Szele Tamás: A Fidesz-titok

Érdekes és nagyon figyelemreméltó tanulmány jelent meg ezzel a címmel tegnap a 21 Kutatóközpont kiadásában és – szokás szerint – mindenki másként olvassa. Mindenki a maga igazát láthatja bele, pedig voltaképpen arról szól, hogy lennének közös igazságok is, ha el nem lopnák őket.

Másként mondva azt firtatja, miért nyer a Fidesz ilyen monoton rendszerességgel?

Az ellenzéki győzelemnek elkönyvelt önkormányzati választások sem a Fidesz vereségét jelentették – csak annyiban hoztak meglepő eredményt, hogy nem elsöprő győzelmet aratott a kormánypárt, hanem csak kisebbet. De attól még ez nem jelentett mindenhol vereséget, sőt, így is többségbe kerültek a kormánypárti önkormányzatok országos szinten. Akárhogyan is mérjük, lehetett örülni ennek a kis halnak is – főleg, ha belegondolunk, mennyi ideig nem fogott szinte semmit a hivatalos magyar ellenzék – de azért megette a fene, ha ez az átütő siker.



Annyival jobbak volnának, vagy az ellenzéki pártok annyival gyengébbek, annyival tehetetlenebbek? Nem igazán, illetve… nem valószínű, hogy ez döntött, egyik oldal sem kellene a szomszédba szaladjon tutyimutyi vagy tehetségtelen emberért, ha hirtelen arra volna szüksége. A választási rendszer a hibás? Ebben már inkább lehet valami. A választókerületek határainak önkényes átrajzolása (a gerrymandering), a kamupártok indítása, a választási matematika? Itt már közelebb járunk a valósághoz, ne feledjük, a kamupártok egy hatszázezer fős adatbázissal gazdálkodnak, ennyi ajánlást mozgattak, de vannak még tényezők: erről a jelenségről nem egy faktor, egy sárkány tehet, hanem meglehetősen komplex dologgal állunk szemben, ami nem orvosolható egyetlen, jól irányzott kardcsapással.

A 21 Kutatóközpont tanulmányában arra a tételre jutott, miszerint:

Minél rosszabb társadalmi pozícióban van valaki, annál inkább kormánypárti.

Mármost erre komoly kutatás és sok ezer ember kikérdezése útján jutottak, nem hasra ütéssel (az a Századvég módszere), tehát akkor van egy tényünk, csak azt nem értjük, miért van ez így, nem tudjuk, mihez kezdjünk vele. Az alapvető logika azt mondaná, hogy ennek fordítva kéne lennie: minél rosszabbul él valaki, annál többet remélhet egy változástól. De nem remél. Ahhoz ragaszkodik, amije most még talán van, legyen az bármennyire is kevés és méltatlan.

Itt szeretném jó előre megjegyezni, hogy valódi bűnbak-csoport nincs. A magyar politika bevált és gyakori módszere a saját kudarcért felelőssé tenni ilyen vagy amolyan csoportokat, tudok olyan magyar pártokról, akik szinte már az egész bolygót felelőssé tették a bukásaikért, csak, hogy ki ne kelljen mondani: „elcsesztük, kérem”. Tehát, aki ebből a kis elmélkedésemből azt a téves tanulságot szűrné le, hogy bármiféle csoportot lehet hibáztatni az ellenzéki kudarcokért, kormánypárti győzelmekért, hatalmasat hibázik. Egyrészt, mert nálunk nincsenek is koherens vélekedésű társadalmi csoportok, pusztán a politikai demagógia kreálja őket, vesz egy kalap alá mindenféle embereket alkalmilag, másrészt, mert a csoportbesorolás nem is egyértelmű, minden állampolgár több csoportnak, rétegnek, kategóriának a tagja. Tehát ne tessék azt mondani, amit a múltkori választások után, hogy a pár kiló krumpli és a vidéki lakosság szimpátiája döntött. Nem az döntött, illetve csak részben.




A probléma sokrétűbb. A tanulmány ugyanis világosan kimutatja, hogy a Fidesz szavazóinak legnagyobb része a legszegényebb, underclass rétegből jön, akiknek reményük sincs a felemelkedésre, és öt hipotézist kínál ennek magyarázataként.

    1. választási befolyásolás (nyomásgyakorlás) zajlik
    2. nem befolyásolásból, de még csak nem is azonosulásból, meggyőződésből szavaz valaki a Fideszre, hanem egyszerű (valós vagy vélt) gazdasági érdekből.
    3. léteznek meggyőződéses kormánypárti szavazók
    4. sokan beletörődtek a helyzetbe és ezzel egy időben az alacsony státuszúak között verseny alakult ki az előnyökért
    5. a deprivált társadalmi csoportok el vannak szigetelve a kormánykritikus hangoktól és üzenetektől.

Mindegyik pontban van némi igazság, én most a negyediket érzem a legfontosabbnak. Ugyanis az derült ki, hogy habár minden magyar településen zajlik közmunka, a fideszes vezetésű településeken a közmunkások egyöntetűen szavaznak a kormánypártra, az ellenzéki vezetésűeken megoszlanak a szavazataik. És tudjuk, hogy nem jut mindenkinek közmunka minden hónapban: arról a polgármester dönt, hogy ki kaphat ilyent, mikor, mennyit.

Márpedig ez jobbágyság, teljes kiszolgáltatottság, röghöz kötés, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy az elmúlt tíz évben egy nagyon sajátos, feudális jellegű rendszerré vált a magyar társadalom, vagyis minden réteg lefelé nyitott, felfelé zárt. Lejjebb kerülni a társadalomban könnyű, feljebb szinte lehetetlen, tulajdonképpen ez garantálja a NER fennmaradását, ugyanis a legalsónál valamivel feljebb lévő rétegek minden erejükkel küzdenek a lecsúszás ellen, a legalsó réteg pedig ugyancsak minden erejével küzd az életben maradásért, ha még marad egy kis energiája, akkor a kormány által kijelölt bűnbakcsoportoktól fél. A politikai érvek akkor hatnának ebben az állandó hadiállapotban élő társadalomban, ha lenne legalább öt perc fegyverszünet. És nincs is szükség erre a hadiállapotra, illetve, csak azért tartják fenn, mert migrációs félelmek, Soros-mánia, Brüsszel elleni harc (ezt a sort akármeddig lehetne folytatni, annyi bűnbak volt már itt mindkét oldalon) nélkül a rendszer összedőlne.

Pokoli szisztéma, de stabil. Egyetlen dologra kell benne vigyázni: a társadalom legalján tengődő tömeg ne éljen sokkal rosszabbul, ne romoljon gyorsan, rövid idő alatt a helyzete, ugyanis azt észre fogja venni. És ahogy megválasztotta ezt a kormányt, úgy kergeti majd el. A társadalmi csoportok felülről zártsága garantálja, hogy míg viszonylag stagnál a gazdaság, nem emelkedik ki egy új elit sehonnan sem: a magyar szegények egymással versengenek és a gazdagabbak kegyét keresik, ugyanis úgy gondolják: a gazdagtól talán még kaphatnak valamit, előnyt, pénzt, munkát, de egymástól – semmit sem.




Reménytelen? Nem teljesen az. A tanulmány ugyanis azt is kimutatta, hogy közvetlen összefüggés van a fogyasztói bizalmi index és a kormánypárt támogatottsága között. Az előbbi lényegében véve azt mutatja, hogy a fogyasztó mennyire látja optimistán a gazdaság alakulását. Ha bízik a jövőben, és nem fél a lecsúszástól, vagy ha legalul él, az éhezéstől: akkor a kormánynak nyert ügye van. De most éppen a világjárvány okozta gazdasági válság miatt hatalmas szakadék tátong a bizalmi index és a kormány népszerűségi mutatói között. A kormány elvileg népszerű, de bizalom nincs, csak egyre komolyabb aggodalom, egyre szélesebb körökben.

Tetszenek tehát látni, hogy nem olyan egyszerű? Nem krumplin veszi a kormány a szavazatot, hanem reményen: annak a reményét kínálja, hogy holnap is lesz egy kis krumpli. Mást nem, de valamennyi krumplit esetleg kegyeskedik biztosítani, ha jók leszünk és nem lökdössük a kezét lopás közben.

Ezen csak a világméretű gazdasági folyamatok átalakulása változtathatna, bár nem mindegy, miféle átalakulásra kerülne sor.

Mindenképpen: míg szegénység és létbizonytalanság létezik Magyarországon, Orbán Viktor nyugodtan alhat. Ráér aggódni akkor, ha tévedésből beköszönt egy általános jólét.

De akkor nagy bajban lesz.