Szele Tamás: A fehérvári huszárok

Akkor most mindenkit kérek, lépjünk hátra és szemléljük az elénk táruló képet egy kis távolságból, hogy átlássuk – ez mintha egyelőre keveseknek sikerülne.

Olyan helyzetbe kerültünk így, mintha egy hadjáratot helyi összecsapások sorozatának látnánk, egy monumentális festményt apró képek összességének, egy piramist faragott kövek halmának.

Pedig egy kép ez, egy hadjárat, egyetlen pokoli Barbarossa-terv gyors, összehangolt végrehajtása zajlott le tegnap a szemünk előtt ezen a fekete Mikuláson, amikor megkaptuk a kormánytól a szenet és a virgácsot, büntetésül azért, amit ők vereségnek éreztek az önkormányzati választásokon. Olyan salátatörvény-csomag szakadt a nyakunkba, hogy arról fogunk koldulni tőle, jövőre itt engedély nélkül a fű sem nő majd.

Mielőtt a részletekre térnék – és nagyon kérem, figyelmesen tessenek olvasni a száraz szöveget majd! – tekintsük, mely területeken zajlik a kormány alaposan előkészített és gondosan időzített támadása? Azokon, ahol úgy érzik: veszítettek. Tehát első sorban:

– az ellenzéki pártok működését és szervezetét

– a kultúra finanszírozását

– a színházak működését

– a közösségi oldalakat

akarják teljes ellenőrzésük alá vonni. Ugyanis ezeket a területeket eddig képtelenek voltak tökéletesen megszállni, és az önkormányzati választások számukra váratlan eredményét ennek tulajdonítják. Mondjuk nem lehet, hogy azért nem szavaztak rájuk többen, mert nem elég népszerűek, ugyanis rosszul vezetik az országot? Nem, az nem lehet, bizonyára a fent említett okok játszhattak közre, semmi más… ja, meg a Borkai, akit majd kineveznek nagykövetnek Pornográfiába.

Akkor vegyük apróra a külön beterjesztett, de mégis egy terv részét képező törvényjavaslatokat, amelyek – az első és az utolsó ügyet kivéve – amúgy is egyetlen salátatörvénybe kerülnek majd.

Hát egy biztos, a tegnapi javaslat elfogadása után nagyon érdekes élmény lesz ellenzéki képviselőnek lenni a magyar Parlamentben. A következő változások várhatóak (a 444 nyomán):

  1. Frakciót ezentúl csak és kizárólag az előző választáson országos listát állító és mandátumot szerző ugyanazon párthoz tartozó képviselők alakíthatnának.
  2. Csak az a képviselő számítana párthoz tartozónak, aki az adott párt jelöltjeként indult a választáson. Vagyis aki később csatlakozott a párthoz, egy másik pártból átlépve vagy a függetlenségét feladva, az nem.
  3. Nem egyesülhetne két vagy több pártfrakció. (Tehát szó nem lehet egy ideális „egyesült ellenzék”-frakcióról. Mondjuk másért sem lehetne szó erről, de most már tilos is lesz.)
  4. A képviselők nem ülhetnének át egy esetleg megalakuló új párt frakciójába sem. Így lehetetlenné válik egy potenciális választási párt megalakítása is a képviselői mandátumról való lemondás nélkül.
  5. A független képviselők nem alkothatnának frakciót és be sem ülhetnének semmiféle pártfrakcióba.
  6. A frakciókat még átnevezni is tilos lesz.

Erről a javaslatról csak Hadházy Ákos véleményét idézhetjük:

A Fidesz a javaslattal befagyasztaná az ellenzék mostani struktúráját. Megmutatja, hogy a kormánypárt milyen ellenzéket szeretne. Emellett kiszúrna az aktív független képviselőkkel.”

Ami arra mutat, hogy az ellenzék jelenlegi állapota a kormány számára ideális, konzerválni is szeretnék, ahogy van. Fogják is, ne képzeljük, hogy pont ezt a javaslatot nem szavazzák meg. Hogy az elmúlt harminc év magyar politikája teljesen másként alakult volna, amennyiben ez a rendszerváltás óta így működik? Az igaz, de most ez tűnik a kormány számára a legjobb megoldásnak. Nyilván olyan parlamenti viszonyokat eredményez majd, mint amilyenek a vitéz nagybányai idejében voltak: akkor ugyanis bent volt például a szociáldemokrata párt az Országgyűlésben, csak éppen arra vigyáztak, hogy azt se tudja megkérdezni, hány óra van, nem, hogy képesek lettek volna érdemben beleavatkozni bármibe is. Ott ültek, dísznek, legitimálni a kormányzó rendszerét, ez a sors vár a mostani parlamenti ellenzékre is. Pont az a cél, hogy sok vizet ne zavarhassanak, míg ez a rendszer él.

Akkor nézzük, mit terveznek a kulturális élettel. Mármint azon kívül, hogy földig lerombolják, helyét felszántják, sóval bevetik és a romokat japán turistáknak mutogatják, pénzért. A Magyar Tudományos Akadémiát már sikerült semlegesíteni, most következik az eddig a kormányt kiválóan szolgáló Nemzeti Kulturális Alap. Tegyük hozzá, úgy áll a kormány a kultúrával, mint Vlagyimir Iljics Lenin állt a humorral – egyszer bánatosan megjegyezte volt:

Nincs proletár humor, elvtársak, csak rohadt, burzsoá humoristák.”

Ugyanígy nincs NER-kultúra sem, akárhogy erőltetik, feszegetik, préselik, az a pár naftalinból előkotort, avitt és valljuk meg, tehetségtelen kurzusszerző, Wass Alberttel az élen nem pótolja a közönség számára a pezsgő magyar kultúrát. Sajátot ugyan próbáltak csinálni, de az Istennek sem sikerül, akármennyi pénzt ölnek bele. Úgy jártak ezzel a kísérlettel, ahogy a focival és az is lehet a szándékuk: akárhány felülfinanszírozott klub is működik akármennyi csillogó stadionban, egyetlen felmutatható eredmény sem születik. Persze, ez a kultúra esetében kényelmetlenebb, mert a focit lehet mérni, tetszik tudni, gólra játsszák, a kulturális siker szubjektív megítélés kérdése, így aztán lehet erőltetni a tetszést – aki mameluknak való, az majd úgy is tesz, mintha tetszene neki a végtermék, legfeljebb otthon majd olvas Rejtőt, ha ugyan mer. A színházak meg majd játsszanak operettet és népszínművet. Abból nem lehet baj.

A finanszírozás röviden szólva teljesen kikerül a már csak papíron működő NKA kezéből és az EMMI, pontosabban személyesen Kásler miniszter és a kiemelt intézmények vezetői kezébe kerül. Az NKA eddig évi kilencmilliárd forinttal gazdálkodott – összehasonlítási alapul a vizes VB-t durván kétszázmilliárdból rendeztük, bár a pontos adatok titkosak, a várható lovas Európa-bajnokság is hatmilliárdba fog kerülni a tervek szerint, tehát a magyar kultúra teljes évi támogatásának a kétharmadába. No, ezt a támogatást kapja meg mostantól Kásler és köre – lássuk a struktúrát az Index nyomán!

Létrejön egy úgynevezett Nemzeti Kulturális Tanács, amelynek az lesz a feladata, hogy stratégiai és szakmapolitikai előkészítő döntéseket hozzon. Az elnöke a miniszter lesz, tagjai pedig a „kultúrstratégiai intézmények” vezetői. Megszűnik az állandó és az ideiglenes szakmai kollégiumi rendszer, helyette a miniszter rendelkezik döntési jogkörrel a Tanács adott kulturális szakágazatért felelős tagja javaslatára, az alelnököt pedig a miniszter kéri fel a Tanács tagjai közül. A formálisan megmaradó NKA alelnökének személye megegyezik majd a Kulturális Tanács alelnökéével.

Fontos változás, hogy a jövőben a támogatásokról a miniszter döntene.”

Lévén, hogy ez a miniszter a Trianoni Szemle belső körének tagja, régebben munkatársa is, Raffay Ernő és Takaró Mihály támogatója, a Magyarságkutató Intézet megalapítója, nem túl valószínű, hogy bármit támogatna majd, ami nem tulipántos láda árvalányhajjal és cifraszűrös sallanggal, rézangyallal és mézeskalács huszárral.

A színházak elfoglalásához kiváló ürügyet adott a Gothár-ügy. Én magam sem most, sem máskor nem kívánom és nem is fogom elemezni a történteket, ugyanis épp annyit tudok a részletekről, mint bárki más, vagyis semmit, de a magam részéről azt a tanulságot szűrtem le belőle, hogy a mereven elvszerű, doktriner gondolkodás pont olyan az embernek, mint a gyeplő és a zabla a lónak: fejébe vetik, aztán vezetik annál fogva, ha elég ügyesek, ahová akarják. A korábbi zaklatási botrányok nem váltottak ki ilyen reakciót a kormányból, sőt, leginkább csak cinkosan összekacsintgattak a zaklatókkal a fehérvári huszárok, ebből olyan szalagcímek születtek, mint a tegnapi Origóé, mely szerint:

Az állam nem támogathatja tovább a Gothár-féle zaklatószínházak működését”

Mindezt úgy, hogy nem tudni, mi történt, hogy, hol és kivel – de be minden magyar színházzal az egy kalap alá, minden színházi emberrel is, majd válogatunk közülük. Mint a Magyar Nemzet írja:

Értesülésünk szerint a kormány nem fogja csökkenteni a színházak fenntartására szánt összeget, de minden egyes intézményt át fognak világítani, mert a Gothár-ügy a felszínre hozta, hogy aligha egyedi esetről van szó.

A kormány a tulajdoni viszonyokat nem fogja megváltoztatni, és ha egy adott önkormányzat az állam szerepvállalása és partnersége nélkül akar színházat fenntartani, továbbra is megteheti, ha állja a költségeket.

Ha azonban az önkormányzatok igényt tartanak a vegyes finanszírozásra, azaz az állami forrásokra, akkor a fenntartói jogokban is osztozniuk kell, és ez esetben tudomásul kell venniük, hogy a Gothár-ügyhöz hasonló eseteknek következményei lesznek.”

Ilyenek a fehérvári huszárok, mikor erkölcsösek. És a könyvkiadással mi lesz? Azzal, engedelmükkel, később foglalkoznék, ugyanis szeretnék (és fogok is) előtte beszélni valakivel, aki illetékes is az ügyben, az impresszióimat egyelőre nem látom kialakultnak, bár nagyon rosszat érzek.

A közösségi oldalakkal egyszerű a helyzet: a magyar kormány nem tudja rájuk tenni a kezét, így ki akarja szorítani őket Magyarországról, erre utal a Gazdasági Versenyhivatal által tegnap a Facebookra kiszabott 1,2 milliárd forintos bírság. Azért bírságolták meg a techóriást, mert – most tessék figyelni! – van reklámbevétele. A kérdéssel mélyebben foglalkoztam máshol, akit érdekel, itt elolvashatja. 

Akkor összegezzük, lépjünk hátrébb, miután megcsodáltuk a barokkos részleteket, tekintsük a nagy képet, összességében: mit látunk?

Általános támadást a kormány részéről minden terület ellen, amelyet nem sikerült eddig a teljes befolyásuk alá vonni. Amit nem tudnak megszerezni, azt tönkreteszik, nehogy másé legyen, aki behódol, azt is megalázzák, szolgasorba döntik vad, úri tatárként ezek a fehérvári huszárok, akiket a nyakunkba vettünk, önként és dalolva.

Ezek nem különálló ügyek, nem egymástól független csatározások.

Ez egy, nagy, átfogó hadjárat, melynek célja, hogy aki nem azonos velük az rövidesen ne is legyen.

Én, kérem, tudom, hogy tökéletes társadalmi rendszer nem létezik, nem is álmodozom róla. Felesleges rá törekedni.

De azt mégis túlzásnak érzem, hogy egy ország minden erejével a tökéletes rendszernek pont az ellentétét kívánja megvalósítani.