Konok Péter: Hitremény

Két csalóra is lecsapott a rendőrség, akik (egymástól függetlenül) magukat tábornoknak kiadva különféle ügyek elintézését vállalták jó pénzért. Egyikük az Alkotmányvédelmi Hivatal (AVH) dandártábornokának, sőt a Világbank alelnökének adta ki magát, míg a másik csak rendőr altábornagynak, de azt állította, hogy magas szintű kapcsolatain keresztül zsíros üzleti projektek elnyerésében tud segédkezni.

Az előbbiért „zugírászat” (igen, elsőre én is „zugivászatnak” olvastam, de aztán utánanéztem, és sem a rejtett alkoholizmushoz, sem a fake-sajtótermeléshez nincs köze), az utóbbiért egyszerűen csalás a vád.

„Befolyással való üzérkedés”, azt mondanánk, ha valódi tábornokokról és világbank-alelnökökről lenne szó, de ők úgy üzérkedtek befolyással, hogy valójában nem is volt nekik. Minősített eset.

Azért az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mi a durvább bűn: azt hazudni, hogy korrupt lesz valaki (miközben erre valójában nincsenek meg a lehetőségei), vagy valóban korruptnak lenni.

Nem kérdés, hogy mind a kettő bűncselekmény, mégis – alapból – azt mondhatnánk, hogy a korrupció durvább megsértése a törvényeknek, ha – legyen a példa nagyon szélsőséges – elvállalok egy bérgyilkosságot, de eszem ágában sincs elkövetni, csak lelépek a megbízóm pénzével, kisebb bűnt követek el, mintha becsületesen végrehajtom, amire szerződtem. Csak hát Magyarországon vagyunk – itt, mint azt tudjuk, nincs korrupció, az állam egyszerűen így működik.

Hogy a korrupció – amiről, mivel nem létezik, a továbbiakban ne is tétessék említés – miben különbözik a hitegetéstől? A válasz benne van a kérdésben: a hit miatt. Mármint, hogy elhisszük-e valakiről, hogy képes lenne rá, megvannak a kapcsolatai, az eszközei, a pozíciója. Ha a hitünk mögött csak egy üres állítás áll, az illető bolond vagy csaló. Ha egy működőképes erőszakszervezet, akkor viszont decens üzletember (ahogy azt mifelénk – joggal – elképzelik).

De mi a helyzet a politikusokkal?

Azokkal az emberekkel, akik azt állítják ugyan magukról, hogy az állam igazgatása, a közjó, az ország működése, a lakosság jóléte, netán a rosszul működő hatalom leváltása és egy jobban működő hatalommal való felváltása, valamint más efféle lila badarságok a céljaik és a munkájuk, miközben a valóságban… khmmm… ettől eltérő, némiképp önösebb érdekek mentén tevékenykednek. Lopnak, csalnak és hazudnak, de VAN rá jogosítványuk.

Pedig ez a jogosítvány meglehetősen gyenge lábakon áll (még gyengébb lábakon, mint egy dandártábornok vagy egy világbank-alelnök esetében, aki – alapesetben – legalább valamit tett is azért, hogy dandártáborok vagy világbank-alelnök legyen, bár én azért ettől sem esnék hasra).

Leegyszerűsítve: politikusi jogosítvánnyal, úgymond „legitimációval” az rendelkezik, akiknek kellően sok ember elhiszi a hazugságait. (Hogy van olyan politikus, aki nem hazudik? Ritkán, de van. Ők igen hamar meg szoktak bukni, hiszen mondandójuk többnyire sokkal kevésbé vonzó és szórakoztató, mint hazudós kollégáiké.)

Vegyünk egy extrém példát! Volt, ugye (talán még most is van, nem tudom), ez a Borbély József, aki kinevezte magát Magyarország Tótumfaktumának, vagy valami hasonló marhaságnak, minden hatalom letéteményesének, ilyesmi. Bolondnak tűnt, ez eléggé nyilvánvaló, de ártalmatlan bolond volt, láthatóan jót akart, egy fillérünkbe sem került, mégis kommandósok hurcolták időnként diliházba. Eljárások folytak ellene, a média széles alsó szegmensei pedig két fingós német vígjáték, brazil szappanopera és magyar celebmagazin között rajta röhögcséltek.

Mert nem volt legitimációja. Ráadásul túl nagy marhaságokat mondott, elvetette a sulykot, úgy volt a valódi hatalom karikatúrája, hogy szent-komolyan vette magát. Ez az igazi kettős mérce. Van egyrészt ez a derék ember, aki egy nap arra ébred, hogy Magyarország valójában Apostoli Királyság, és annak ő a Kormányzója; és van szemben vele egy bejáratott, cugehőrös tótumfaktum hatalom, egy csomó páratlanul ártalmas és elképesztő összegekbe kerülő szerepjátékos, amit és akiket valamilyen szinten viszont mindenki elfogad (hiszen lehet, hogy kritizálja, sőt gyűlöli őket, de egyfajta legitimitásukat nem vonja kétségbe).

Pedig attól, hogy a hatalom (az a mindenkori, ami állandóan igyekszik is hangsúlyozni mindenkoriságát és örökkévalóságát) soktornyú, cifra kastélyokban hadovál, perzsaszőnyegeken lépdel kézzel varrott, drága makkoscipőiben, nagy fekete autókon jár, operetthuszárokkal és állig felfegyverzett, profi verőemberekkel veszi körül magát, magas VIP-páholyokból köpködi a világ fejére a szotyolahéjat, még semmivel több legitimitása nincs, mint ennek a kedves embernek, aki remekül, kiváló érzékkel mutatott rá az egész állami cécó végtelen, totális abszurditására. Diplomáciai fogadások, háznagynők és házelnök urak, újévi köszöntőket felmondó marionett-nímandok, ellenzékek és kormánypártok, frakciók és vezetők és bizottságok, Audik és Skoda Superbek (az alantibb superbeknek), nagy, közös-gőzös vadászatok, repülőgépek szeparéiban gyöngyöző pezsgők, a parlamentben hadonászó, idülten vigyorgó nettó kretének és dörzsölt, homlokráncoló gazemberek – szinte mindenki csak a fecsegő-felszíni részleteket látja, alig akad, aki rákérdezne: ezt az egészet mégis minek?

Miről kussol a mély? Ki a francok ezek? Mit keresnek itt? Miért tűrjük, miért etetjük őket?

Miért kell lezárni az utakat, ahol keresztülmennek, az utcákat, ahol a kastélyaik forognak kacsalábukon, a repülőtereket, ahol integetnek? Minek vonulgatnak előttük fel-alá bohócruhába bújtatott maskarák, miért táncikálnak körülöttük furcsa ancúgokba öltözött papok?

Az egész diplomácia, az összes rongyrázás, parlament, kormányhivatal, szolgálati (szolgálat, na persze!) autó, libériás lakáj, az összes parádés beszéd és békemenetelés és nagygyűlés – porhintés, parasztvakítás. A mögöttük tátongó nagy semmi leplezése. Magyarország önkéntes Kormányzója teljesen helyesen látja: az egész állam mögött semmi más nem áll, csak egy önkényes, értelmetlen állítás, hogy erre az egészre szükség van, hogy ez mindig is volt, ez a dolgok rendje, a bazár bezárt, nincs itt semmi látnivaló kérem, tessenek oszolni!

Lehet szidni a politikusokat egyben és külön-külön (teszem én is nap mint nap), de sok értelme nincs. A Kormányzó Úr kiválóan illusztrálta: politikusok csak azért vannak, mert mi elhisszük, hogy vannak, és csak addig vannak, amíg elhisszük nekik, hogy jussuk van a politikuslétre, a kiváltságokra, sőt az általuk igényelt tiszteletre (vagy legalábbis annak manifeszt látszatára, az általunk fizetett luxusra és a hozsannákra). Bárki, bármikor állíthat bármiféle baromságot – a különbség csak ott van, hogy ugyanazért a baromságért egyeseket diliházba vagy börtönbe csuknak, másokat pedig így vagy úgy, de elfogadnak egy ország vezetőiként.

Ez az aljas, buta, arcpirító konszenzus az egyetlen valódi (kar)hatalmi erő: hogy igazából mi szeretjük azt a kurva Nagy Testvért. Vagy, ha nem is szeretjük, de hiszünk neki. Hiszen olyan meggyőzően gonosz.

(Kiemelt kép: Borbély József – Forrás: RTL videó)