Konok Péter: Nóta indul, nóta áll

Meghallgattam tegnap ez a Nélküled-nótát, amit állítólag mindenki ismer, de nekem ezek az Arcok valahogy nem Ismerősek, igazából nekem ezek az arcok nem is arcok. Vacak kis dal, olyan semmilyen, tizenkettő-egytucat, vagy nekem nyolc, vagy tizenhárom, vagy amennyit a Párt akar.

Mondjuk, én nem szeretek egy olyan országban élni, ahol giccses dalok mentén harcolódnak össze a szekértáborok, de hát ez van: ide álljanak a nélküledesek, oda meg a mivagyunkagrundosok, én meg Sex Pistolst meg Bartókot meg Blind Lemon Jeffersont hallgatok füldugóval.

Nemigen tudok erről a Nélküledről írni, mert nem is fontos, mármint nem az a kis dalocska fontos, inkább a jelenség. Csak hát a jelenséget mégis ez a dalocska hordozza most és itt, áruteste mintegy a nagy nemzeti összedörhedésnek. A zene plimplim meg huhúú, plöntyögő szintipop. A szöveg? Mintha Alfred Rosenberg bácsi olvasná fel esti mesének A dzsungel könyvét.

Unalmas.



De ahogy meghallgattam (majdnem végig, bizony!), a YouTube feldobta az emlékezetes halszagú Magyarország-nótát („Ezt is kedvelni fogod” – mondta nekem a vicces YouTube).

Na, az már valami, bár nem volt olcsó. Úgyhogy szövegelemzői hevületemet inkább azon éltem ki. Egykutyaszar úgyis – két nótatest, egyazon jelenség.

„Magyarország, halld szavunk!
Te szabad ország, halld szavunk!
Ősök harcától, vérétől ázott itt föld és az ég.”

A Költő (vagy nevezzük inkább Szerzőnek, a „vers” célja a szerzés volt, a költés majd a szerzés után ölthet tetszőleges anyagi testet) uralkodói többese és ikeás tegeződése (vö. „csendőrpertu”) nem minden halszagú áthallástól mentesen vezeti be az első képzavart. Harctól alapesetben nem ázunk (a kivételhez vö. „Vizes a föld lábam alatt/ ellőtték a hólyagomat” [Tengsz-Lengsz]), az ég nem ázik vértől sem, sőt az nem ázik semmitől, meg nem is fázik, (bár vö. „Ha fáznak is/ nem pofáznak/ megfagynak/ vagy összeáznak” [Petri György]). Mindegy, föld és ég kecses, harc- és vériszamos pas de deux-t táncol, mert (?):

„Köszönettel tartozunk”

Az nem világos hogy miért és kinek, illetve ki is az a „mi”, aki; sok mindennel tartozunk, hiteltörlesztéssel, villanyszámlával, meg vettünk nekünk atomerőművet is, kisvasútat, nagy miegymást, ezért mindannyian törlesztünk, nincs benne köszönet, de a Szerző hálás, én is hálás lennék egy olyan megrendelésért, hogy „Tomikám, írjál már valami baromságot, tökmindegy, majd alábaszarintunk valami mulatós klimpírozást, zabálják majd, mint a zizit, te meg mehetsz a kasszához”, de ezt a belhálát afféle univerzális közhálaként, obligát hallelújaként teríteni azért már konkrét dílerkedés, schmidtmaris dizájnerdrog, az új idők tablettás bora, fejhasogató, no de:



„Minket többé már balsors vagy ellenség sem téphet szét,
Küzdünk egy emberként – egy szabad országért.”

Hát, ugye, a Himnusz innentől érvénytelen, nem tép már, vagy ha tép is, feleslegesen izmozik, egy az ember, egy az ország, küzdünk érte, bár minek, hiszen szabad már, ez benne van a refrénben, kissé süket ország ugyan, de nem tilos neki nagyothallani, a nagyotmondásról már nem is beszélve, bár akadnak itt komolyabb, kardiológiai problémák is:

„Élhetnél bárhol de szívednek nincs máshol hely.
Meg kell, hogy ismerd a múltat, hogy értelmet nyerj.”

Nos, így persze nehéz, a szívet le kell adni a határátlépéskor, bár alapvetően egy szív kis helyet foglal, szűk kebelben is elfér, és igazából nem tudom, mi lesz most azzal a félmilliónyi szívvel, azokéval, akik mostanában leléptek, gondolom, lesz valami nemzeti szervkereskedelmi bolt, transzplantációs kötvény, pár százezer dollárért egy kiló magyar szív, mellé uniós állampolgárság, vesz szok, olcó, bozsemoj, amúgy meg mindig van másik, mint a zenebohócnál, múlt is van sok, tetszés szerint, és értelmet nyerni is lehet, ha kiírják rá a tendert.

„Érted küzdöttek harcokban százszor meghurcoltan hősök,
S minden lépésed visszhang csak egyszer volt léptük nyomán.”

Nos, szar lehet úgy küzdeni, hogy az embert százszor meghurcolják közben, lúzerség, különösen, ha ez a harc egy lépésre korlátozódik, Lenin elvtársnak volt ilyen írása, hogy „egy lépés előre, két lépés hátra”, ezt sikerült überelni, egyetlen lépés közben száz meghurc, de legalább van neki dobgépes-kórusos visszhangja, még ha kissé émelyítő is:

„Hányódsz ismét, ki bátran egy új útra tért”

mint Józsi tesó a frissen rézelejézett nemzeti baracktól, bátor új út, olyasmi, mint a berepülő pilótáké, “No, igyá’, ebbő’ még előtted senki nem ivott”, új hánykódás, torkunkra ledugva a Történelem Urának intő ujja, átittuk az összes elmúltéjszakát, no de:



„…hogy tisztább az ég, hogy ránk már egy új hajnal kél –
szabad országként.”

Van ez a lidérces, hajnali érzés, sok új út és hánykódás után, hogy „Te jó ég, hol a francban vagyok?”, de erre azért nemzeti katarzist nem alapoznék, már csak azért sem, mert a válasz általában az rá, hogy „Ugyanott, bammeg, miért, mit gondoltál?!”, és alighogy magadhoz térnél:

„Békében élhetsz de minden nap új harcba hív.
Több tűz közt őrlődve, vergődve pumpál a szív”

Kissé túlteng a háborús hevület, a tűz megőröl (jó kemény tűz lehet), a szív – aminek csak itt van helye – kissé aritmiás, lehet, hogy kell majd rá adni némi árengedményt, de minden meg van oldva, mert:

„Aztán rájössz, hogy egy nép van, egy nyelv és nem térkép e tájék,
S többé nem kérdés számodra hol volt, és hol van hazád.”

Egyanépnek egyhazája, egyanyelve, hová dugja, a dolog meg lett mondva, tájék lett a tájból, mint csecsemő a csecsszopóból, kérdés pedig nincs, csak válasz, ott a hazád, ahol értik e kínverset is, nem a szöveget, azon nincs mit érteni, hanem a célt, a szándékot, az árat; ott a hazád, ahol sokkal tartozol, ahol a szíved hegyekben áll, ahol negédes szintetizátor-futamokat sodor az őrlő, dobgépes tűzvihar, legyen az egynépzene egymindenkié, és fulladjon meg Kodály Zoltán, lehetőleg tegnap még, vagy ha nem, hát tegnapelőtt.

Giccsnemzethy frázismagyarország, én tök jól meglennék Nélküled!