Konok Péter: Hit van, vita nincs

Tudjuk, hogy akié a múlt, azé a jövő, a múlt pedig azé, aki megműveli, kidolgozza, sorjáit lereszeli, kellemes (vagy éppen ijesztő) színekre festi, saját arcáról készült maszkokat aggat rá.

Tudjuk azt is, hogy a tudatlanság erő, és persze azt is, hogy a tudás hatalom, márpedig kik tudhatnának többet tudatlanságról és hatalomról, mint a tudatlanság műhelyeit működtető erőemberek?

A kultúra és a tudomány (e két halmaz között igen sok az átfedés) meghódításáért indított kereszteshadjáratot hiba lenne puszta érvényesülési vágynak tekinteni. Kétségtelen: rengeteg az új csinovnyik, az egyetemekről kikerülő mintha-szakember, mindeddig az íróasztalfióknak írogató meg nem értetten önjelölt író- és költőzseni. Ők, ha másként nem, hatalmi szóval követelnek maguknak minden helyet a nap alatt. Lojális réteg ez, hiszen csak a jelentéktelenségüket veszíthetik, és cserébe – legalábbis úgy tűnik – egy egész kvázivilágot nyerhetnek.

Ők azonban nem elsősorban meghódítani akarják a tudományt és a kultúrát: sértődöttek, mert a NER szárba szökkenéséig a magóra szorultak, a „hivatalos tudomány” és az „elitkultúra” – gyűlöletük tárgyai – jobb esetben kivetette és kinevette őket, rosszabb esetben pedig tudomást sem vett róluk.

Hun-magyar kontinuusok, szívcsakrák agg sebészei, fülledt tinédzserálmok versekbe kalapálói, eredetmondászok, a perpetuum mobile örökmozgói, ráolvasásokkal gyógyítók, ősi tudások javasai – alapesetben ártalmatlan csodabogarak, akik saját belső törvényeik szerint vívják egymás ellen örök, szent háborúikat magánkiadású füzetekben, belterjes kis konferenciákon, és távolról-kívülről utálják a tudományt és a kultúrát, amelyek hazug összeesküvések csupán az általuk kizárólagosan képviselt örök igazságok eltussolására. Aki többet akar megtudni arról, hogy mifélék, olvassa el Umberto Eco A Foucault-inga című pazar szemiotikai rémregényét, ha még eddig nem tette volna.

Ugyanakkor ezek az emberek igen hasznosak egy olyan diktatúra kezében, amely igenis tisztában van az orwelli igazságokkal, és amely a „kétszerkettő józansága” helyére a „kettő meg kettő annyi, amennyit a Párt akar” totális relativizmusát kívánja állítani, mert ehhez jól felfogott érdekei fűződnek. Kásler, a természettudományi múzeum kurultájakról érkezett új igazgatója, Demeter Szilárd, a szakácsárpádok egész generációja hátuk mögött a hatalommal úgy érzik, végre beteljesíthetik hadjáratukat. Persze, köztük is vannak igazi futóbolondok – Kásler például ilyen –, és cinikus hatalomtechnikusok, akik végre kiélhetik hobbijaikat, mint Demeter. Igori ez, a patyomkin-fegyenctelep, ahol minden lojális idióta megkaphatja azt, amiről eddig csak álmodott.

De valójában többről van itt szó: arról, amit Lukács György „az ész trónfosztásának” nevezett (bár ő maga jellemző módon annak csak egyik politikai vetületét elemezte, miközben komoly szerepe volt egy másik politikai vetület hasonló törekvéseinek megvalósításában). Hogy a tudomány – módszertanával, vitáival, hipotéziseivel, képzéseivel, intézményeivel, összes önellenőrzésével és visszacsatolásával, a folyamatos diskurzusokkal okafogyott az újbarbárok szerint. Maga a vita válik ott lehetetlenné, ahol hitigazságok játsszák a főszerepet, márpedig – bár ezzel éppen ők vádolják a tudományt – e lunatikusok kizárólag hitigazságokkal operálnak. Amit ők a vélemények sokszínűségének, szinte posztmodern szüzsének láttatnak, az valójában premodern, ócska totemvallás.

Ebbe a vonulatba illeszkedik a tudomány és a kultúra beszántása is, és a világ legnagyobb kertitörpéjének szánt GigAttila-szobor is (hogy milyen a szovjet törpe? mint tudjuk, hatalmas), meg az összes újonnan igényelt múzeum, jól kistafírozott kutatóintézet és össznépi vásári vigasság. Kritika és elemzés helyett kinyilatkoztatások, adatok és források helyett hadoválás, diskurzus helyett monológ – ez immár nem csupán egy maroknyi elmeroggyant négy fal közötti belügye, hanem egy országnak nevezett kórisme hivatalos tudomány-, oktatás- és kultúrpolitikája. „Miért baj az, ha a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia mellett csinálunk egy saját Akadémiát a lojális, úgymond, konzervatív művészeknek?” – értetlenkedett a kormány és médiája a Magyar Művészeti Akadémia megalapításakor. Nos, nem az volt a baj, hanem az, hogy az MMA szépen kiszorította a Széchenyi Akadémiát, és egyáltalán nem a művészeti teljesítményével. „Miért baj az, ha lesz hunmagyar eredetmúzeum?” – bosszankodik most a kormány és médiája. Hát, pont ezért.

A kormányzati hatalom támogatta vihogó hülyeséggel szemben ugyanis a tudomány lényegében eszköztelen. Nem ugyanazon a pályán játszanak. Viszont csak egy pálya van, nem kérdéses, hogy kinek szánja azt a rablóállami akarat.

Ja, amúgy ma van Orwell születésének 116. évfordulója. Orwell, emlékszünk még? Az az ártatlan esszéista a naiv regényeivel…

(Kiemelt kép: Kásler Miklós – Fotó: Wikipédia)