Szele Tamás: A balgaság dicsérete

Előre jelzem: hosszú lesz, bonyolult lesz, amit most írok – annyira nem, hogy élvezhetetlen legyen, de annyira mindenképp, hogy meghaladja a „Reszkessetek, betörők!” szintjét, szóval aki nem szeret olvasni, az játsszon nyugodtan továbbra is az ajándékba kapott csattogós lepkével, nem éri különösebb kár, ha ezt az eszmefuttatást kihagyja, túl fogja élni.

Azért is kissé speciális a helyzetem, mert rejtelmes ez az írás, ami előttem fekszik, jóllehet, nem egy Rohonci kódex, latin betűkkel készült, magyarul, csak azt nem bírom megfejteni, kinek írta ezt Lánczi András, a neves konzervatív filozófus, politikatudós, egyetemi tanár (ezekre a státusokra ügyeljünk, ezek később fontosak lesznek a maguk módján). Ugyanis december 24-én jelent meg a Magyar Nemzetben, ami már garancia arra, hogy a kutya nem fogja elolvasni, az olvasó olyankor fát díszít, ajándékokat dugdos, eszik, iszik, szóval karácsonyozik. Meg terjedelmes is, elvontabb is, mint mondjuk egy helyszíni riport egy családirtásról, szóval el nem bírom gondolni, kinek szánhatta a szerző, főleg a tartalmának megismerése után vagyok képtelen megállapítani a célközönségét. Valószínű, hogy egy vagy két nagy hatalmú főmuftinak, karácsonyi ajándékul, és szerintem nem is nagyon lehetünk tíznél többen, akik elolvastuk elejétől végéig. De lássuk magát az írást.



Már a cím megmutatja, hogy sok jóra ne számítson, aki belevág az olvasásba.

Önhitt és gőgös moralisták”

Nem mondom, Szenteste előtt ilyennel kezdeni, ehhez kell egy fajta elszántság.

A világ rendjében nem az emberi ész áll az első helyen, mert az csupán eszköz a világ törvényeinek a megértésében. Ráadásul nem is az egyetlen eszköz.”

Attól függ, kérem, a világnak miféle törvényeit akarjuk megérteni. Mert ha az emberi, magánéleti kapcsolatokat, akkor valóban nem az egyetlen, még csak nem is a legjobb szerszám az ész: azon a téren egy szakképzetlen szövőnő is bonyolultabb készülék Albert Einsteinnél és Newton Izsáknál együttvéve. Azonban ha a társadalmi, politikai, gazdasági vagy katonai összefüggések között kutakodunk, bizony nem árt, ha készenlétben tartjuk, ugyanis ész nélkül nem lehet megérteni mondjuk egy ingatlanhitel-válságot (a népesség túlnyomó részének tíz év alatt sem sikerült) vagy egy geopolitikai krízisövezet kialakulását is hiába boncolgatjuk érzelmi alapon. Akik megpróbálták – a történelmi példák alapján – mind az átlagnál jelentősen ostobább politikusok voltak, és kivétel nélkül mind csúfos véget értek. De egy villanykörte becsavarásához is kell némi ész, legalább annyi, hogy tudjuk: merre tekerjük, szóval épp lehet, hogy a ráció nem az egyetlen eszköz, de anélkül ott állunk, mint falu bolond pappal. Semmire sem megyünk.



John Dickinson, az Amerikai Egyesült Államok alapító atyja, a történelem egyik kevésbé ismert alakja az 1787-es Alkotmányozó Kongresszuson kijelentette: „A tapasztalatnak kell egyedül irányítania a döntéseinket. Az ész félrevezethet bennünket.” Lényeglátó, fontos kijelentés. Ha csak a saját eszünkre támaszkodunk, könnyen dönthetünk rosszul. Az önhitt ész modern képviselői persze hevesen tiltakoznak a dickinsoni állítás ellen.”

Uram, Dickinson abban az értelemben mondta ezt, hogy a racionális döntéseknél vegyük figyelembe a tapasztalatot is, nem elég a puszta spekuláció: ha ugyanis pusztán elméleti alapon nézték volna a Függetlenségi Háborút, a britek hesseni dragonyosai miszlikbe szedték volna a lázadók Kontinentális Hadseregét már az első ütközetben: így is történt volna, ha a harci cselekmények Angliában vagy Európa jól ismert területein zajlanak. De nem ott zajlottak, hanem az alig feltérképezett Amerikában, ahol is őket darálták le a végén, bár csak hajszál híján győztek Washington tábornok csapatai. De tisztán elméleti alapon a nagyobb tűzerő, a jobb fegyelem, élelmezés, több lőszer alapján: győzniük kellett volna. Nem úgy alakult.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne támaszkodjunk a saját eszünkre, hanem ehelyett támaszkodjunk a máséra!

Ha például Washington tábornok nem használja a fejét, ő is, Franklin is, Payne is, Dickinson is a londoni Tyburnbe kerül, kivégzés céljából.

De lépjünk tovább.

A mai magyar értelmiség az 1980-as évek terméke. Jellemzője, hogy a hatalmat megveti, de azért használni is szeretné. Önképe szerint az értelmiség számolta fel a Kádár-rendszert, hajtotta végre a rendszerváltást, ezért morális fölény illeti meg. Kérdés, hogy mennyit értettek meg az akkori és a mostani világból, hogy a rendszerváltás tájékára érkezve mit is olvastak (tudjuk: Lukács Györgyöt és Bibó Istvánt), miért vannak olyanok, akik féltudásúnak és sznobnak tartják ezt a csoportosulást.”

Aha, kibújt a szög a zsákból. Az a kurva értelmiség, az. Hát kérem: mi az, hogy a nyolcvanas évek terméke? Tilos lett volna akkor tanulni vagy netán szégyen? Maga a szerző is csak huszonnégy éves volt 1980-ban, bőven akkor járt egyetemre, de aki akkor született, az is erős harmincas manapság, és így lehet értelmiségi, szóval akkoriban születni is gyalázat volt. Rendes magyar ember 1979. december 31-én befeküdt egy szarkofágba és 1990-ben jött ki belőle? De ez még hagyján.

Nagyobb baj, hogy Lánczi, a konzervatív filozófus itt (és az írásában végig) egy marxista kategória szerint skatulyáz: társadalmi osztálynak tekinti az értelmiséget, koherens tulajdonságokkal. Én a magam részéről ennél megengedőbb vagyok, egyéni jellemvonások és teljesítmények alapján hozom az ítéleteimet, de nem is vagyok sem konzervatív, sem filozófus. Voltam viszont épp akkoriban ipari munkás, és épp ezért alakult ki az a nézetem, hogy a társadalmi osztályok marxista elkülönítésének a mai társadalmakban semmi értelme, maximum az akkor „létező szocializmus”, vagyis az annak nevezett társadalmak kerestek benne némi szánalmas önigazolást arra, hogy a dolgozó rétegeket sokkal jobban kizsákmányolják, mint a kapitalista rendszerek, és sokkal kevesebbet nyújtanak az elvégzett munkáért. Nem csak javakban, lehetőségekben is.

De fogadjuk el egy pillanatra Lánczi hibás, marxi skatulyázását: azt mondja, az csak az értelmiség saját önképének része, hogy végrehajtotta volna a rendszerváltást. Hát jó: kérnék ellenpéldát. Ugyanis valahogy – bőven részt vettem a rendszerváltásban magam is – nem nagyon emlékszem a rendszerváltást követelő, tolongó proletár tömegekre, a munkásosztályt meglehetősen hidegen hagyták a demokrácia eszméi, illetve csak annyiban nem, hogy – akkortájt munkásként is dolgoztam – mindenki biztos volt abban, hogy a nyugati rendszer majd nyugati béreket és életszínvonalat fog magával hozni. Nem hozott, de erről nem a munkásosztály és nem is az értelmiség tehet: erről maga a rendszer tehet, ami nem egy népjóléti intézmény, még ha azt is hittük róla. Különben sok mindent nem is ígértek volt, mi magunk láttuk bele a lehetőségekbe az álmainkat. Lukács és Bibó példaként kiragadása pedig részint ostobaság (Lukács esetében: mi köze az egészhez?), részint pedig meggondolatlanság egy olyan majdnem totális rendszerben, amelynek a vezető rétege pont a Bibó szakkollégiumban nevelkedett. Lánczi úr: ha netán bátor akart lenni, a kormánykritika nem így néz ki. De hát nem akart ő bátor lenni.



Magukat az ész letéteményeseinek tartva megszállták a nem jól fizető, de stabil értelmiségi állásokat, pozíciókat, beleértve az egyetemeket, a kutatóintézeteket, a médiát, viszont a vállalkozás világában ritkán találhatók meg. Aki igen, annak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy értelmiségiként viselkedjen, azaz folyton moralizáljon.”

Ez, kérem, maga az Ármány. Azok a ravasz értelmiségiek értelmiségi állásba mentek, aljasul, holott kovácsolhattak volna kazánt is vagy egyelhettek volna cukorrépát, de nem tették: ráadásul ezek nem jól fizető állások! Tehát csakis más okból, megszállási okból űzhetik ezeket a foglalkozásokat, így aztán a szegény, becsületes vállalkozók voltak kénytelenek elvállalni a jól fizető munkaköröket, magukra venni a vagyon terhét. És máig cipelik a nyomorultak, mindjárt megszakad a szívem értük.

Az pedig szemenszedett szamárság, hogy az értelmiségi viselkedés abból állni, hogy az ember folyton moralizál.

Csoda-e, hogy ha a kormány rákérdez az értelmiség teljesítményére, változtatni akar az egyetemeken, a kutatási intézményhálózatokon, a minőségbiztosítási rendszereken, akkor ez az értelmiség a világot telekürtöli a gyűlöletével és tudományosnak álcázott politikai véleményével? Mindig azé a hatalom, aki a mércéket képes megállapítani és azokat tárgyilagosnak feltüntetve állandóan alkalmazni, ügyelve arra is, hogy morális következményei legyenek arra nézve, akit vagy akiket elmarasztalnak, esetleg felmagasztalnak.”

Ha a kormány rákérdez az értelmiség teljesítményére, akkor elsőként is azt kéne tisztázzuk miben mérjük azt? Vékában, literben, amperben, terabájtban, miben? Ja, hasznosságban. Hát az eléggé relatív fogalom, mert nekem például nagyon tetszenek a korai németalföldi mesterek képei, azonban hibrid kukoricát egyáltalán nem lehet velük termelni, ahogy Bartókkal is nehéz, szóval ha úgy hozná a helyzet, hogy az elsőrendű államérdek a hibrid kukorica termelése volna (és ez még eljöhet) akkor ilyen szempontból az említett remekművek teljesen haszontalanok, ki velük a múzeumból, koncertteremből, kerüljön a helyükre kukorica, addig sem ázik. De minden egyéb praktikus szempontból is feleslegesek akár a művészeti alkotások, akár az elméleti- és alapkutatások: olyan mondjuk nincs, hogy valami nem sörnyitó, de azért hadronütköztetővel sört nyitni elég drága és nehéz vállalkozás lenne. Meg a Dávid-szoborral is.

Igen, mindig azé a hatalom, aki mércéket képes felállítani, csak ez Lánczinál és elvbarátainál fordítva néz ki: aki a hatalom, az állapítja meg a mércét és az is alkalmazza. Sőt, a következményekről is gondoskodik.


Minden modern egalitariánus felfogás – kommunisták, balosok különböző irányzatai, a liberálisok ma már nagyobbik része – valójában elitista, mert nem azt gondolják, hogy az egyenlőség az észhasználat egyenlőségét is magában foglalja, hiszen ennek belátásához elég egyszer belenézni a valóság szemébe. Ezért populistázzák a jobboldalt, amely sokkal inkább a klasszikus észhasználatot vallja, távolról sem abszolutizálva az ember számos adottságai között az észt vagy értelmet.”

Lánczi úr, képzeljen el egy szépségalapú társadalmat: mindketten proletárok volnánk benne, az is biztos. Mit csináljunk, ha nem mindenkinek jutott egyenlő mennyiségben ész? Vessük el mind, az egyenlőség jegyében? Ezt mondaná Marx.

Vagy vessük el, és használja mindenki a kormányét, mivel nekik hivatalt adott az Isten (meg a szavazatok), biztos adott észt is hozzá? Ezt mondja maga.

Vagy használjuk, amink van, ha szépségünk van, azt, ha erőnk van, azt, ha meg netán eszünk van, amazt? Ezt mondanám én.

Lánczi András meg akarta írni a Tiszta Ész Kritikáját.

De csak a Balgaság Dicséretét sikerült megírnia.

Azt viszont alaposan.