Szele Tamás: A Fekete Lovag

Aki látta a Gyalog-galoppot, tudja: a Fekete Lovag mindig győz. Olyan előfordulhat, főleg, ha Artúr királlyal kerül szembe, hogy elveszíti egyik-másik karját, lábát, de ez nem zavarja: ő tudja, hogy mindig győz, tehát saját maga számára győzni is fog, nem zavarják az objektív tények.

Illetve, ha már nagyon rossz a helyzet, akkor ajánlja fel a döntetlent, de hol van az még…

Ilyen fekete lovag Szakács Árpád is, aki hetek óta harcol – tulajdonképpen miért is vagy mi ellen? Nehéz volna megmondani, azért mégis megkísérlem, egyelőre úgy tűnik, Ungváry Krisztiánt szenvedheti a legkevésbé, illetve nem csak ő, hanem az összes történész a begyében van, de akkora az a begy, hogy majd’ az egész világ belefér. A mostani „vita” elvben azon tört ki, hogy Romsics Ignác egy félmondatban azt merte állítani a Népszavának nyilatkozva, miszerint a magyar szabadkőművességnek a világon semmi köze nem volt a trianoni döntéshez. Tényleg nem volt, aki az ellenkezőjét hiszi, erősen túlbecsüli a páholyok hatalmát. Sok mindennek volt köze ahhoz a nagyon kellemetlen fordulathoz, sok hiba vezetett odáig: de a szabadkőműveseket hibáztatni érte legalább akkora ostobaság, mintha a lisztes molnárokra fognánk a dolgot. Nos, erre írt választ Szakács Árpád a Magyar Nemzetben „Romsics szabadkőműves meséi” címmel, melyre viszontválaszolt Ungváry Krisztián, éspedig nem is annyira a szabadkőművesség, mint sokkal inkább a történelemtudomány védelmében. Utána elszabadult a Pokol, a csapból is körzők és vonalzók folynak, megszólalt az ügyben mindenki, akinek semmi köze a dologhoz, azonban szükségesnek érezte hallatni a hangját, hogy mást ne mondjak, a nagy tohuvabohuban még én is felmordultam párszor, mikor már nem tűrhettem a tömény ostobaságot. Az ügyben a sokadik írás jelenik már meg, és garantáltnak látom, hogy ha szükségesnek látják a vita szítói, valamint kifizetődőnek, akár évekig is eltarthat anélkül, hogy bármiféle konklúzióra jutnának benne.



Nincs eredménye, nem is lesz, aminek több oka is van. Elsősorban: ez nem vita, ugyanis Szakács és társai nem válaszolnak az érvekre, hanem papagájként ismételgetik ugyanazt az ezerszer megcáfolt konteót, amit Raffay Ernő könyveiből tanultak meg. Mármost beszélhet az ember száz évig is a hétfejű sárkányról mondjuk, attól még a sárkány mese marad – és akkor is mese marad, ha hittel hisznek a létezésében. Innentől kezdve nincs is értelme a párbeszédnek, hiszen ha az egyik fél hibás feltételezésre építi az elméletét, és nem lehet meggyőzni a tévedéséről, úgy nincs miről beszélni.

Másodsorban: ez a „vita” nem arról szól, amiről látszólag szól, és ez kezd egyre világosabb lenni. Elvben a magyar szabadkőművesség szerepével kapcsolatban nem értenek egyet a felek, azonban a mai pengeváltásból kiderült, hogy másról, ennél sokkal többről van szó, a játszma tétje maga a totális uralom a magyar szellemi szféra és a tények fölött. Mármint Szakácsék részéről, ugyanis Ungváry Krisztián épelméjű, és esze ágába sem jutna ilyesmi. Nem is jut. Ezt a ma reggeli párbajt már tegnap beharangozta a Magyar Nemzet, elég rossz érzésekkel is nyitottam meg az oldalt és igazam volt: bajok vannak, nagy bajok.

Ungváry írása tiszta, világos, logikus és a tárgyról szól. Ő a megtámadott fél, vagyis a történelemtudomány védelmében lép fel, és épp ezért csak ellenfele érvelésének téves voltára világíthat rá, kényszerpályán mozog, neki a szabályok szerint kell vívnia. Elmondhatja és el is mondja, hogy ostobaságot ismételgetnek, elmondja, hogy az ostobaság ismételgetői nem tekinthetőek az elfogadott normák szerint komoly tudósoknak, nem publikálnak, hivatkozásaik száma nulla, sőt, még a politikai jobboldalon nagy tiszteletnek örvendő Szakály Sándort is idézi (aki azonban tényleg történész) a vita eredeti tárgyával kapcsolatban, attól, hogy a szabadkőművesek fel akarták-e adni az integer Magyarországot:

Nem. Jászi Oszkár sem. Senki. (…) Károlyi egyetlen akácfát nem akar Szent István birodalmából elengedni. 1919. március 3-án írja a sajtó, hogy Szatmárnémetiben megszemléli a Székely Hadosztály alakulatait, és azt mondja: »nem, nem, soha« nem írok alá olyan békeszerződést, amely szétszakítja a Szent István-i birodalmat.”

Az ember azt hinné, el van intézve a kérdés. Az ember rosszul hinné, ugyanis Szakács válaszát olvasva egyre erősödik bennünk az érzés: ez az ember a Fekete Lovag! Az írás címe már provokál:

Leáldozóban a történészcéh csillaga




A balliberális politika olyan szerepet játszott a történelmünkben, mint a nácikkal együttműködő nyilasok”

és a továbbiakban sincs szó arról, amiről szó kéne legyen, vagyis a vita tárgyáról. Ehelyett elolvashatunk egy hosszú és különös történetet egy, illetve két Wass Albert-tanulmányról, aztán a lényegre tér: az ő szerzőit nem azért nem idézik, mert nem írnak, nem is azért, mert ostobaságokat írnak, hanem azért, mert összeesküdtek ellenük.

Igen, én is kiváló atléta lennék, ha nem kötnék meg kezemet-lábamat a gonosz démonok… micsoda? Hogy nincsenek démonok? Aki ezt állítja, démonbérenc! Én vagyok a legnagyobb sportoló a világon, eredményeim ugyan nincsenek, de ez így van, mert azt mondtam!

Azt is írja Szakács, hogy „egymást idézik” a történészek, kölcsönösen – hát, de mit tehetünk, ha nincs más? A sarki borbélyt mégsem idézhetik.

A szabadkőművesség kutatása eddig a történészek céhén belül is tabunak számított.” – állítja a szerző. A szerző ezek szerint nem ismeri L. Nagy Zsuzsa alapos kutatómunkásságát, melyből több kötet is született. Aztán számon kéri a történészeken:

Hány könyvet, tanulmányt írt Ungváry Krisztián a szabadkőművesekről? Tudom, nem elegáns kérdés, mert kínos a válasz. Közelebb áll a nullához, mint az egyhez. (…) Romsics Ignác akadémikus hány könyvet írt a szabadkőművesekről? Kereken nulla, persze ha a nullát kerek számnak értelmezzük. (…) Hatos Pál hány könyvet írt a szabadkőművesekről? Maradjunk annyiban, egy ujjunkon sem tudjuk megszámolni. (…) Az említett, általam is tisztelt Szakály Sándor hány könyvet írt a szabadkőművesekről? Hogy finoman fogalmazzuk meg a zérót, nem sokat.”

Ezzel szemben Raffay Ernő egyéb témával sem nagyon foglalkozik. Hogy is mondjam csak: én is elég kevés harangot öntöttem már életemben. Csakhogy még mindig jobb harangöntő az, aki nem önt, mint az a mesterember, aki önt ugyan, de a drága harangja az első kondításra megreped. Minek foglalkoztak volna pont ezzel a kérdéssel? Történészek, nem jósok: nem volt honnét tudják, hogy ebből a tárgykörből lesz kultúrbotrány és állóháború.

És valahol itt bújik ki a szög a zsákból. Itt kerül elő Szakács egyik fő mondanivalója.

A Károlyi Mihályt hatalomra juttató szabadkőműves puccs, majd a bolsevizmus hazai megjelenése a mai balliberális oldal önazonosságának sarokpontja. Ez létezésük alfája és ómegája, ami köré olyan történelmet szőttek, aminek a szálai megbonthatatlanok. Ennek feltárása a mai balliberális oldal erkölcsi és szellemi megsemmisüléséhez vezet. Mai legitimitásuknak minden eleme bűnben fogant és vállalhatatlan.”

Ezt Hofi Géza egyszerűbben mondta: „Én azért vagyok, hogy te ne is legyél!” Szakács célja tehát kettős: politikai célja az, hogy semmiféle más gondolkodás ne érvényesülhessen a magyar közéletben, csak az a különös „jobboldaliság” ami a mostani kormány sajátja, kulturális célja pedig, hogy minden tudományos vagy művészeti tevékenység legyen alárendelve a politikának, ítéltessék meg annak pillanatnyi szempontjai szerint, éspedig, ha lehet, az ítéletet Szakács Árpádtól kérdezzék meg mindenben és bármiben. De ha nem ő dönt, jó lesz a Raffay Ernő is.

Miért pont ez a kérdés vált hektikussá?




Minden elvakult ideológiának vannak mítoszai. Sőt, minden túlzásba vitt, egyébként ideológiamentes politikai hatalomnak is, a hibák és tévedések törvényszerűen kitermelik a magyarázatként adható hazugságokat, a válságok úgyszintén. A jobboldal egyik ilyen mítosza a „szabadkőművesek összeesküvése”. Ezzel szinte bármit meg lehet magyarázni, körülbelül olyan hatékonysággal, ahogy az ötvenes években hibáztatták a kulákokat a rossz termésért meg az aszályért. Tulajdonképpen Raffay Ernő azért is sajátította ki magának ezt a területet, mert L. Nagy Zsuzsa 2010-es elhunyta után más, komoly ember nem foglalkozott vele, hiszen nem is volt érdemes: ha tisztességesen kutatják, az derül ki, hogy a magyar szabadkőművesség ártatlan, de legalábbis nem bűnösebb a kialakult helyzetben, mint mondjuk a magyar tűzoltók vagy a balatoni halászok egylete, ha viszont tisztességtelenül foglalkoznak a kérdéssel, egyszerű, sokak számára könnyen emészthető hazugságokat, összeesküvés-elméleteket találnak ki, akkor a szakma röhögi ki őket – meg minden gondolkodó ember. Raffay Ernő meglátta a piaci rést, magához szólította a témát, és vállalva az ellehetetlenülés ódiumát is, elkezdte az utóbb említett tevékenységet. Nyilván nem kis piaci sikerrel és erős kormánytámogatással: de ha a népszerűség méri valaminek az értékét és minőségét, akkor jobban tesszük, ha mindannyian áttérünk a tehénlepény fogyasztására táplálék helyett, hiszen olyan sok milliárd légy csak nem tévedhet.

Azonban Raffay (és mások) munkásságának köszönhetően ez a konteó általános kánonjává vált a magyar jobboldalnak, valóságos hitelvévé, melyben kételkedni pogányság: ezt sértette meg akaratlanul is Romsics Ignác azzal a félmondattal. Szakács és köre pedig, mely sikertelen emberekből áll, ugrásra készen leste az alkalmat a támadásra, hogy így kisajátíthassák előbb a társadalomtudományok szféráját, majd a teljes szellemi életet.

Ezért nem vita ez: egy vitában meghallgatják egymást az emberek, nem a „de igen – de nem” szintjén kommunikálnak. Az egésznek szinte semmi köze nincs a szabadkőművességhez, ha Romsics vagy Ungváry a turulmadárról, netán a Fekete Seregről mondott volna valamit, azt támadnák. Így csak annyiban van könnyebb dolguk, hogy jobboldali kánont „védenek”.

Mi lesz ennek a vége?

Nem vagyok optimista. Az első Szakács-féle „kulturális forradalom” ugyan nem jutott el parlamenti szintre – arra azért vigyáztak – de intézményvezetők elmozdításával, a kulturális támogatások teljes átalakításával járt és a végén Demeter Szilárd lett a legtöbb kulturális ügy egyszemélyi felelőse. Ez most a második kulturális forradalom, ugyanaz vezeti, és valószínűleg hasonló hatalomátvétel lesz a vége, csak társadalomtudományi és egyéb téren.

Látszólag lesznek eredmények a győzelem után is, megszületik a magyar narancs, zöldellni fog a Hortobágyon a rizsföld és a gumipitypang, csak a rossz terméseredményeket kell majd valamivel megmagyarázni. Illetve esetünkben az abszurd kutatási eredményeket. Arra meg majd ott lesznek magyarázatként a kulákok, bocsánat, a szabadkőművesek.

Végül pedig, mikor már semmink sem lesz látszaton kívül, de abból bőven el leszünk látva, megérkezünk Észak-Koreába.

Hát erről szól ez a valami, amit vitának nem nevezhetnénk.

Erőszakról, pénzről, hatalomról.

Teljhatalomról.

Minden téren.

Mert a Fekete Lovag mindig győz.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!