Konok Péter: Halálmegvető botorság

Nem szavazták meg kormányunk nagyjai (és más kormánynagyok) az EU karbonsemlegességi tervezetét, mert hát mi lenne a rezsicsökkel (engem is sokáig felettébb érdekelt, hogy mi lesz a legkülönfélébb kitalált mesehősök sorsa, csak aztán nyolcéves lettem), ez így nem megy.

A mi Kelet-Európánkban nem is lesz klímaváltozás, csak Áder János, a vizek nagy barátja tartja még magát az irányelvhez, hogy a Sándor-palotában kicserélteti a klímákat, emelkedik is már a tenderek szintje a csalfa egekbe. Ebben a kelet-európai – nem kifejezetten magyar, de azért éppen eléggé – narratívában az emberiség és a globális környezet túlélése (nem mintha ezt garantálnák az efféle hangzatos klímatervezetek, lófaszt sem garantálnak, legfeljebb szimbolikusak, mint három darab kikeri mentőöv a túlzsúfolt Titanicon) csak afféle kótyavetye tárgya, a lényeg, hogy a rendszer megélje a holnapot, a jövő hetet, az őszt, meg még a jövő évet, tovább nem tekintenek, tulajdonképpen nem is tekinthetnek, ez nem így működik, utánunk az özönvíz. Az Ezeréves Birodalmakat mindig rövid távra tervezik, már ha egyáltalán. A környezetvédelem, a klímakatasztrófa elleni (kilátástalannak tűnő, de akkor is!) küzdelem hovatovább gyanúsnak látszik, népünk egyik Nagy Barátja, Trump elnök nem hisz a klímakatasztrófában, népünk másik Nagy Barátja, Putyin elnök meg pont leszarja, népünk harmadik Nagy Barátja, a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága pedig zárt ajtók mögött ülésezik a jó, elvtársi légkör kialakítása tárgyában. A magyar narratívában visszaköszön a trumpi-putyini-központibizottsági vélemény: a klímaváltozás humbug, az emiatt aggódók vagy agymosott idióták, vagy az emberiség elszánt, fondorlatos ellenségei.

Frappáns.

A két világháború között, közelebb az utóbbihoz, volt ez a vicc, hogy “zsidóknak és biciklistáknak tilos a belépés”, amire ugye az volt a válasz, hogy “miért, mi a baj a biciklistákkal?”, és erre jött a rekontra, hogy “na, és mi a baj a zsidókkal?”, hát, ez a vicc ma már nem igazán érthető, baj van itt már mindenkivel, zsidóval, biciklistával, erdővédővel, hajléktalannal, menekülttel, és egyáltalán bárkivel, aktuális tetszés és nemtetszés szerint. Maga Adolf Hitler is szeretett biciklizni, vegetáriánus volt, ettől persze nem lett jobb csávó, sőt – de ez az újkeletű hevület, hogy rendes ember nagy kocsival jár, széles utakon, kizárólag libamájon és szaftos cubákokon él, határozott szexuális izgalom fogja el az olajhimbák frikciós lüktetésétől, ahogy férfiasan a földet erőszakolják, és büszkén méregeti hatalmas ökológiai lábnyomát, az emberiség hosszúlépését, ez valahol mégis új (meg valahol nagyon régi is, egy olyan kor atavizmusa, mikor loncsos ősünk még éppen csak megkezdte akkor esélytelennek tűnő harcát saját környezete ellen), bár persze a nácik is a nagyipar diadalának, a természet elleni létharcnak az örökös szociáldarwinista bűvöletében éltek, de szutykos indusztrializmusukat természetimádó ezotériába burkolták, önmagukat is becsapva.

Persze, ott van a dolog üzleti hasznosítása ma is, az öncáfoló ideológia, a kihalás-biznisz, a zöldre festett piaci marketing, ami számára a globális környezeti tragédia nem megoldandó problémát, hanem eladandó árucikket jelent – milyen jól jön majd az extraprofit, mikor megszűnünk létezni, talán kiskapus belépőt lehet vásárolni rajta egy exkluzív, kapitalista mennyországba! Tele az internet szomorúszemű indiánokkal, akik arra hívják fel a figyelmünket, hogy a pénzt nem lehet megenni, már ugye, mintha mi folyamatosan pénzt zabálnánk. Tényleg, miért van az, hogy a legnagyobb ilyen liberáliszöld-coelhotudatos urbán-ezotériákat szinte mindig valamiféle (spengleriánus) naplementével és/vagy szigorú, szomorú tekintetű indiánokkal igyekeznek üzenetkomplexszé tupírozni a mémmékerek? Az indiánok ilyen közhelyes csávók voltak? Belelovagoltak a Nyugat Alkonyába, leültek a lélek tábortűzéhez, és így szóltak utódaikhoz: Figyeljé má’, kicsi Szürke Gombaüszög fiam, ha megeszed az utolsó ötdollárosodat is, akkor fogsz rádöbbenni, hogy nincs több hiteled a tüzesvizeldében?

De ma, mifelénk, már ez is elavult, mint tavalyi szlájm a kistinik poros polcain. Szomorú Közép-Európánk újbarbárságában a környezetvédelem lózungjai már azt megelőzően kikopnak, hogy egyáltalán divatba jönnének, így oldódik a poszt-premodern kapitalizmus kognitív disszonanciája. Elképesztő hosszú lenne már felsorolni az újbarbárság ellenségeinek sorát, lényegében ellenség mindenki, aki nem újbarbár, betonnal borított barbárság ez, a felhőkarcolók és a láncfűrészek kora, a mohó zabálás és a böfögő dölyf, takarózzon akár Istennel, akár a Szent Haladás technokráciájával, Ezeréves Birodalmat rikoltanak az Utolsó Napok Királyai, a hatékonyság főpapjai és sekrestyései, és mikor nem is olyan rég azt mondta a pesti gyorson ülő lengyel külügyminiszter, hogy “Meg akarjuk tisztítani az országot egy pár betegségtől… kultúrák és fajok kavarodásától, a vegetáriánusok és biciklisták világától, akik csak megújuló energiaforrásokat akarnak és a vallásosság legkisebb morzsáját is eltörölnék”, mi elolvastuk, kicsit szörnyülködtünk (néhány éve még üvöltöttünk volna, most már csak a fejünket ingatjuk, és azt mondjuk, “ejnye”), aztán reggelizünk, szelünk még egyet a vegyipari parizerből, alig vettük észre, és itt ülünk egy posztmodern posztweimarban, és örülünk, hogy még van reggeli parizerünk, és a parizerre koncentrálunk, ízeket álmodunk bele, mert a tányér szélén túl ott lógázza csizmás lábát a cudar világ, mert ma még ma van, émelygős eznaposság, de holnap már megint tegnap lesz, úgyis túl késő, lejáróban a globális szavatossági idő, és abban reménykedünk, hogy ha egészen kicsire összehúzzuk magunkat, majd elsüvít a fejünk felett az aktuális történelem, majd letakarjuk a sufniban a biciklit valami ponyvával, és tévén nézzük végig az Armageddont.