Konok Péter: Egy év szabad-kötötten

Egy éve volt éppen.

Tajtékos napok – persze aprócska tajtékok egy aprócska diktatúra aprócska médiahullámain.

Tíz után pár perccel érek a Hírtévé-stúdióba, már egy rakás újságíró áll az épület előtt. Bemegyek, a portán jókora valtonosok. Az Ildi fényképezne, nem engedik. Mondom, ki vagyok, miért jöttem – a biztonsági őr int, menjek csak be. Egy asszisztens rohan oda, elnézést kér: mégse menjek. Nem lesz adás, bocs. “Egy kávét még kaphatok?”. Elmegy, hoz kávét, aprócska műanyagpohárban ugyan, de a kávé jó erős.

A kapu előtt kávézom. Kijön Gulyás Balázs és Wahorn Andris, akik pár perccel előttem érkeztek. Ők még eljutottak a stúdió előtti green roomig, ahol porcelán csészébe kapták a kávét. A stúdióban a munkások éppen a Szabadfogás díszleteit építették. Aztán kitessékelik őket is, a kapu lezárul. Egy aprócska korszak zárul le.

Gyors hatalomátvétel. Csintalan kijön, “én ide többet be nem teszem a lábam”, mondja, rágyújt. Fekete Audik hozzák-viszik a régi-új főnököket, szőke hölgy nyilatkozik. “Ez ki a franc?” “Az Echo tévé hírigazgatója.” “Ja, most már egy a tábor, egy a hír is.” A hölgy nem túl rutinos, de hírigazítónak biztos jó lesz. Az olyan egyszerű munka.

Egy darabig még ácsorgunk, dumálunk, röhögcsélünk. Kivárjuk a 11 órát, akkor kezdődne a felvétel. Ne érje szó a ház elejét. Aztán elindulunk, Dévényi Pistivel arról dumálunk, hogy mi a teendő. Hogy csináljunk független médiát. Miből? Hát… ha igény lesz rá, talán a közönség támogatja. Nem tudom, én csinálom, amit eddig.

A kocsiban ülve jut eszembe, hogy igazán eltehettem volna az utolsó kávéspoharat, olyan szimbolikus lett volna, egy maszatos, filléres műanyag pohár, horpadt (mindig nyomorgatom őket), egy aprócska médiaháború aprócska, szánalmas ereklyéje. Hogy még kaphattam egy kávét, de már alig.

Holnap is lesz nap, holnap is lesz rendszerkritika. Majd máshol jártatom ugyanúgy a pofámat.

Másnap nézem a Magyar Hang oldalán az előző napi Szamizdat-Szabadfogás (amiből aztán a Kötöttfogás lett) videójának nézettségét (nézem a nézettséget, és a nézettség visszanéz rám, sajátosan skizoid állapot egy sajátosan skizoid állapotban): éppen most eléri a százezret (aztán pár nap alatt felkúszik közel kétszázezerig).

Eléri, aztán túllépi az eredeti műsor átlagos nézettségét, hiába sunfnituning, technikai zavarok, a rendezés hiánya. Tegnap este kilenckor éppen elment a net az adás helyszínén (egyszerű hiba? realitássá váló konteó?), és az egésznek volt egy sajátos, underground hangulata.

Úgy éreztük, csinálunk valamit. Hosszú idő után először volt lámpalázam, megtört a rutin, új a kontextus. A szó szoros értelmében smink nélkül vágtunk bele a közepébe, és – legalábbis szerintem – jobb volt, mint az “eredeti”. Szellőzött az arcunk a dögmelegben, nem tömítette el a pórusainkat az alapozó, a púder.

Kétszázezer néző nem kevés. Kétszázezer ember rengeteg (egy ember is rengeteg, persze, mindenki univerzum, még ha ez olyan coelhósan hangzik is). Ha mind elkezdünk valamit csinálni, ha magunk csináljuk magunknak a médiát, akkor nem tudják elnyomni a hangunkat.

Márpedig ez most erről szól. Hiába ágálnak a lakájmédiák a célközönségnek, hiába púderezik a valóságot, hiába meszelik le újra és újra a düledező ország-reterát penészedő falait.

Rajtunk múlik. Csináljuk, mondjuk. És persze tegyük.

Folytattuk. De ennek csak úgy van értelme – viszont úgy VAN értelme – ha együtt csináljuk, kétszázezren, vagy még többen. Hogy mi lesz belőle? Meglátjuk.

Egy éve – bár sokban nem értünk egyet – egy asztalnál ültünk. Nem voltak külön asztalkák, mint a Szabadfogás eredeti díszletében. És maszkok sem voltak. Ha akarom, szimbólum. És akarom.

Mindig itt az ideje elkezdenünk akarni, úgy igazán. Késő, de nem túl késő.