Gaál Péter: No halld meg, Eduárd

Elhullt csatában a derék –
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd. (Arany János: A walesi bárdok)

Naponta ütközöm bele ezekbe a sorokba most, az Index kiütése után. Hatvan újságíró. Hetven. Nyolcvan mondott fel. Hogy valójában mi történt, legyen nem az én feladatom kideríteni. Valami biztos, mert valami mindig történik. Mi a kifutásban lehetünk biztosak, mert az is mindig az: a szomorú vég. Ennek is, annak is. Nem is ez a kérdés.

Az a kérdés, mi történik közben.

Bodolai ellenzéki vesszőfuttatása meglehetősen hasonló egyébként egy másik, egykor körülrajongott ügyvéd, bizonyos Schiffer András vesszőfutásához. Hogy az igazság hol van ezekben a dolgokban… ott, középen, minden valószínűség szerint. Nem jó a kompromisszumok robotosának lenni, ha megbocsátják nekem Kádár öndefiníciójának a kiforgatását.

De mi nem vagyunk sem pszichológusok, sem minden apró részlet tudói, hálószoba- (bocsánat, tárgyalószoba-) titkok tudói végképp nem. Mi csak kötögetünk itten, mint Miss Marple, Agatha Christie immár halhatatlan főhősnője, vajas süteményt eszegetünk és teát iszogatunk egy nemlétező angol faluban, már csak azért is, hogy szegény néhai Andrassew Ivánra is emlékezzünk, és az ő Távoli napló-jára.

Ennek a távolságnak is megvolt az ő jó oka.

És a miénknek is megvan, bár nem ugyanaz. A mi távolságunk annak szól, hogy nemigen léteznek hús-vér héroszok, és amennyiben mégis léteznének, úgy nem róluk beszélünk már, hanem… valaki másról, a többit, mint holmi palástot csak rájuk aggatjuk. S aztán később… lásd Schiffer. Az apoteózist legcélszerűbb az illető halála utánra datálni. Abból baj nem lehet. Persze így is akadnak majd cáfolók, és a cáfolók cáfolói, nagyjából fele-fele arányban, ahogy az lenni szokott, lásd Kossuthtól Haynauig, hogy maradjak a példaként felhozott kornál.

No és Jókai?

Hát igen. Petőfi meghalt (hála Istennek, sóhajtottak az egykori márciusi ifjak 67′ után), Arany elüldögélt a Margitszigeten, ameddig meg nem halt, Jókai pedig megnősült. Ő nem az az élvhajhász típus lehetett, mint Ady, akivel különben találkozott, még homlokon is csókolta, inkább önértékelési zavarai lehettek, már Laborfalvi Rózától kezdve, csak ahogy telt-múlt az idő, alakult ez is. Kapuzárási pánikká például, vagy kapuzárási pánikká. Kell az a magánéleti hájjal való kenegetés is, mert az egyebeket mindenhol megkapta.

Azért róla szépen írnak, hála a kőszívű és arany embernek, magyar nábobnak, meg a társainak. Pedig ő is a jó kompromisszumok robotosa volt egykor. Amit ma, az első érzelmi viharokban nem egészen így neveznének. S hogy MI? Mit „mi”, én? Az ember csak magáról írjon, mert ezt is mit tudja. Én úgy gondolom, hogy már Orbán mellé állni egy fotón jelent valamit, nem azért, mert önmagában jelent, hanem azért, mert másoknak jelent. Utána felrakni egy képet, amint Kodály társalog Aczél Györggyel, szóval… Felrakni egy elkapott pillanatot, amin Kodály – ellentétben aktuális hősünkkel – nem állt modellt, hanem mindössze ott volt valamiért, szemben egy beállással, oké, nem Orbán mellett, de egykutya, szóval… Szóval.

De most sem Orbán mellett!

De. Ott. Mindegy, hogy miért, de ott. Az lesz neki a vége, mármint a beállásnak. Innentől a mártírium marad, az önfeláldozás utólagos magyarázata, ami már el is kezdődött. Zubogás, csobogás, egyéb belső hangok, hogy Cseh Tamás se maradjon ki a popkultúrából. Ő is odaállt, vállaltan, és természetesen róla se tudjuk, miért, csak sejtjük. Nem pénzért, illetve nem pénzzel kezdődhetett, az csak vele járt, nem is nagyon sok, úgy vélem, tehát gyakorlatilag ki lehet zárni. Lelked görcsös kis csomóit meg nem oldhatom, hogy megint ugorjunk a popkultúrában, addig a hölgyig, aki feltehetően most is jó barátja a Demeter Szilárd mellett álldogáló legalább egyik úrnak.

Ezeket nekik kell majd helyrerakni, saját magukban. És nem, nem hiszem, hogy ők rosszak lennének. Képzeljék el, azt sem hiszem, hogy bárki rossz lenne. Legfeljebb kegyelem nélküli. Ne vitatkozzanak vele, (személyes) dogma.

Majd egy következő életben megoldja valahogy.

Addig tehát marad a kompenzálás. Hivatkozás a régi érdemekre. Ha ez vigasz lehet, már hivatkoznak azokra szorgosan mások is. Olyan dolog nincs a földkerekségen, aminek ne lennének védői, ha már támadói vannak, úgyszintén ötven-ötven százalékban. Ez már csak ilyen.

Most pedig mondok egy meglepőt: nem Bodolairól van ebben az írásban szó, még csak nem is az eltávozottakról. Azt se tudjuk, miért távoztak el (ne egyszerűsítsenek, nem tesz jót a legalább objektivitásra való törekvésnek), valószínűleg ki ezért, ki azért, elvből, vitte a nyáj (bizony, az itt is visz), úgy érezte, különben kiutálják, lehet találgatni, de minek.
Maradjunk továbbra is a héroszoknál. Azoknál, akik annak tűnnek. Akikről úgy látszik most, hogy majd mindig ez látszik.

Pedig nem. Nem mindenki lesz mindig hérosz, ahogy most már Schiffer és Bodolai sem azok. Nekem nem A walesi bárdok jut erről az egészről az eszembe, hanem sokkal inkább a pontosan egy esztendővel előbb elkészült Szondi két apródja. Abból is ez a versszak:

S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”

Hát ez van, kérem. Vessenek csak egyetlen pillantást erre a fenti képre, ha nem hisznek nekem. Két szereplőt biztosan fel fognak ismerni. A másik Tisza Kálmán „generális”, Ferenc József király magyar miniszterelnöke tizenöt évig.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!