Konok Péter: Éljen november 4!

November negyedike van, ami lehetne akár a Diktatúra Születésnapja (a reinkarnáció is afféle születés), kedves a neri szíveknek; lehetne akár nemzeti ünnep is, stabilizáció, rend, erő, becsü…, na jó, ne siessük el.





Persze, diktatúrákból és elnyomásból akadt nekünk jócskán az elmúlt párszáz évben, de messze már a török-tatár, a Habsburg sincs olyan közel (kicsit meg is szerettük őket, ahogy telt-múlt az idő), hát ez a november negyedike pont megfelelne, hogy az önkényt, az állami terrort és a szabadság eltiprását ünnepeljük önfeledten, a Rendet, ami arra való, „hogy ne legyen a gyerek hiába”, s főleg hogy „ne legyen szabad, ami jó”.

Van az a régi riportfilmecske, amiben a 21 éves Orbán Viktor elmeséli, hogy miután eltöltött egy hónapocskát a nyugaton, elmorfondírozott, hogy inkább idegenben a szabadságot válassza, vagy itthon a diktatúrát.

A választást kissé megkönnyítette neki, hogy a diktatúrát itthon a papájáék csinálták, mondhatni hát, hogy hazai volt; ismerős, mint a kisüsti gumicsizma-pálinka meg a KISZ-bulik, ahol mindig került fingóverseny, kis tapizás meg boroskóla, és a felesek fogytával ritmust tartva este hétkor még a Lennholatölgyek, tízkor már a Kölyködvoltam, éjfél után meg a Székelyhimnusz, belebőgve a nyirkos, kapatos éjszakába.

Hazajött hát Orbán Viktor a nagy szabadságból. Mert hát mit kezdett volna ott? Tanuljon? Már mindent tudott. Dolgozzon?! Dolgozzanak a proletárok! Őt várta itthon a diktatúra. Belakott, kényelmes, passzentos. Jó, jó: eléggé műszálas, de majdnem olyan, mintha igazi volna. Nyáron hűvös, télen meleg. Csak könnyen belebüdösödik az ember.


És amikor veszély fenyegette a diktatúrát, Orbán Viktor megvédte. Csiszolgatta, fejlesztgette. Beszélgetett vele. Lábacskáit puszilgatta, tokácskáját göcörészte. A tárcájában hordott kedves fényképeit mutogatja boldog-boldogtalannak: „Ni, a kicsi Diki! Hát nem tiszta apja? Szülinapjára veszek majd neki egy szép, bojtos hóhérsipkát!”

Mert hát, ugye, november negyedike van, ami lehetne a Diktatúra Születésnapja.

Idén különösen svungosra sikeredett a születésnapi buli, még szegény tétova Nagy Imrét is lecserélték Horthy Miklós márványba faragott nedvesálmára, amin a kissé Brünhildaszerű Hungária várja unatkozva a kettes villamost, háta mögött pucér férfi sárkánnyal pettingel, felettük szociális koporsó, értelmezze, akinek ez passió.

Érdekes, hogy az a roppant ellentmondásos történelmi személyiség, aki Nagy Imre volt, a rendszerváltással lett afféle közös szimbólummá: Nagy Imre (mint toposz és szimbólum, nem mint konkrét, létezett ember és létezett politikus) azoknak a kompromisszumoknak, megállapodásoknak, vitáknak és módozatoknak a summázata, amelyek a magyarországi rendszerváltást (azt a békés átmenetet, félig-meddig átmentést, aminek alighanem sokat köszönhetünk, és amely ugyanakkor rengeteg mai problémánk forrása) lehetővé tették.

Sokkal inkább ikonográfia, mint történelem. A Nagy Imre-figura maga az egykorvolt ellenzéki kerekasztal, minden hibájával és előnyével.




Orbán nem igazán a történelmi Nagy Imrét, az 1956-os miniszterelnököt, a reformkommunistát, az NKVD “Vologyáját”, a véletlen mártírt, a szocblokk geopolitika áldozatát tagadta meg: magát a történelmi kompromisszumot akarta szimbolikusan semmissé tenni, éppen azt a kompromisszumot, ami lehetővé tette, hogy tapló vidéki KISZ-titkárból kvázifasiszta diktátor legyen. Nem 1956-ot (soha, semmi köze nem volt 1956-hoz, ő november negyedike szellemi örököse) tiporja most sárba, hanem 1989-et.

Úgy tartja a fáma – legalább a Krisztinában azt beszélik -, hogy Kádárt élete végéig furdalta a lelkiismeret Nagy Imre kivégzése miatt. Orbánnak nincs lelkiismerete, viszont van egyfajta faékszerű történelmi érzéke. Kiválóan felismeri a kontinuitást a Bach-korszak, a Horthy-kor, a Rákosi- és Kádár-kor, valamint az ő romlott rendszere között. Abban az örökdiktatúrában, ahol 1848 rebellió, 1918-1919 patkányforradalom, 1956 ellenforradalom, 1989 átmeneti zavar.

Ez nem Nagy Imréről szól, hanem bármiféle demokrácia hisztérikus gyűlöletéről. A nagybetűs Rend fullasztó uralmáról. Az önmagába őrült Hatalom végtelen, gagyogó monológjáról.

Hiszen november negyedike van, és a diktatúra kedvetlenül de rendületlenül dúdolgatja magának a heppibörzdéj-tumít.