Gaál Péter: Önmagunk ára

Mit rinyálok én. Illetve én nem rinyálok, de szolidáris vagyok, tehát: mit rinyálunk mi? Hogy nincs nekünk jachtunk az Adrián, meg kastélyunk, vagy villáink, vagy mi, repülőnk, helikopterünk, nem lőhetünk házi rénszarvast, nincs Louis Vuitton hátizsákunk, már csak kínunkban se, mert mit vegyünk még, nem szeretjük, nem praktikus, különben is összekarcolódna az égő csipkebokorban, miközben az Ő hangját hallgatjuk: vagyok, aki vagyok, te pedig addig leszel, akinek látszol, ameddig én vagyok, aki vagyok.




Illetve addig se.

És nincsen nekünk semmink, amiből mindezek a legalitás látszatát kölcsönzik egy kis időre, nem nyerünk tendereket, nincs trafikunk, földünk, nincs dolomitbányánk, még sóbányánk se, legfeljebb sóhivatalunk. De miket beszélek én? Tegyük fel, hogy mindenünk van, amit felsoroltam, de még az is, amit nem. Tegyük csak fel, és ez NEM elmélet, valami elvont zagyvaság, olyasmi, mint amit tőlem megszoktak, elszenvednek szinte naponta, amit hosszan-hosszan kell(ene) rágniuk, hogy meg tudják emészteni, nem közétkeztetés ez, kérem, kizárólag ínyenceknek, a legínyencebbeknek, tulajdonképpen SM, csak nem szex. Itt aztán minden valódi, legfőképpen Önök és a szenvedés.

Nos akkor… mégse tegyük fel, ugyanis eleve fent van.

Mi vagyunk a földkerekség leggazdagabbjai, jó, nem a leggazdagabbak, de a krémben benne vagyunk, ha nem is sokan.

ÉPPEN ANNYIRA VAGYUNK GAZDAGOK, MINT AMENNYIRE ŐK.

Csak mi nem azokat birtokoljuk, mint amiket ők. Mást. Ugye, nem értik? Pedig végtelenül egyszerű:

EZ VOLT AZ ÁRA.

Nem körülbelül ez, hanem PONTOSAN ez. Pontosan ennyi. Minek volt pontosan ez az ára? Annak, hogy nekünk nem kell nekik lennünk. Ugyanis, ha nem így volna, mi lennénk ők. Mi is ők lennénk, ideig-óráig, nem addig, ameddig a Vagyok van, hanem addig, ameddig a Vagyok tovább nem forgatja a kereket. Sajnos, ott is több az eszkimó, mint a fóka. Amennyivel több, annyival gyorsabban forog az a kerék. Önök nem látják, mert Önök csak a nagyélvezőket látják, de vannak kisélvezők is. Középélvezők. Meg az utánpótlás.

És ez nem csak rájuk vonatkozik, hanem mindenkire. Bárkire, aki más, mint Önök. A másságot vásárolták meg. De nem akartuk! Hát kérem, egy csomó dolog van, amit meg kell vásárolniuk akaratuk ellenére. Például a szabadságukat. A szó leghétköznapibb értelmében vett szabadságukat. Hogy nem kerültek börtönbe. Napi tételekkel, éppen úgy, ahogy egy pénzbüntetésnél meghatározzák. A relatív szabadságukat, de minden szabadság relatív. Mindjárt egyszerűbb lesz megérteni, ha nem a kellemes dolgokra koncentrálnak, hanem a kellemetlenekre. Mint amikor valaki azért fizet, hogy egy valódit utánzó börtönszállodában tölthesse az éjszakát. Hogy falusi turistaként dolgozhasson egy tanyán. Az angol királyi család apanázsa az ára, hogy nem kell figyelniük az utolsó ruhagomblyukuktól a tányérjuk tartásáig mindenre, hogy nem kell mindig mosolyogniuk, az illemhely ajtajáig nem követi Önöket paparazzók hada, hogy a nap huszonnégy órájából nem kell huszonnégyet úgy eltölteniük, ahogy elvárják Önöktől.

Hogy Önök lehetnek Önök.

Ez az ára.