Konok Péter: NERemlékezés

Igazából az a muris, hogy az a roppant ellentmondásos történelmi személyiség, aki Nagy Imre volt, a rendszerváltással lett afféle közös szimbólummá: Nagy Imre (mint toposz és szimbólum, nem mint konkrét, létezett ember és létezett politikus) azoknak a kompromisszumoknak, megállapodásoknak, vitáknak és módozatoknak a summázata, amelyek a magyarországi rendszerváltást (azt a békés átmenetet, félig-meddig átmentést, aminek alighanem sokat köszönhetünk, és amely ugyanakkor rengeteg mai problémánk forrása) lehetővé tették.

Sokkal inkább ikonográfia, mint történelem. A Nagy Imre-figura maga az egykorvolt ellenzéki kerekasztal, minden hibájával és előnyével. (Bár én inkább Bibót választottam volna emlékezetpolitikai ikonnak, akit, miközben a kormány már nem volt a helyén, hanem a jugoszláv nagykövetségre menekült, egyetlen dacosan hősies Pechvogelként a Parlamentben hagytak, mint a „Fogd a pénzt, és fuss” című filmben a börtönből egyedül megszökő Woody Allent, akinek elfelejtettek szólni a szökési terv lefújásáról.)

Orbán nem igazán a történelmi Nagy Imrét, az 1956-os miniszterelnököt, a reformkommunistát, az NKVD “Vologyáját”, a véletlen mártírt, a szocblokk geopolitika áldozatát tagadta meg: magát a történelmi kompromisszumot akarja szimbolikusan semmissé tenni, éppen azt a kompromisszumot, ami lehetővé tette, hogy tapló vidéki KISZ-titkárból ocsmány, fasiszta diktátor legyen. Nem 1956-ot (soha, semmi köze nem volt 1956-hoz, benne november negyedike szelleme munkál) tiporja most sárba, hanem 1989-et. Úgy tartja a fáma – legalább a Krisztinában azt beszélik -, hogy Kádárt élete végéig furdalta a lelkiismeret Nagy Imre kivégzése miatt. Orbánnak nincs lelkiismerete, viszont van történelmi érzéke. Kiválóan felismeri a kontinuitást a Bach-korszak, a Horthy-kor, a Rákosi- és Kádár-kor, valamint az ő romlott rendszere között. Abban az örökdiktatúrában, ahol 1848 rebellió, 1918-1919 patkányforradalom, 1956 ellenforradalom, 1989 átmeneti zavar.

Hogy a Kádár-kori gagyit visszaidéző haknikoncerttel „emlékeznek”… mire is? Orbán elhíresült beszédére, amiben elzavarta a már éppen távozóban lévő szovjet csapatokat (én éppen egy kiürített szovjet laktanyát „őriztem” akkor, géppisztolyomban üres tárral – nem volt ott már mit megvédeni). Dalos ügynök és társai egy jókora, vurstlis falunapon. Nevezhetjük ízléstelennek (mert az is), de mégis önazonos, jól mutatja a NER lényegét: hejehuja, dínomdánom, lángos, sör és virsli, popritmusban tuctucol a playback neremlékezet. Ne legyenek illúzióink: nem 1956, de még csak nem is a rendszerváltásnak nevezett felemás változás örökösei ünneplik itt önmagukat, és nem is a „kompromisszumok robotosai” (ahogy Moldova Kádárt nevezte), hanem az aradi akasztók, a november negyedikei végjáték „győztesei”. A valódi ellenforradalmárok, a mindent feudális függésbe passzírozó örök rendpártiak, a hatalom bódult habzsolói.

Ez a bazári mutatvány nem Nagy Imréről szól, nem a rendszerváltásról, hanem bármiféle demokrácia hisztérikus gyűlöletéről. A nagybetűs Rend (az ő rendjük, nem valamiféle szabadságszülte rend) fullasztó uralmáról. Az önmagába őrült Hatalom végtelen, gagyogó monológjáról.

A Hatalomról, amely jó korán reggel, még a temetőnyitás előtt Hatalomnéval kézenfogva köztitokban „elhelyezi a síron az emlékezés virágait”. Mikor senki sem látja, csak a pártszolgálati kamerák. Nem köp azért a sírkőre. Lenyeli. Rosszul mutatna a Facebook-videón

Aztán este pávatánc popritmusban, hogy a hazugság még igazibb legyen.