Konok Péter: Riposztmodern rekonstrukció

„Titokzatos és tudatos hatalmi tényezők”, egy bizonyos „csoport” megtámadta a kereszténységet és a demokráciát – rémisztett ránk Gulyás Gergely, miniszterügyi miniszter annak emlékére, hogy Luther 502 éve szögezte ki téziseit a wittenbergi templom kapujára. De mi lehet ez a titokzatos csoport?

Nem, ezúttal nem a Cion Bölcsei, nem az Illuminátusok, nem a háborúk elől menekülő kisgyerekek, akik maszatos kezükkel össze akarják tapogatni a kultúránkat, nem az utcákon dafke megfagyó hajléktalanok, még csak nem is a szomszéd néni, aki az ablakpárkányán eteti azokat a büdös, kopott galambokat, és egyszer a Horn Gyulára szavazott.

Mert mit mond Gulyás Gergely legminiszterebb miniszter, mit is akarnak ezek a titokzatosak? Nos, „nem kevesebbet akarnak, mint minden létező kultúrát lerombolni, méghozzá a dekonstrukció jelszavával […] hogy a kultúra helyébe »a tagadás kultúrája, a hit helyébe az ideológia, az igazság helyébe a narratíva lépjen«” – tudósít az Index.

Világos: a modern után (emlékszünk még? mindenről a Felvilágosodás tehet, meg azok a fránya jakobinusok!) az új ellenség immár a posztmodern. Dekonstrukció, narratíva… urambocsá, diskurzus, na, az aztán meg pláne!

Dekonstruáljuk Derridát, lógassuk fel Lyotard-t, fulladjon meg Foucault (lehetőleg máma még)!

Élnék a gyanúperrel, hogy szegény Gulyás Gergely überminiszter szövegírójának véletlenül valami foximaxis jegyzet került a kezébe 1973-ból, „A bomló nyugati esztétika ellenforradalmi tendenciái”, vagy „Az irodalom szétesése – tartalmatlanság és formátlanság a mai burzsoá irodalomban” címen, és onnan ez a zsdanovi hevület, de nem.

Gulyás Gergely szuperminiszter szövegírója valójában bravúros produkciót mutatott be: a riposztmodern próza egy remekét.

A riposztmodern próza (miszerint nerbeszéd) a hang- és szóalakok és a tartalom teljes szétválasztásán alapul. Tiszta formájában l’art pour l’art lenne, afféle zenenyelv, de itt az önmagában való szépség (a nyelvezet csattogása) nem érdek nélkül való. A riposztmodern szöveg a totális dekonstrukció, amelyben – posztmarxi hevülettel – a dekonstruálókat magukat is dekonstruálni kell.

Nézzük a kormányzati kommunikáció termékeit (már ha a szó hagyományos értelmében „kommunikációnak” nevezhető a reflektálatlan hatalmi monológ): sorjáznak a „migránsmentes övezetek”, a „valósággal köszönőviszonyban sem állónak” tételezett nem nerkonform gondolatok anatémái, az istentől kegyelmezett, hitvalló kormányzat idült üdvtanai.

Szavakból állnak ezek a mondatok és jelzős szerkezetek, a szavak betűkből, és a szövegek engedelmeskednek a nyelvtan szabályainak (jó, Németh Szilárdnál nem, de őt részben azért tartjuk, hogy röhöghessünk rajta, afféle szelep, hogy lám, a NER-ben bárkiből lehet állólámpa – ez persze hazugság, a NER meglehetősen rögzített, immobil társadalom a posztmodern feudalizmusával, csak a megfelelő emb… alanyokból lehet állólámpa vagy kabátakasztó); vagyis a kormányzati „kommunikáció” verbális struktúrái formailag megfelelnek a beszéd követelményeinek.

Ez azonban mégsem beszéd. Vagy legalábbis a szónak nem abban az értelmében, ahogy azt fene nagy modernitásunkban gondolnánk. Hogy tartalma van, közlést hordoz, dialógust képez, visszacsatol, átgondol, megfontol, érvel, vitatkozik.

Még csak nem is kinyilatkoztatásokról van itt szó, mert a kinyilatkoztatás csupán a kommunikáció egyirányúsított, autoriter formája, de konkrét jelentése azért van, közölni akar valamit.

Ezek a szópanelek csupán hangolnak. Rá, hozzá, fel, le. Alapszintű alkotóelemek a hatalom kohéziójában. Tulajdonképpen leginkább a mágikus ráolvasásokhoz, átokszövegekhez hasonlíthatók, ahol nem a szavak, hanem a meghatározott szavak kimondásának aktusa a fontos, és a valóság befolyásolásának kulcsa a szabott, előre rögzített beszéd előadása volt, nem az abban hordozott gondolatok, a tartalom valamiféle érvelési-kognitív mechanizmusa. Ezek a szövegek nem megértésre játszanak, még csak nem is elfogadásra (alapesetben az elfogadás is mérlegelés, tehát gondolkodás és döntés eredménye), hanem az együttrezgésre, a mágikus formula hullámainak és kvantumainak megfelelő azonosulásra. Húrokat akarnak pendíteni bennük ezek a szóstruktúrák, édesbús dalokat játszani rajtunk az istentől eredő hatalomról, vagy éppen arról, hogy „az ellenállás hiábavaló”, vogon mantrákat hallunk és olvasunk, mégis – hiába, ilyenek vagyunk, így szocializálódtunk – az értelmet keressük bennük, jelentések után kutatunk ott, ahol csak kötött ritmus van, és semmi melódia, főként nem improvizáció.

A riposztmodern nerbeszéd nem megindokolja az elvárásait, nem is kiköveteli az engedelmességet, hanem azt akarja elhitetni velünk, hogy az engedelmesség, a behódolás szükségszerű, hogy a Belenyugvás Birodalmában soha nem nyugszik le a nap. Hogy nincs is más birodalom.

Olyanok ezek a frázisok, mint tanúvallomások és vádbeszédek egy nagy koncepciós perben: a valósághoz abban az értelemben nincs közük, hogy arról nem vesznek tudomást, csakis saját, zárt logikai rendszerükben mozognak, ahol viszont kiküszöbölnek minden lehetséges ellentmondást – és azt tekintik egyedüli és megfellebbezhetetlen valóságnak. Nincsenek kérdések – a tanúkhoz és a vádlottakhoz intézett kérdések is válaszok, a vallomás és az ítélet, ahogy ezt Pelikán is meghökkenve látta, felcserélhetők, nincs ok-okozatiság, időrend, kohézió, nincs tétje a lefutott játszmának. A szavak vákuuma ez, olyan fekete lyuk, amit – miként a kozmosz fekete lyukjait – rációra és megértésre trenírozott agyainkkal nem vagyunk képesek értelmezni egészen addig, amíg rá nem jövünk, hogy éppen a kereteink (az értelmet kereső értelmezési keretek) jelentik ebben az akadályt.

A riposztmodern nerbeszéd nem beszéd. Ne próbáljuk beszédként megfejteni, mert a megoldásaink egyáltalán nem passzolnak ebbe a keresztrejtvénybe.

Teljesen mindegy, hogy áll-e a kormány mögött valamiféle patchwork-ideológia (nem áll amúgy – a premodern formák totális posztmodern relativizmust hordoznak). Csak a lopási folyamatok szükségszerű zörejeit halljuk, a rablás munkazaját. Zörögnek az álkulcsok, csikorog a feszítővas, sivít a kasszafúró fúrója, suhog a zsák, amibe a szajrét pakolják, „pénzt és életet” követelnek az álarcos haramiák. Ennyi, nem több.

Ezekkel az akusztikai kulisszákkal nem lehet vitatkozni. Ez a hatalom már rég túl van rajta, hogy vitapartnernek tekintsük. Néma szájából fülsiketítően ömlik a fogalmatlan szófosadék. Fogadjuk meg hát egyetlen valódi tanácsát: ne azt figyeljük, amit mond, hanem azt, amit csaló kezeivel csinál. A valóságukat cáfoló valódiságot figyeljük.

Akkor megérthetjük talán, és legyőzni csak az érthetőt lehet.

Persze, az is lehet, hogy Gulyás Gergely primerminiszter csupán áttételesen zsidózni akart egy jó sunyin svungosat. Tulajdonképpen mindegy is. Részemről leszarom, hogy mit akart.