Konok Péter: Rendület

Szegény Rottenbiller Lipót megszívta. Pontosabban nem is ő (régóta halott volt már Budapest első polgármestere), hanem a szobra, ami gyerekkoromban Kőbányán, a róla elnevezett parkban állt.

Sajátos park volt az, szemben a házunkkal. Afféle késő-közép-kádár-kori kísérleti telep, mintalakóhely, ami azt volt hivatva bemutatni, milyen is lesz a szocializmus, a proletárok világa, ha végre felépül. A park tele volt jópofa terrakotta szobrokkal, semmi direkt ideológia, törpék, kecskék, egy zöld márványbéka, ami vizet köpött az előtte álló csempézett medencébe, alulról színes lámpákkal megvilágított vízfelületetek – tényleg varázslatos látvány volt, nyári estéken olyan mágikus szocrealizmussal csillogott, mint egy lakótelepi falanszter-Macondó, mikor valamikor az 1970-es évek közepén átadták, majd Kőbánya dolgozó népe rövid, meghökkent hezitálás után elkezdte lelakni és hazahordani.

Ott volt Rottenbiller Lipót szobra. Nekünk, az élet rögös ösvényének éppen csak nekirugaszkodó kisiskolásoknak fogalmunk sem volt róla, ki lehetett. De valamelyik marha bedobta köztudatunkba, hogy ő találta fel az iskolát. Hiába, bűnbakot kerestünk mindennapos terheink miatt. Én éltem a gyanúperrel, hogy a történet mégsem kerek – hét-nyolcévesen már rengeteget olvastam, és rémlett, hogy a talpazaton feltüntetett dátumoknál régebben is létezett már iskola – de nehéz volt szembe fordulni a kissé pogromos közhangulattal. Otthon azért megkérdeztem, vajon ki találta fel az iskolát, és igyekeztem internalizálni apám kissé tétova válaszát, hogy „Talán a sumerok…” – de sumerokkal egyáltalán nem találkoztunk, nem voltak kézzelfoghatók. Nekünk – politikailag képzetlen hét-nyolcéveseknek – konkrét ellenségképre volt szükségünk, és erre tökéletesen megfelelt Rottenbiller Lipót mellszobra.

Ez persze meg is látszott a szobron, hiszen ellene fordult a környék szinte összes gyerekének revolucionyér vandalizmusa. (Alighanem a stréberek és jó gyerekek voltak a legdurvábbak; ők, velünk ellentétben magányosan lopakodtak oda, hogy csokoládéval vagy madárszarral kenjék össze a jobb sorsra érdemes polgármester emlékművét.)

Pedig tulajdonképpen, én szerettem iskolába járni. Tanulni nem annyira, de az ember a tanulást is elviselte a bandázás, a közösségi lét kedvéért (a Rottenbiller-ellenes hadjárat is kicsit ennek a bandázásnak sajátos vadhajtása volt.) De magát az INTÉZMÉNYT utáltuk. Az értelmetlen, önmagáért való fegyelmet (nem értettük még, hogy így törnek állampolgárokká bennünket), a kellek és muszájok tüskés bozótját, és legfőként az unalmat, ami – minden ellentétes illegális igyekezetünk dacára – az iskola alapélménye, szinte lételeme volt. „A tanuló legfőbb joga, hogy teljesítse kötelességeit” – nem viccelek, ez a jogtörténeti abszurd állt feketén-fehéren iskolánk Házirendjének „A tanuló joga és kötelességei” című bekezdésében.

Akkor még nemigen lehetett senki magántanuló, vagy ha igen, mi nem tudtunk róla. De ha a sok marhaságot, ideológiát, azúttörő-hűségesgyermeke-amagyarhazának-cuccot lefosztjuk róla, meglehetősen konzervatív, néha kifejezetten avítt, mégis használható közoktatásban részesültünk. Hogy gyerekekként igenis képesek voltunk a lózungokat figyelmen kívül hagyni, azt talán az ország átfogó kisdobos-úttörő-élménye illusztrálja a legjobban: mikor az ünnepségeken az előimádkozó (a „csapatvezető”) elkiáltotta magát: „A dolgozó népért, a hazáért előre!”, az elvárt válasz – „Rendületlenül!” – helyett országszerte rendszeresen a „Lendületlenül!” zúgott fel. Ez talán ennek a késő-közép-Kádár-kornak a mottója is lehetne. Hogy nem ellenállva, inkább passzívan, csak ahogy az ár visz, magunkban vigyorogva, összekacsintva előre, úgyis elviszi az egészet végül a fészkes fene.

A NER rablókapitalizmusa máshogy viszonyul a közoktatáshoz, mint a pofozkodó-paternalista Kádár-kor. Kádáréknak volt kötelezően előírt, központi ideológiája, ezt nem is rejtették véka alá, sőt. De az iskolákban ez inkább csak afféle vörös farokként fityegett a tananyagon, az egész iskolai léten. Úgy is ki lehetett maradni az egész baromságból, ha az ember látszólag belül maradt – az 1980-as évekre már a hatalom sem hitt az ideológiában, a hatalom is tudta, hogy a dolgozó nép tudja, hogy a hatalom tudja a dolgozó népről, hogy leszarja a szocialista lózungokat. Ez a fajta sunyi, de érthető groteszk kompromisszum tartotta egyben a rendszert, amíg egyben tartotta. A NER számára viszont a közoktatás részint az állami szintre emelt lopás területe (mint minden), másrészt a Kádár-korhoz képest is primitív és mindent átható agymosásé. A NER ugyanis nem kompromisszumos diktatúra, hanem a megfélemlítésen alapul: híveit és passzív kitartóit már rég nem elsősorban ígéretekkel bombázza (hol van már a régi szép rezsicsök? ugyan, kire hat a CSOK és a többi hasonló fantazmagória?), hanem azzal, hogy olyan veszélyeket, nemzethalált és Armageddont vetít eléjük, amelyektől csakis ő maga képes támogatóit (valójában áldozatait) megvédelmezni. Ha a Kádár-kor legjellemzőbb vonása a félrefordulás volt, úgy a NER-korszak lényege az aktív, akaratlagos elbutulás.

A NER-iskolák (lánykori nevükön: közoktatás) tananyaga – a haverok által írt és forgalmazott kötelező tankönyvekkel, amelyek állami megrendelésre készülnek, válnak kötelezővé és – közpénzből támogatva – „ingyenessé” – a tantervekkel, önértékelő csasztuskacsoportokkal, portfóliókkal, intézményellátó központokkal, a pedagógusok egymásra uszításával, a besúgással, fúrással – és végül a manifeszt gyerekellenességgel – alig nyújtanak már reálisan hasznosítható tudást. A tantárgyak immár csak az ideológia, illetve nem is annyira az ideológia, mint az azt befogadhatóvá tévő tudatlanság hordozókereteivé váltak. Márpedig a NER-iskola feltalálóit sokkal könnyebb megnevezni, mint Rottenbiller Lipót-arcú bűnbakot találni a gomolygó gyermeki indulatoknak.

Aki tudta, kimentette a gyerekét ebből a közoktatásból. Nemzetünk nagyjai drága (általunk fizetett) elitiskolákba. Mások külföldre, családostul. És sokan döntöttek úgy – egyénileg, vagy önszerveződő csoportokban, tanodákban, vagy csak összeállva néhány ismerős családdal –, hogy magántanulóként nem járatják a NER-iskolákba a gyerekeiket. Ez viszonylag kényelmes kiút lehetett sok értelmiséginek, jobban kereső alkalmazottnak, kisvállalkozónak – akiket a NER által állítólag annyira preferált „középosztálynak” szoktunk nevezni. A magántanulók, és a magántanulói-szülői közösségek meglehetősen lendületesen (ha nem is rendületlenül) szerveződtek az elmúlt évben, tudásban is, de főleg szemléletben sokkal jobb minőségű oktatást, és főleg sokkal jobb minőségű szocializációt biztosítva a szerencsés gyerekeknek.

Nem volt ez számszerűen igazán jelentős réteg, de egyre inkább volt társadalmi súlya. Olyasféle kiskaput biztosított, a döntés olyan elodázását, mint ami a kádár-kori kompromisszumos diktatúra alapja volt. A NER-diktatúra azonban nem tűr ilyesféle kiskapukat.

A magántanulmányok lehetőségét beszűkítve a NER kimondja: hűbérbirtokán nem tankötelezettség, hanem iskolakötelezettség van. Nem az életnek, hanem az iskolának tanulunk, hiszen az iskola maga az állam, a NER végrehajtó szerve. Azon kívül nincs élet. Ami azon kívül van, az nem élet. Gyermekeink pedig az állam tulajdonai.

“Mivel össztársadalmi érdek az, hogy a gyermekek iskolába járjanak és végzettséget szerezzenek, a javaslat kivezeti a magántanulói jogviszonyt…” – írja az Emberi Erőforrások jellemző nevű Minisztériuma. Tudjuk, mi az ő össztársadalmuk. Azzal már nincs helye kompromisszumnak. A magántanulói jogviszony lehetőségének felszámolása látszólag viszonylag kevés embert érint, sőt akár afféle „elitproblémának” is tűnhet. Valójában arról van szó, hogy az állam meg akar fosztani bennünket az esélytől, hogy gyerekeinket kivonjuk a rendszerszintűvé vált népbutításból, amivé az közoktatást – ezt az immár totálisan gyerek- és pedagógusellenes hadjáratot – silányították. A Kádár-korban valahol mindenki tudta, érezte, hogy bár hülyesége örökkévalónak tűnik, de a lendületlensége előbb-utóbb végképp megrendíti. Hogy érdektelenségbe fullad, hiszen már a hatalom sem akarja megvédeni önmagát. Unja, leszarja. De ezek, ezek a NER-társak kapaszkodnak, minden erejükkel.

A „proletár” szó – amire még Kádárék is oly nagy előszeretettel hivatkoztak – eredeti, ókori latin jelentése szerint körülbelül annyit tesz, „akiknek csak utódaik vannak”. Nos, a NER-állam az utódok gyártását elvárná ugyan tőlünk, ám utódainkat a magáénak tekinti. Persze, arra is volt ókori latin szó, akit még az utódaitól is megfosztottak: „servus”, azaz rabszolga.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!