Konok Péter: Mese hatvanezerért

Volt egy ország, Magyarország, és annak volt egy királya, Orbánviktor.

Történt, hogy nagyon-nagyon jól ment a dolga ennek az országnak, csak úgy szárnyaltak az állampapírjai, nőttön-nőtt az ázsiai ázsiója, az emberek meg a sok pénzüket, ami a rezsicsökkentéstől megkuporodott, mind a nemzeti trafikokba hordták kazalba, csak hogy a zsebükben meg ne öngyulladjon már az a sok dohány pusztán a saját súlyától. Amerre csak nézett Orbánviktor, mindenütt a fenenagy prosperitás látszott, akár Budán volt, akár a felcsúti Nyári Palotában. Zengett-épült-csattogott az ország, barackfák alatt járta az istenadta nép hálából a csűrdöngölőt, minden sarkon új stadion, minden faluban metrómegálló, a levegőég meg csak úgy nyüzsgött a sok sólyomgépmadártól, csak trafik nem volt mindenhol, mert a magyarok már alig-alig dohányoztak, de ahol volt, ott aztán egyszerre rengeteg is volt!

Megriadt az Orbánviktor erősen, hogy hát mi lesz, ha az ország így elszakad, elemelkedik, fenekednek majd rá az irigy szomszéd királyok, de még a távoli Unió megveszekedett császárnője is! Hát az meg kinek jó, ha siralomba fordul a mások mulatsága?! El kell rontani az országot, nem kicsit, de nagyon – csapott az asztalra Orbánviktor felbuzdulva, mert hát nem vezet ám jóra ez a nagy jólét, bőrfoteles palivilág, hejehuja, dínomdánom! Fele lányomat sajátlábra állíthatja, aki az országot lerontja!

Hívta is a Mindenártó Pétert, hírneves elrontóját mindenféle jónak, és parancsolta neki: Rontsál, Péter! Nekiveselkedett a Péter, rontott és átszervezett, kiadott és utasított, sorra barátkozta a válogatott hegyirablók kincsesbarlangjait, de az ország csak csillogott-villogott. Megszégyenült a Péter nagyon, orrát lógatva elkullogott.

Hívta hát az Orbánviktor a főkamarást, a jó Eltolcsi Györgyöt, akinek a kezében megkorhadt még a fabatka is, és parancsolta neki: Rontsál, György! Nekiveselkedett a György erősen, szaladt rontani hamarjába, egyik szeme emitt, a másik meg amott; aláírta még a békávéjegyeket is, szakácskönyvekből olvasta ki a tőzsdei árfolyamokat, abszolút értékre konvertálta az alapkamatot, de az ország csak dübörgött, erősödött. Földhöz vágta György a szemüvegét, szégyenében még a mobilját is kikapcsolta.

No, ennek már fele sem tréfa, gondolta Orbánviktor, gondolkodott erősen, guvadtak az erek boltozatos homlokán, beleizzadt a steppelt nejlon felcsúti mezébe, stoplis koronájába. Hát kit hívjak én mostan?! Hiszen az ország egyre jobban teljesít, most jött híre, hogy a katari emír és a luxemburgi herceg is lúgot ivott elkeseredésében, mikor a magyar gazdasági mutatókat meglátták!

Maga elé rendelte hát a Semmilyen Zsoltot, hírneves exorcistát, a fekete mágia diplomás tudorát, és parancsolta neki: Hozzad elibém, Zsolt, az Ördögöt magát!

Nosza, elsápadt a Zsolt, de szaladt a parancsot teljesíteni, maga mellé vett egy regimentnyi tekes leventét meg a fradi őrzővédő-szolgálatát, és ment a Pokolra egyenest, előcibálta az Ördögöt. Parancsolja az Ördögnek Orbánviktor: Rontsál, Soros! Szaladt a Sorosördög, hajkurászta az alördögöket, ceusokat és civileseket, hidegeket-melegeket, minden rendű és rangú anarchistákat: rontsatok, rontsatok, a kórság álljon belétek, ha ezt a nagy-nagy csuda országot le nem romboljátok!

És rontottak, tüntettek, erőst kiabáltak a ceusok és civilesek, prájdosok és romkocsmalakók, és halfejet dobáltak, ördögbotot pörgettek, még a tücsköket is fellázították, de bizony az ország csak virágzott tovább, a rezsiket már látni sem lehetett, olyan aprók voltak, és még a furfangos Kétfarkú Kutya Párt sem tudott olyan jóságot és kellemetességet kiókumlálni, ami ne vált volna valóra, de ízibe. Le is csihadtak mind az alördögök, kiből párt lett, kiből meg pártszerű mozgalom, mert hát olyan jó volt minden, hogy nem lehetett elrontani, pedig nagy plakátokon még a Sorosördögöt is a falra festették.

Akkor azt találták ki a kormánykreatív udvari mágusok, hogy havi hatvanezer kemény magyar forintokért mindenféle deákok meg garabonciások írjanak mindenféle polgárértékes zengzeményt, hogy ha már az ország csudálatosságát megrendíteni sehogy sem tudják, legalább röhejessé tegyék. Mert ha már röhejes, hát senki sem fog félni tőle, senki sem fog irigykedni rá. De az ország olyan tökéletes volt, hogy mindenki elhitte a dicshimnuszokat, a legutolsó betűig.

Senki sem nevetett.

– No – gyűrte fel a videotonos mackófelsőt a csuklóján Orbánviktor –, ha senki sem tudja elrontani Magyarországot, akkor úgy látszik, ezt is nekem magamnak kell megcsinálnom!

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!