Konok Péter: Rossebni

Újbudán némi krumplit kótyavetyélnek az Igentisztelt Képvisel- és Önkormurak a jobbá… izé, a helyi szavazólakosoknak. Potom áron folyik majd a kótya s a vetye: kilóját harmincé’, zsákját háromszázé’, koponyánként egy zsák, ebből aztán senki se építsen magának katedrálist!




Szép gesztus, még Faust is megnyalná mind a tíz ujját a hallatán. Maradj, maradj, redves pillanat, paprikás kolompért főzünk vacsorára!

A krumpli közé, mint diverzáns jugoszláv kolorádóbogarak a Vörös Béke téeszcsé mintaültetvényére, talán alattomban még menekültellenes uszító kormányzati kékcédulák is keverednek majd, vagy éppen románozós-ukránozósak, pusztán az elvrokonság miatt, meg szép, narancsos pártlevelek, mintegy fatálisan véletlenül.

Egy szem krumpli, egy szép, szikár, tőrőlmetszett pengekerítés. Másik krumpli, nyugatalkony és no-go zóna. Hopp, ez kicsírázott kissé, éppen a Migránsnyűvő Szent Viktor tuli kalapjára lóg a csíra, ahol Hazánk a bokréta rajta. Ki az idegenekkel, nem hagyjuk a pityókánkat! Újbuda az újbudoké!!! Kolompért, ne Kolompárt!!! Szavazzunk a szögesdrótra, és otthon ne felejtsük a pedigrénket!

Az Őfőméltóságú Kormány, amelyik stadionokkal dobálózik, náci emlékművekkel és lebetonozott terekkel szúrja ki az emberek szemét – most, íme, Nagyságos és Tekintetes Önkormányán keresztül ételt ád, áldott legyen a neve! Szem nem marad szárazon.

Választási lakomát alamizsnálkodnak nektek kegyes uraitok, szarháziak, hát vegyétek le a zsíros kalapotokat és álljatok haptákba, a kutya Úristenit! Krumplit kaptok a sokmilliós lagzik, sok tízmilliós vadászatok, százmilliós autók, milliárdos ingatlanok és ezermilliárdos rablások vihogó lovagjaitól, pityókát alamizsnál keshedt zsákotokba a Helytartó úr önkeze! Főzhettek belőle meleg, tartalmas krumplilevest, pont, mint Kádár elvtárs idején, csak kevesebb lesz benne a kalória!!! Hát úgy becsüljétek meg magatokat, kódisok! Emberszámba vesznek titeket, bár nem érdemlitek. A büdös képeteket megmossátok ám előtte, a körmötök ágyából a gyászt kikaparjátok a demokrácia ünnepén, mikor majd adakozó jó uraitokra és kolompérszaporító boldogasszonyaitokra adhatjátok a szottyadt kis voksaitokat!

Majd ők megvédenek a krumplivészes idegenektől!



Idegen volt régen maga a krumpli is. Erőszakkal betelepített migráns; egy hajón utazott a szifilisszel Európa felé. Nem jószántából jött. Gyanakodtak is rá eleinte. Gumója helyett mérgező bogyóját ették, és hascsikarásukon feldühödve lovakkal tiportatták szét a krumpliföldeket. Csóvát vetettek a krumpliraktárakra. Lábizzadás okoz, írták a tudákos könyvek, bélrenyheséget, tüdőlappadást. Kiprédikálták a templomban, az ördög potyadéka, kiáltozták rá a papok. Francia huncutság, török áfium, labanc fondorlat. Magyar ember nem eszi, idegen a kása és a tepertő kultúrájától. (Híres magyar étel volt akkoriban a libavéren hizlalt, kisütött pióca.) Hetyke nógrádigyörgyök mutogattak rémes statisztikákat nemzethere-sorvasztó hatásairól, mérges kövérlászlók hirdettek ellene horogkeresztes hadjáratot, duhaj bayerzsoltok szidták a mákonybélű kurvaanyját neki!

Aztán lassan csak hozzászoktunk. Megismertük. Gyanús idegenből előbb úri ínyencség, majd újdonsága múltán póri eledel lett. Jól termett szinte mindenütt, ínséges években valódi áldás volt az éhezőknek. Összecsiszolódtunk a krumplival. Rósejbni, krumplipüré, grenadírmars, szilvásgombóc, petrezselymes újburgonya… vagy csak főve, csepp vajjal, sóval. Ha nem lenne, hiányozna. Furcsa lesz a sok uszító, csóvás kékcédula és büszkén hazudozó narancspapír a joviálisan kerek burgonyák között.

Valahogy megrontja majd őket.

Márpedig, amint azt szintén megtanulhattuk együttélésünk mintegy ötszáz éve alatt, a megrohadt krumplinál szinte semmi sem büdösebb. Talán csak a megrohadt gondolatok.