Konok Péter: Istvánok országa

„Ha mindenki a saját helyén kis Szent Istvánként országépítővé válik, akkor tudjuk folytatni Szent István király országépítő művét”(Semjén „Szent István” Zsolt, szalonkavadász, 2019. augusztus 19.)





– Adjisten, király uram! – köszönt rám Szent István a boltban, a pult mögül. Kissé megzavarodtam így reggel, hozzászoktam, hogy a pult mögött Margit néni szokott ücsörögni a keresztrejtvényével, véletlenül sem első királyunk, ráadásul jóval halála után, mikor már szentté avatták. A reggel azonban maga a szürreália, úgyhogy napirendre tértem a dolog fölött, főleg, hogy megláttam magam a tolvajtükörben, vállamon palást, fejemen korona, kezemben országalma s jogar, a pofám kenetteljes – helyénvalónak tűnt hát a megszólítás.

– Tíz deka baromfiparizert kérek – mondtam Szent Istvánnak, majd némi tétovázás után (egy király legyen nagyvonalú), helyesbítettem. – Vagy inkább legyen tizenöt.

A kocsmában (öt házra a bolttól, hogy ne legyen nagy országjárás) leültem Szent István mellé, aki láthatóan már ott kókadozott egy ideje, eléggé csálé volt a koronája.

– ‘szasz, szentem, drága Pityukám – dőlt felém Szent István –, te nem látsz itt valami furát?
– Öt Hubi után ne csodálkozz – intettem. – Egy király legyen mindig mértékletes.
– Nem innék én, tudod – mondta Szent István, remegő Szent Jobbjával a következő kupica után nyúlva –, csak a család… a Gizi… meg az egész retyerutya. Imike persze kettőből bukott… téphetem én a szám… és most nálunk nyaral ez a Vazul gyerek is, pesti rokon… folyton az üvöltözés, Nintendo… legszívesebben forró ólmot öntenék a fülembe, hogy ne halljam őket… vagy az övékébe… – mélázott el.



Ilyenkor jobb magára hagyni, gondoltam (korábban apja egyik rokonával, Koppánnyal is összekülönbözött az örökségen, csúnya eset, még a rendőrök is kijöttek), és a söntéshez álltam. Szent István, a csapos kérés nélkül elém tett egy Unicumot.

– Klassz edzőcipő nem érdekli, kolléga úr? – hajolt közelebb. – Péter unokaöcsém hozza olaszból!
– Most nem, felség – mondtam –, még nem szedtem be az ehavi hűbéri adót.
– Na, jól van – bólintott a királytárs –, akkor ezt most az Árpád-ház fizeti! Névnapom van ma! Itt mindenkinek névnapja van!
– Éljünk soká, Pistáim! – zúgott fel a kocsma királyi népe. – Legyen jó nekünk!
Felhajtottam az Unicumot, és eljöttem. Fárasztó reggel.

A házunk előtt, a lépcsőn ült a macskám, az utcát leste. Megvakartam a füle tövét. Jó volt látni valakit, aki nem Szent István. Persze, hiszen a macskáknak nincs se lelkük, se nemzetük.