Stalkernek lenni…

Szóval, az egész úgy kezdődött, hogy ültünk az Ildivel egy kocsma teraszán a Keletinél, és pont arra jött a Szele, és már úgyis meg kellett volna beszélnünk ezt a portált…

Nem, az egész úgy kezdődött, hogy meg kellett volna beszélnünk egy portált, mi teljesen más okból – aprócska napszúrás egy tüntetésen – beültünk a hűvös (fenét hűvös) teraszra, és akkor pont arra jött a Szele…

És ha már portál, név kell neki.

Illetve, úgy kezdődött a dolog, hogy itt jártak valamiféle entitások, istenek, idegen lények, bulit csaptak az árokparton, pikniket, aztán széthagyták a holmijukat, a kiürült sörösüvegeket (vagy amik sörösüvegnek számítottak ezeknél az entitásoknál), néhány papírtányért, csikkeket, egy véletlenül letett és elfeledett olcsó karórát, talán egy mobiltelefont is, egy fél pár tornacipőt (hogy miféle történet áll mögötte, ne firtassuk), meg a tábortűz elszenesedett helyét. Aztán előóvakodtunk mi, hangyák, apró erdei állatok, egy egész kíváncsi és mohó ökostruktúra, az árokpart jogosult lakói és ittélői, birtokba vettük a maradékot, az árokparti piknik tétova hulladékát, értelmezni próbáltuk az értelmezhetetlen darabokat, iktatni, felcédulázni, megérteni. Nem ment, nem mehetett, de mi csak próbálkoztunk, mert önképünk dacára nem erős oldalunk a logika.

A Zóna a mi árokpartunk.

Ez, persze, a stalkerek Zónája, a Sztrugackijok és Tarkovszkij esetleges, fenyegető, lepusztult irrealitása – amit ma fiatal orosz írók, szerepjátékosok, betűvetők, grafikusok és szoftverfejlesztők írnak-tupíroznak tovább, az üzlet és a lelkesedés diktálta zötyögős színvonalon. Ők máshová helyezték át az eredeti, ki-tudja-hol Zónát: hová, máshová, mint Csernobil mellé, posztmodern korszakunk ikonikus zéruspontjára, szent helyére, a felfoghatatlanság és értelmetlenség, a tehetetlenség és a becsapottság, a kiábrándulás és a csalódás origójába? Ott lélegzik asztmásan, szül ködös anomáliákat, gyilkos mutánsokat és dacos, vakmerő, mindig megkeseredett antihősöket az új Zóna-univerzum, ami a valóságos, és így még kevésbé felfogható Zónára épül, a modernitás technológiai és ideológiai kudarcának sajátos szimbólumára, ahol megkésett katasztrófaturisták és a piknik romjai közt szöszölő még megkésettebb tudósok adják egymásnak a stafétát.

És egy másik Zóna – Kelet-Európa.

Vagy Kelet-Közép-Európa, ahogy becézni szoktuk. A posztszovjeteknek (az igaziaknak, nem az olyan posztszatelitáknak, mint mi vagyunk) a Zóna még mindig azt a zárt világot jelenti, ami államként húzódott (húzódik?) meg az államban, egy másik halmazként egy olyan halmazban, ahol az egybevágás, a metszés és az átfedés mindig pillanatnyi volt és esetleges. Nyugatról (egy másik Zónából?) nézve persze egységesnek tűnt: egy decens (kevés, egyre kopó náci stichhel szagló) nyugatnémet polgár annak idején nem beszélt az NDK-ról, csak annyit mondott: „a Zóna”. A vasfüggöny, a Fal, és ami azon túl van.

Vagy ez a kelet-európai időzóna, talán erről van szó. Átmeneti idő. Egy óra plusz, sok évtized megkésettség. Vagy fordítva? Hol 1938-at írunk, hol 1951-et. És néha sötétség van délben. Határvidék ez. Sztálinista ipari szalonnából gyúrnak itt demokratikus kutyákat, hogy azokat újra bedarálva süssenek belőlük fasiszta töpörtyűt. Itt semmi sem az, aminek látszik, de még a nem-annak-látszás is csalóka. Nem is tudjuk, előreszaladtunk-e, vagy lemaradtunk. Mítoszokba kapaszkodunk, nemzetállamokba, Európákba (ó, hányféleképpen lehet ezt a szót kiejteni!), politikákba, ideológiákba. És van új vasfüggönyünk is, megvéd minket önmagunktól.

Stalkernek lenni ezekben a Zónákban nem valamiféle döntés kérdése. Egyszerűen csak nem lehet abbahagyni. Az ember gyűjtögeti az anomáliákat, a Zóna szépséges és szörnyűséges szüleményeit, cikkeké formálja őket. Visszamegy újra és újra, nincs mit tenni. Vagy csak az van teendő, ami ugyanaz. A Zóna bennünk van, mi a Zónában vagyunk. Megyünk újra, megyünk tovább.

És ahogy minden stalker tudja: sose menj vissza ugyanazon az úton. Az már nem ugyanaz az út. Keress egy másikat.