Konok Péter: Lekötelező irodalom

Herczeg Ferenccel, szerintem, nem az a gond, hogy fasiszta lett volna. Igazából nem is volt fasiszta: jókezű betűiparos volt, megbízható mesterember, precíz pontossággal rakta össze a kor semmitmondó bestsellereit.

Ügyes szerkesztő volt, az Új Idők a korszak talán legolvasottabb „polgári, kulturális” folyóirata, ma talán „színvonalas bulvárnak” neveznénk. És mint ilyen, teljesen rendszerhű, lojális lap volt – semmilyen formában, egyetlen aprócska csücskében sem lógott ki a hivatalosan elfogadott dolgok és gondolatok kigazolt virágágyásának betonperemei közül. Akkor sem, ha a hivatalos keretek éppen fasisztoid keretek voltak.



Valamikor tizenévesen hozzájutottam – örökségből – az Új Idők egy rakás bekötött évfolyamához. A múlt borostyáncseppjébe fagyott izgalmas rovarokként tekintettem rájuk, végig is olvastam mindet, nézegettem a képeket – tárcák, novellák, tudósítások, divat, pletykák, izgalmas találmányok, cserkészdzsemborik, monstranciás csuhások, díszmagyaros rútmagyarok, elégedett zsellérek a sárgán hízott búzamezők zizegő közepében, őfelségék és filmsztárok, talán egy akkori Blikket tessék elképzelni, az akkori igényeknek megfelelően bővebb lére eresztve.

Eléggé unalmas volt, felszínesen tömény. Fogtam, elvittem egy antikváriumba – az 1980-as éveket írtuk, azt hittem, kincset találtam -, hogy majd vegyek az árán rendes irodalmat, meg sört, és közgyűrűket a Zenitemhez, akkoriban a sörözésen, a csajozáson, a stoppoláson, az átdumált éjszakákon és az orosz klasszikusokon kívül leginkább a makrofotózás érdekelt. Nem kellett senkinek. „Tele vannak vele a polcok”, mutatta az antikvárius a bekötött Új Időket, „senkit nem veszi.” Megpróbáltam még néhányat, talán a harmadikban vagy a negyedikben sikerült fillérekért elpasszolni a vaskos, cirádás borítóba kötött évfolyamokat, azon frissiben vettem az árán egy Capote-kötetet, meg valami szovjet monográfiát Dosztojevszkijről (amit aztán nem bírtam végigolvasni, mert vonalas szar volt, egy totális vörös farok). Közgyűrűre már nem futotta.




Határozottan imponál nekem ez a felirat, hogy „Nem tanítok fasiszta írót”. Első pillantásra legalábbis. Aztán kicsit megijedek. Herczeget nem azért nem kellene tanítani, mert, úgymond, fasiszta volt, hanem mert nem volt igazán író. Wasst nem azért nem kellene tanítani, mert náci volt – nem úgy, mint Herczeg “fasiszta”, hanem tényleg, teljesen -, hanem mert hátborzongató, gonosz dilettáns, aki rossz írásokba fojtotta frusztrációit, gyűlöletét. Ha már Mussolini imádatánál tartunk: Kosztolányit is dobjuk ki, aki sokkal tehetségesebben, nagy – bár dagályos – erudícióval imádta a Ducét? Vagy Szabó Lőrincet, aki lelkes cikket írt a szónokló Hitlerről? És felejtsük el Marinettit, Ezra Poundot, Knut Hamsunt, ne olvassunk Heideggert, Konrad Lorenzt, ne élvezzük Nolde metszeteit, Aba-Novák faliképeit, a Francót imádó Savador Dalí színes, szélesvásznú rémálmait? Ne hallgassuk Dohnányi zongoradarabjait, vagy éppen a Carmina Buranát? Ne nézzük meg a Hattyúdalt, vagy a Keménykalap és krumpliorrt?

És ha – nemtetszés szerint – a „fasiszták” és a „nácik” (sőt a fasiszták és a nácik) után jönnek, teszem azt, a „kommunisták” (és a kommunisták)?


Gyűlölöm a fasisztákat és a nácikat, meg a sztálinistákat is. Pontosabban azt a társadalmat, ami kitermeli őket. De meggyőződésem szerint szövegeket, képeket, zeneműveket, filmeket akkor tekintsünk elvetendőnek, ha rosszak. Rosszak, mert tehetségtelenek, rosszak, mert semmilyenek, vagy éppen rosszak, mert aljasak. Bár ez utóbbiban nem vagyok biztos – az aljasság is lehet izgalmas egy szövegben. Mondjuk, azért nem örültem volna, ha a húgom Lautréamont-nal megy moziba, hogy megnézzenek egy Leni Riefenstahl-filmet.





Szart tanítani nem érdemes (legfeljebb akkor, ha éppen a szart akarjuk bemutatni, hogy megismerjük, elemezni – pfujj! – és kritizálni tudjuk). Persze, a takarók & demeterek nem azért kenik gagyogva mindenhová a szart, nem azért akarják lenyomni a gyerekeink torkán, mert az szimplán szar, hanem éppen azért, mert fasisztoid szar, és ők ebben követendő államrezont és/vagy „lázadást” látnak. Nekik nem a szöveg minősége számít, hanem éppen a sovinizmus, az ostoba rendpártiság, a hazafias frázispufogtatás, az alattvalói vak- és vasfegyelem ájult tisztelete. Szarnak ők magasról a szövegre mint szövegre.

Herczeg nem fasiszta, csak egy megbízható, mindig megalkuvó, simulékony lektűriparos, egy kaméleon, vagy egy irodalmi Zelig, azzá válik, ami a környezete. Semmi keresnivalója, persze, az iskolai irodalomórákon, de nem azért, mert, úgymond, fasiszta volt (az 1930-as évek közepén Mussolinit dicsérni azért nem ugyanaz volt, mint ma – ha valaki ma, teszem azt, Putyint dicséri, legfeljebb hülyének nézzük, nem háborús bűnösnek, pedig lehet, hogy nem ártana háborús bűnösnek nézni), hanem mert érdektelen.

Amúgy, ceterum censeo, maga a NAT egy marhaság. Az volt korábban is, akárki kezében. Az állam ne szabja meg, hogy mire való a tanulás. Tanulni jó, mert izgalmas, jó, mert az élet maga tanulás, jó, mert választási lehetőségeket ad. Ha el is fogadjuk, hogy a házmester házirendet függeszt ki a kapubejáróban, az csak a folyosóra és a kukatárolóra vonatkozzon (és arra is csak annyiban, hogy ne nehezítse meg a közlekedést és a szemét elhelyezését). Ha a házmester arról akar rendelkezni, hogy miként rendezzük be a lakásunkat, hogyan viselkedjünk a munkahelyünkön, mit főzzünk vasárnaponként, és miféle pozitúrákat részesítsünk előnyben, mikor szeretkezünk, azonnal ki kell rúgni a francba. És megnézni a csomagjait, mikor távozik, hátha megtaláljuk nála már rég elveszettnek hitt ezüstkanalainkat.