Konok Péter: Bestiárium

Uborkaszezon van, és azt hiszem, Takaró Mihálynál uborkább már semmi nem lehet, legfeljebb Roald Dahl rémes agyszüleménye, a snozzcumber, ami Nagy Sándor érzékletes fordításában az „undormányos orrborka” nevet kapta, és azt hiszem, Takaró Mihály legszemléletesebb leírása.

Az uborka- (orrborka)szezonban az ember olyasmiket olvas, hogy Tennessee államban a rendőrség felkérte a lakosságot, ne a klotyóba húzzák le a valamilyen okból feleslegessé, netán éppen terhelővé vált legális és illegális drogjaikat, mert azok a szennyvízrendszeren keresztül a vízbe jutnak, és baromira beállnak tőlük a krokodilok és a vadkacsák. Ez, persze, valójában cseppet sem vicces hír, remekül illusztrálja, hogy mit teszünk magunkkal és mit teszünk a környezetünkkel, de nekem mégis röhögnöm kellett rajta, mert a bedrogozott krokodilról rögtön Németh Szilárd jutott eszembe, a túlpörgött vadkacsáról meg a druszája, Demeter Szilárd.

Nem szép dolog ez tőlem, tudom, de az efféle folyamatoknak nem parancsolhatok: egy világban, ahol a beszélő állatok kedvelt mesehősök, nem kell feltétlenül Bayer Zsoltnak vagy Bangónénak lenni ahhoz, hogy az ember az állati parabolák és metaforák illékony talajára tévedjen. Kétségtelen, hogy a magam részéről közelebb érzek magamhoz egy bekokózott búbos vöcsköt, mint Deutsch Tamást, és több közös témám lenne bármilyen politoxikomán alligátorral, mint a miniszterelnök úr őfőméltóságával. Csak az a baj, hogy ezek az állati hasonlatok olyan suták. Ártatlan jószágokra aggatunk csúnya emberi tulajdonságokat, hogy így kivetítve könnyebben szembesülhessünk velük.

A szarka nem tolvaj, a róka nem ravasz, a macska nem önző, a szamár nem ostoba, az öszvér nem makacs, a sakál nem sunyi. Szeretjük így kihelyezni az emberi-társadalmi rossz tulajdonságokat, mint multicég az összeszerelő-üzemeit olcsó és alapvetően békés munkaerőt biztosító, Magyarország-jellegű elmaradott országokba.

Így, ahogy lassan belefordulunk az állandósult kampányhisztériák újabb etapjába, egyre többet gondolok a vízilóra. Pontosabban egy régi, lassan százéves karikatúrára az akkori helyhatósági választásokról, ahol a poshadt, tolvaj rendszer óriási víziló képében plántálja hatalmas valagát a fővárosra.

Szegény víziló, hát, fogalmazzunk úgy, egy ambivalens állat. Főleg, ha metaforának használjuk, ami eléggé… khmmm… disznóság tőlünk. A víziló egy bőrbe-zsírba-agyarba öntött ellentmondás; imígyen a víziló dialektikus állat, melyben az esztétikum mennyisége ide-oda csapva lubickázik a funkció minőségével az értelmezés pohos mocsarában (tizenegyéves Flóra lányom különvéleménye: „Szerintem cuki!”).

A víziló nagy (és “randa, és büdös a szája, de mégsem mondja, hogy ‘jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre!’” írta Laár András verse), kétségkívül lehengerlő állat. Kivéve persze, ha kicsi, tündibündi, rózsaszín víziló, amilyenekkel Pest speciel pont el volt kényeztetve. A XIX. század vége óta a végtelen sorban születő kis Jónásoknak (illetve az Állatkert melletti hévforrásoknak) köszönhetően Budapest Európa fő víziló-ellátó központjává avanzsált. Csonka országban is termett víziló, sőt; és ezt még a kisantant és a csigazabáló Clemenceau sem tudta tőlünk elsinkófálni. Erre, kérem, büszkének lehetett lenni!

A víziló itt, Közép-Kelet Európában tipikusan magyar állat lett, mint a mangalica, a pulikutya, a lápi pióca és a csikóbőrös kulacs. Nagy Lajos 1920-ban egész kompakt kis szerelmi vallomást kerített a vízilóról: „A víziló igen szép állat. Sudár termete, őzlába, karcsú dereka, remek barna színe és sikkes járása egyaránt elbájolók; az ajkai csókra termettek, karószerű fogai miatt a fogorvosok kedvence, apró kidülledő szemei igazi tükrei a víziló szelíd és tiszta lelkének.” (Képtelen természetrajz)

Persze Nagy Lajos akkoriban, mint általában, szűkölködött, és ebből a kis krokiból feketét és rongyoskiflit vásárolt magának a Budapest Nagykávéházban, ahol végre kiolvashatta a lapokat is; ezektől azután ideges lett, és újabb karcolatokat kellett írnia.

Arról nem is beszélve, hogy az én nemzedékemet a Gémes-Feigenbaum rendezői tandem 1976-ban a „Hugó, a vízilóval” afféle direkt értékválasztásra kényszerítette, amit aztán két évvel később a Bud Spencer – Terrence Hill kettős tett visszavonhatatlanná az „Én a vízilovakkal vagyok” című mozival.
Szóval elnézve ezt a régi karikatúrát, talán kicsit hajlamosak vagyunk az unalmas várost ledózeroló, vigyori vízilóval szimpatizálni. Ez azonban, meglehet, félrevezető.

Hiszen a víziló, minden geopolitikai, nemzetstratégiai és szakrális előnye mellett, khmm, hát mégis egy zabagép. A langyos pocsolyában elterpeszkedő, azt kisajátító, csámcsogó, dagonyázó szerzet, amely maga körül az egész mocsarat még inkább elmocsárítja, miazmát gőzöl a levegőbe és elégedetten büfög nagy, sárga agyarait („a tátott tőke sárga szája”? Járt József Attila az Állatkertben?) mutogatva.

Ha egy lehatárolt területre vízilovakat telepítünk, ott meredeken zuhanni fog a biodiverzitás. A főváros pedig ilyen lehatárolt terület.

A politikai vízilovakban nem volt semmi kedves, semmi mulatságos, semmi vonzó vagy érdekes. Akkor sem, ma sem.

T. S. Eliot „A víziló” című versében az Egyházzal állítja párhuzamba saját víziló-vízióját (bocsánat!) -, de persze azért Eliot igazságos ember volt, így a jámbor víziló kerül ki előnyösen az összehasonlításból, hiszen:

„A víziló egész napot
Alszik, s éjjel vadászni jár;
Istennek útja szent titok –
Az Egyház alva is zabál.”

Mégis, szegény víziló valójában nem szolgált rá, hogy a fővárost maga alá gyűrő, böhöm – bár mosolygós – hippopotamusz-godzillának ábrázolja a gonosz Népszava-illusztrátor, így mutatva meg, miként gázolja le a Wolff-féle Keresztény Községi Párt a fővárost. Ami végül a választási eredményekben nem is tükröződött: a demokratikus pártok koalíciója számszerű többséget kapott – de a regnáló, magát büszkén ellenforradalminak tituláló keresztény-nemzeti görénykurzus megoldotta okosba’ a választási anomáliát. (Nem, a görény sem tehet róla inkább, mint a víziló, hogy a kurzust a baloldalinak vagy pláne liberálisnak igazán nem tekinthető Szabó Dezső róla nevezte el. A görénynek mindig rossz volt a sajtója. Kecses, szőrös állat pedig, morfológiailag a legkevésbé sem Orbán Viktor. Csak büdös. De mindig megvan rá az oka. A görény nem lop, mert nem ismeri a magántulajdont, és nem sunyi, mert nem moralizál, viszont kétségkívül büdös. Ugyanis a szaga lényegében az egyetlen fegyvere egy alapvetően görényellenes világban.)

Szóval, a görénykurzus országosan is, Budapesten is hatalmon maradt. Ő szabta a törvényt.

A nepotizmus, korrupció és elnyomás otromba vízilova kellemesen elfészkelte zsíros, irdatlan hátsóját a fővárosban. Hosszú tartózkodásra rendezkedett be. Ismerős, nemde?

A valódi vízilovak ilyet nem tesznek.

Sohasem politizálnak ugyanis, és drogozni is csak akkor drogoznak – mint a tennessee-i krokodilok – ha a lakosság a folyóikba üríti unt kábítószereit. Persze, ha abból indulunk ki, hogy a hatalom a legdurvább drogok egyike, még érhetnek minket bazi nagy meglepetések.

(A kép a Népszava 1925. május 21-i számából származik. Ezen és a következő napon helyhatósági választásokat tartottak a fővárosban.)