tiltják, szavazzon éspedig pontosan arra, akire akar és akit rokonszenvesnek talál – ja, ez egyik pártnak sem elég? Sajnálom, tőlem többre nem telik, srácok, de hát tele vagytok sajtómunkással, meg is fizetitek őket, nem kellek én nektek.

Inkább azt nézzük, mit adtak nekünk a választási kampányok?

Hát nem azt, amit a rómaiak. Magyarország jelen állapota nagy részben annak köszönhető, hogy tíz éve kampányról kampányra él, minden kampány akkor kezdődik, amikor az elődje végződött, és mivel a korábbi érveket, muníciókat már elpufogtatták, mindegyik egyre durvább ösztönöket, egyre erősebb érzelmeket korbácsol fel. Hiszen a választóra a szelídebb eszközök – vélik a szakértők – már nem hatnak.

Ezt a permanens háborút a kormány tartja fenn, tagadhatatlan, de azért az ellenzék pártjai is sokat tanultak tőlük, főleg érzelemkorbácsolás terén. Lassan nincs polgára Magyarországnak, aki ne tartozna ilyen vagy amolyan módon az egyik vagy a másik oldal célkeresztjében álló valamely csoportba: a politika, éspedig most már mindkét oldal politikája azt sugdossa a fülünkbe:

Látod őket? Ezek ilyenek. Miattuk nincs szabadság, szőlő, lágy kenyér, miattuk fülledt a nyár, fagyos a tél, sáros az ősz, esős a tavasz. Ők a vétkesek. Nem a politikusok, a politikusok soha! Ha veszítünk, tudd: ők tehetnek róla!”

És ezek az ők bárkik lehetnek, fiataloktól munkanélküliekig, bármilyen kisebbségig, egyes foglalkozások művelőitől egészen egyes felekezetek tagságáig: az persze sem a politikának, sem a felkorbácsolt hevületű választópolgárnak nem fontos, hogy rendszerint senki sem tartozik csak egy kategóriába, tehát olyan, hogy ők – egyszerűen nincs is.

No, mindegy: csak annyit akarok mondani, hogy ne egymást öljük, ne egymást gyűlöljük, bármi is lesz az eredmény (a csillagok mostani állása szerint már ma meg tudnám nevezni azokat mindkét fél veresége esetén, akiket kineveznek majd bűnbaknak, de nem teszem, legyen a politikusoknak is egy kis munkájuk).

A mostani kampány altesti ügyekről szólt. Ez megint főleg a kormányoldal érdeme, ők jöttek rá, hogy akit ágyékon rúgnak, az elsősorban azzal fog foglalkozni és nem a higgadt, stratégiai alapon megtervezett, nemes küzdelemmel. Gyakorlatilag folyamatosan turkáltak mindenki alsóneműjében, egész a nevetségességig: hát igen, a szexualitás is amolyan erős eszköz, ami korábban nem játszott szerepet a kampányokban, most ez lett az adu. Ráadásul ritkán hívnak hozzá tanúkat, illetve ha valami meg sem történik, akkor szinte lehetetlen bizonyítani a negatívumot, ezzel még a római jog sem tudott mit kezdeni.

Akkor kevesebb lesz hétfőtől a politikai pornográfia?

Dehogy lesz kevesebb. A közönség már megszokta és igényli.

Hétfőtől tényleg baj lesz, ugyanis – a legközelebbi komoly választás majdnem három év múlva várható. Ugye, mikor a haza élethalálharcát vívja a politikai küzdőtéren – tehát a kampányban – megérthető a rendkívüli állapot, elfogadhatóak a rendkívüli tettek. De ha nincs kampány?

Amikor nincs kampány, rá kell jönnünk, hogy Magyarországon most már a rendkívüli állapot a rendes és megszokott. Fenn kell tartania a politikának az ostromlott végvár mítoszát, különben nem tudja megindokolni az abnormális tetteit és intézkedéseit. Épp ezért jött kapóra a kormánynak a 2014-es választások teljes lecsengése után a menekült-krízis – ki is használták, amit abból nem hajtottak ki, azt nem is volt érdemes. Még most is pedáloznak rajta. Épp ezért az a megérzésem, hogy a jövő hét második felétől ha nem belpolitikai, hát külpolitikai vagy uniós szükséghelyzetre számíthatunk valamiért (megint tudnék okokat sorolni, megint nem teszem, mondom, hogy nem fogok mások helyett dolgozni).

Megint korbácsolni fogják az indulatainkat, nehogy véletlenül az eszünkre hallgassunk, nem is kétséges – a kérdés csak az, épp mivel fognak előhozakodni. Szóval, kampány végével ne tessenek reménykedni egy kis békességben, nyugalomban: az a rendszer összeomlását jelentené.

Hiszen még rájönnénk, hogy ha nincs valamiért hadiállapot, hogy kiket emelgetünk mi a pajzsainkra. Hogy hogyan (nem) működik az államgépezet. És még sok más, szép és mulatságos dologra rájönnénk.

Meg esetleg nem marakodnánk állandóan.

Hölgyeim és uraim, holnap önkormányzati választások lesznek.

Akinek elvei nem tiltják, menjen el szavazni.

Akinek tiltják, műveljen mást.

Aki szavaz, tegye azt lelkiismerete és rokonszenve szerint.

Csak könyörgöm, egy dolgot ne tessenek várni az eredménytől: azt, hogy bármi is gyökeresen megváltozik tőle.

Maximum annyi várható, hogy némileg rosszabb lesz – eredménytől függetlenül.

Írt Bodor Pál (Diurnus) a nyolcvanas évek második felében egy kiváló riportkötetet a Ceausescu-diktatúráról. Jó volt, pontos, hiteles.

Az volt a címe, hogy: „A hisztéria szükségállapota”.

Ugyanilyen címmel mostanság Magyarországról lehetne könyvet írni.

Mert ebben élünk.

És minden kampány egyre mélyebben taszít bele minket.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!