Miért épp Zóna?

Mint azt bizonyára észrevette már a nagyérdemű, új online felületet olvas. Újat, ami nem jelenti azt, hogy a régiek veszítenének vagy veszítettek volna értékükből: a Zóna nem azért fontos, mert új, hanem azért, mert más. Lényegében véve összesen három ember munkája, és valami olyasmit próbál megmutatni, hogy milyen a közép-kelet-európai Zónában a hírszemét között sztalkerkedni.

Tetszett látni a filmet vagy még inkább: olvasni a kisregényt? Dióhéjban arról szól, hogy leszállnak a bolygó hat különböző pontján a földönkívüliek, érthetetlen dolgokat művelnek, amibe sok ember bele is hal, bár ők látszólag észre sem veszik, hogy mit okoztak, aztán fogják a sátorfájukat és odébb állnak. A leszállóhelyeket nevezik Zónának a távozásuk után, ezeket lezárják a különböző hadseregek, és lázasan kutatni kezdik az idegenek hátrahagyott szemetét.

Ami nekik szemét, de az emberek számára tudományos kutatások forrása lehet. Persze, kialakul az ismeretlen tárgyak, anyagok feketepiaca, félig legálisan dolgozó „sztalkerek”, guberálók szökdösnek be abba a közelebbről meg nem határozott helyen fekvő Zónába, ahol a kisregény játszódik, életüket kockáztatva lopdossák ki onnan ezer veszély között az idegen tárgyakat – és nem a hadsereg fegyveres őrei a legveszélyesebbek, hanem maguk a műtárgyak és a megváltozott viszonyok. A „szúnyoglegelő” például olyan, mintha ott sem volna semmi: de egy kis térségen belül hirtelen úgy megnő benne váratlanul a gravitáció, hogy a beléje lépőt a másodperc töredéke alatt zúzza véres péppé. És a „halállámpa” vagy a „boszorkánykocsonya” is hasonlóképpen veszélyes.

Hát, ezért Zóna.

Térségünk, Közép-Kelet Európa valamiért az utóbbi tíz évben mintha érthetetlen és rajtunk kívül álló okokból ilyen ismeretlen, váratlan de halálos veszélyeket rejtő, folyamatosan átalakuló Zónává változott volna, ahol a korábban ártalmatlannak vagy alig kellemetlennek tűnő dolgok váltak hirtelen életveszélyessé, más, régebben komoly veszélyek mára bagatell, megszokott kis afférokká változtak, nem egyszerűen felfordult a világunk, hanem állandó változásban van – és nem a javára változik.

Mi meg csak matatunk az aknakeresőnkkel, kis házi védőfelszerelésünkben a valamikor működő világ roncsai között és próbálunk összeguberálni valami használhatót, esetleg olyasmit, ami meg tudná oldani a problémáinkat. Vagy a közös problémákat.

De ha akár csak halat is lehet vele fogni, aznap sem guberáltunk hiába.

Most éppen lapot guberáltunk, ha nem is szokványosat.

Lesz benne hírrovat, mert pont a hírek között, a hírekkel végezzük a munkánkat, és nem tudjuk mindegyiket feldolgozni, lesznek benne ugyan, de a Zóna alapvetően nem csak hírlap.

Lesznek benne vélemények, elemzések, de épp úgy előfordulnak majd teljesen spontán agymenések vagy viccek, attól függ, éppen mi jön ki belőlünk.

Lesz benne még sok minden, ami viszont nem lesz, az a komment lehetőség: a lap felületére nem kívánjuk beengedni az utóbbi időkben végleg őserdei, emberevő kultúrák alatti szintre süllyedt hazai vitastílust, amit már nagyon hosszú ideje nem nevezhetünk „vitakultúrának”. És nem mellesleg: közjogi szempontból is üdvösebb megelőzni a becsületsértések, uszítások tömegét, amelyek ezeken a fórumokon óhatatlanul elhangzanak manapság.

Nem lesz meghatározott politikai irányvonal

A sajtó, ha szabadon és jól művelik, elvekről, meglátásokról, reakciókról szól – nincs egyetlen mai magyar politikai párt sem (és nem is lehet) amelyikkel mindenben és maradéktalanul egyet tudnánk érteni, főleg, hogy mindenben és maradéktalanul egymással sem értünk egyet, csak épp nem öljük egymást halomra ezért.

Nem leszünk pártsajtó, senki szolgáivá nem szegődünk. Az a véleményünk fel- és eladásával járna. És nincs annyi pénze magyar politikusnak, amennyit az nekünk ér.

Nem lesz sok kollégánk. A lapot összesen három belső munkatárs készíti, Sas István szerkesztő – ő foglalkozik a hírekkel – és Konok Péter, valamint Szele Tamás munkatársak írják, hármunkból áll a szerkesztőbizottság is. Nem akarunk hangzatos címeket adni magunknak, egy ekkora csapatban mindannyian lehetnénk főmuftitól főszerkesztőig akármik, csak épp olyan nevetségesek volnánk, mint a bakter, aki a kocsmában „állomásfőnök úrnak” szólíttatja magát, vagy az amerikai Dél ezredesei, akikből tizenkettő plusz áfa volt egy fél tucat.

Más munkáinkat nem adjuk fel a Zóna kedvéért, más lapoknak, sajtótermékeknek továbbra is dolgozunk, inkább vettünk magunkra plusz feladatot ezzel a kísérlettel, de maga a próbálkozás is megéri.

Már, ha sikerül, persze.

Tehát milyen a Zóna?

Az, amiben élünk: életveszélyes és kiszámíthatatlan, csak nem akarjuk elhagyni.

Ugyanis tanulmányozzuk. Azt meg csak belülről lehet.

A másik Zónáról, a lapról pedig még nem tudjuk, milyenre sikerül – szándékaink szerint szabad lesz, pikírt, és ironikus, komoly és komolytalan, fekete és fehér, igen és nem. Meg még lesz pár tulajdonsága.

Nem tudjuk megmondani előre egy újszülött sorsát. Amit nem is mi formálunk, hanem a hírek, események, amelyekkel foglalkoznunk kell majd.

Lap lesz, az biztos. Reméljük, élvezni fogják – mi mindenképpen megpróbáljuk élvezni majd az írását, szerkesztését.

Akkor nincs más hátra, fussunk neki.

És ugrás közben ordítsuk, mint az amerikai ejtőernyősök: Geronimo!

Szele Tamás